Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-04 / 261. szám

1983. november 4. Kelet-Magyarország 3 A Tiszavasvári Áfész tiszalöki műanyagüzemé- ben évente százezres nagy­ságrendben 8—10 féle mű­anyag alkatrészt készíte­nek az írógép Ipari Vál­lalat megrendelésére. Bó- dis József fröccsöntőgép­pel dolgozik. (Elek Emil felvétele) HA MÁTÉSZALKA PAPOSIG ÉR... A viz már összeköt A városba áramlás természetes jelenség. Ennek fordí­tottja ritka. Egy elképzelés szerint a mátészalkaiak közül szép számmal Jármi és Papos határában teremtenek maguk­nak új otthont. Amolyan kertváros jellege lenne ennek az új lakótelepnek. Az elképzelés belátható időn belül megvalósít­ható, hiszen a város és a két falu között kőhajításnyi a tá­volság, gyakori és műszakokhoz igazodó a buszközlekedés. S ami talán a legfontosabb: Mátészalka ipari negyedét éppen a Jármi felőli oldalra telepítették, a bejárás tehát nem lenne nagy gond. GYÖTRELMES LESZ EGYÜTT LÉTEZNI VELE. — Maga a csoda, amely ma­holnap megteremti a kazet- tacivilizácíó korszakát. — Ellentétes vélemények ugyanarról. A videózásról, aminek szövevényes vilá­gát a közelmúltban Nyír­egyházán rendezett orszá­gos szemlén és tanácskozá­son igyekeztek bejárni. Ez a dzsungel ma még világ- viszonylatban áthághatat­lannak tűnik — gondol­junk csak az elektromos képrögzítés eltérő szab­ványrendszereire —, de nem odázható tovább a lépés, hogy a tömegkommuniká­ciót forradalmasító esz­köz hatásával szembenéz­zünk és az emberi szellem szolgálatába állítsuk. A hazai videósok meg­tették ezt a kezdő lépést, Ebben örömteli az is, hogy a gazdag amatőrfilmes ha­gyományokból merítve nyír­egyházi kezdeményezésre történt mindez. A tanács­kozás értékelésekor a meg­hívottak sikeresnek ítélték az első találkozót, amit jö­vőre megyeszékhelyünkön újabb követ. Olyan fórum alapjait vetette meg tehát a kétszáz résztvevő, amely biztosabbá teheti a hazai vi­deózás jövőjét. A jövő kíméletlenül ko­pogtat, s ha nem talál nyi­tott ajtót, akkor erővel is utat tör magának. A videó- feketepiac és videokalóz- kodás példa erre. Akkor miért ne mennénk elé a technika új alkotásának, hogy céljaink szolgálatába állítsuk? Igaz széles körű hazai elterjedését pillanatnyilag akadályozza a képmagnó borsos ára, ám a tendencia az, hogy egyre több olcsóbb, családi kivitelű video talál­hat gazdára. A Szovjetuni­óban megkezdték a soro­zatgyártást és a nyíregyhá­zi találkozó termékbemu­tatóján részt vevő Hír­adástechnikai Szövetkezet vállalja a forgalmazást. Ne­hezebb előbbre lépni a vi­deokazetták árusításában vagy kölcsönzésében. A szemlén részt vevő egyik­másik videoműhely a sok­szorosítást szívesen csinál­ná, ha jogilag ehhez zöld utat kapna. AZ ELSŐ VIDEOSZEM­LÉN azok gyűltek össze, akik előre akarják vinni a képmagnózás, kábeltele­víziózás ügyét. Népes az új információrögzítő, közvetí­tő rendszerek ellenzőinek tábora is. A „szellemi kör­nyezetszennyezéstől” tartva eleve elzárkóznak e tech­nikai megoldás elől. Az ál­taluk kiáltott veszély hogy a családokat a televí­ziónál még kurtább láncra veri a képmagnó, értelmet­lenül felemészti a szabad időt, végleg leszoktat ben­nünket az olvasásról stb. — valóban fennálló veszély. Ha nem tudunk élni ezzel a technikai csodával. Nem szabad azonban azt sem elhallgatni, mi mindenre le­het értelmesen felhasznál­ni. A tanácskozás erre is számtalan példát hozott. Elemezhetők segítségével a termelés folyamatai, az is­kolai oktatás korszerűsít­hető, otthon könnyebben mélyíthető a nyelvtudás. Oktatófilmek a nehezen el­sajátítható mesterfogások begyakorlását könnyítik, gyorsítják meg. Egészség- ügyi felvilágosításra is hasz­nálható. A videofilm sajá­tos művészi kifejezésmód eszköze lehet, amely újfaj­ta látásmódhoz szoktat bennünket. Az új forma­nyelv megtalálásáig is akad bőven teendő. A videózás kihívást jelent a televízió felé, s ha az ebből fakadó versenyszellem az igénye­sebb műsorpolitika kidol­gozásához vezet, csak nye­reségről beszélhetünk. A művelődési intézmények a videózással gazdagíthatják a szabad idő hasznos eltöl­tésének formáit. A lehetősé­gek skálája végtelen. A VIDEÓZÁS FEGYVER, SZERELEM, MŰVÉSZET — tehát maga az élet. Hogy szellempallérozó hatása érvényesülhessen, hogy mindannyiunk épülését szolgálhassa, sok tenniva­lót kíván. A nyíregyházi nyitány után következhet a kísérletezéssel, útkeresés­sel teli folytatás. Reszler Gábor Az elképzelés megvalósítá­sához részben az kell, hogy a Jármi—Papos Városkörnyéki Közös Tanács megfelelő tel­keket biztosítson az építke­zőknek. Ennek pedig nincs különösebb akadálya. Né­hány ritka akácfasor és tu­catnyi kisebb homokdomb áll most a parcellázás útjába. Erre a helyre takaros háza­kat képzelnek a két tanács illetékesei. Pedig pár évvel ezelőtt a paposiak még azt is ellenezték, hogy Jármihoz tartozzanak és sorsuk, közös ügyük máris Mátészalkához köti őket. Nem veszik le a névtáblát Török Lászlóval, a közös tanács végrehajtó bizottságá­nak titkárával járjuk Papos utcácskáit. A két falu telje­sen egybeér. A fiatal titkár azt mondja, nem rég páran javasolták, hogy Papos név­tábláját vegyék le. Aztán ha­gyománytiszteletből mégis meghagyták. Mondja: a vá­rosi tanács vezetői kértek itt beépíthető telkeket. Ha ezek a telkek beépülnek, Papos bi­zony Mátészalkáig ér majd. De nem is kell várni éveket, csak hónapokat, s az apró fa­lucskát máris összeköti vala­mi a várossal. A vízvezeték­hálózat. A titkár magyarázza, hogy Jármit és Papost egy füst alatt akarják közművesí- teni, s a vezetékeket a máté­szalkai hálózatra kapcsolják rá. A rákapcsolással aztán még inkább városkörnyékivé válik a két falu. Minket in­kább Papos érdekel. Együtt a várossal Mit jelent ennek a 760 lel­kes településnek a város kö­zelsége és fordítva? A vb-tit- kár hosszan válaszol. Hogy a két falu egészségügyi és kul­m » emrégiben jelent meg #■# Dublinban Hen­riette Bergse „Ho­gyan viselkedjünk kultu­rált társaságban?” című könyve, s azóta nem mú­lik el nap, hogy kézbe ne venném. Mivel meggyőződésem, hogy olvasóim túlnyomó többségének modora alig jobb az enyémnél, teljes szívemből ajánlom nekik az élet tengerének zord hullámai közepette ezt az útmutató világítótor­nyot. Jómagam pl. egy­szerűen képtelen vagyok megválni tőle. Ha netán megpillan­tanának engem egy kávé­házi asztal mellett, amint épp e könyvecskét lapoz­gatom, az azt jelenti, hogy útmutatást keresek: ho­gyan szólítsam asztalom­hoz a pincért, és mit te­gyek az ehetetlen ételda­rabkával. Azelőtt hétköz­napi egyszerűséggel kia­báltam az eltűnt pincér után, a lenyelhetetlen fa­latot pedig a tányérra köp­tem. A könyv a legalapvetőbb intelmekkel kezdődik: ho­gyan viselkedjünk, ha egy királynővel, trónörökössel herceggel vagy — jobb hí­ján — egy báróval talál­kozunk. Az illemtan ezek­ben az esetekben megle­hetősen bonyolult. Ám gondoljanak csak bele, menyivel egyszerűbb az élet, ha tudjuk: bármikor és bárhol, a golfpályától a Buckingham-palotáig ké­szek vagyunk egy király­nővel találkozni. Vagy lehet, hogy ebben az esetben ildomosabb az ölelés, meg a csók? Visszagondolok eddigi életemre. Minden más­képp alakulhatott volna, különösen a szebbik nem képviselőivel való kap­csolatomban, ha harminc Mostanában világoso­dott meg előttem a „gyen­gébb nem képviselőivel” való találkozás szertartá­sa is. Mint kiderült, ilyen „képviselővel” találkoz­ván egy udvarias fejbó- lintás a helyénvaló, „ha pedig egy jól ismert sze­mélyt kell üdvözölnünk, a kalapemelés”. Természetesen bonyo­lultabb változatok is el­képzelhetők. Például ami­kor az ismeretség a fej- bólintásnál közelebbi, a kalapemeléshez azonban még nem elég szoros. Mi a teendő? Pontos választ nem sikerült találnom, de hajlok arra az álláspont­ra, hogy előbb kalapot kell emelni, majd bólintani. évvel korábban kerül a kezembe egy ilyen köny­vecske. Hiszen én — óh, szent egyszerűség! — sokszor csak bólintottam, mikor bizonyára kalapos műveletekre lett volna szükség! És még a házaséletem is boldogabb lett volna, ha ismerem Miss Bregse könyvének „Hogyan csó­koljuk meg feleségünket?” című fejezetét. Ebből meg­tudhatjuk, hogy „a reg­gel munkába induló férj­nek jelentőségteljesen kell megcsókolnia nejét”. Azon olvasók számára, akiket felkészületlenül ért e „je- lentőségtelejesen" szó, közérthetőbben is meg- magyaráztatik: „Emlékez­zen első találkozásaikra, a titkos vallomásokra, s éppoly remegőn csókol­jon, mint akkor először!” Az utcán „visszafogott léptekkel” illik járni, nem lassan, mintha félnénk a kanárira lépni, de nem is olyan sebesen, mintha meg akarnánk öt fogni. „A cipő orra járás közben nem fordulhat befelé; csakis kifelé, a saroktól számított hatvanfokos szögben állhat. Ellenkező esetben járása közönséges lesz”. Micsoda szerencse, hogy ezt megtudtam! Most néhány lépés után kihúzom zsebemből a gondosan előkészített spárgát, és megmérem az orrok által bezárt szöget. Természetesen a cipőor- rokra gondolok, hiszen félő, hogy egy szál orrban járni meglehetősen közön­séges volna. 5 zerezzék meg ezt a könyvet! Ha nincs pénzük, kész va­gyok kölcsön adni a saját példányomat. A fő, hogy önök is tudni fogják, ho­gyan kell állnia a cipő or­rának, és mit kell mon­danunk a királynőnek, ha találkoznak vele a met­rón. Grabócz Gábor fordítása turális ellátását részben a vá­ros oldja meg. Az ÁFÉSZ-szel igen szoros a kapcsolat. Ez meglátszik a helyi ellátásban és abban is, hogy a régóta híres jármi—paposi dinnyét a szövetkezet felvásárolja és főleg a városlakók közt érté­kesíti. Most is rengeteg pap­rika és káposzta van a papo­si határban, ennek jó része a szalkaiak asztálára kerül. A paposiak szívesen dolgoznak Mátészalkáért és fordítva. Papos az utóbbi években szépen fejlődött, talán önál­lóan, egyedül nem is tudott volna ennyi mindent megva­lósítani. Külsőre tetszetős a kultúrházv amelynek felújítá­sára 480 ezer forintot költöt­tek. Könnyebb a közlekedés a felújított Rákóczi utcán. A buszforduló és a buszváró szintén közhasznú. A gázcse­retelep a Papos névtábla kö­zelében épült. Mindkét falu­nak korszerűtlen, omladozó a postája. Hamarosan új posta- hivatal épül ott, ahol a falu­széli házak portái összeérnek. Az új óvoda pedig a papo­siak büszkesége. Még festék- és malterszagú az épület. A kultúrház egyik régi szárnyát alakították át óvodának, s a kicsinyek augusztus 20-án vették birtokukba új, máso­dik otthonukat. Bodnár Sán- dorné óvónő lelkesen mutat­ja be munkahelyét. Sorolja, hogy a régi óvodában cserép­kályhával tüzeltek, itt köz­ponti kazán van. A szülők is segítették az építkezést. A napokban pedig Varga Jó­zsef. a közös tsz karbantartó kőművese jelentkezett, hogy befedi a most épülő szenes­kamrát, de néhány szabad idejét feláldozó „segédmun­kásra” lesz szüksége. Jelképes mezsgyék Földváry József iskolaigaz­gató és tanácstag. A múltból indul el, hogy a jelenről be­széljen. Arra emlékezik, hogy 25 évvel ezelőtt központi tá­mogatással egy iskolát építhe­tett a két falu. A tanácstagok a határmezsgyén felsorakoz­tak egymással szemben. Mindkét tábor azt akarta el­érni. hogy a saját falujának központjához essék közelebb az iskola. Sokáig nagy volt az ellentét. Mostanában pedig közös pénzből és közös társa­dalmi munkával épül minden, így korszerűsítették nem rég az öreg paposi iskola fűtését. Elmosódtak a távolságok, több paposi fiatal á jármi, vagy a mátészalkai kultúr- házban talál magának szóra­kozást — így az iskolaigazga­tó. Paposi, jármi é,s mátészal­kai fiatalok találnak maguk­nak közös programot. Ök már nem egymással szemben, hanem egymás mellé állnak, ha-jövőjükről kell dönteni. Nábrádi Lajos Egy szál kötélen, szórópisztollyal Hegymászók a víztornyon Kétszáz után összezavar­tam a számolást, hát pontos adatot nem tudok közölni, hány lépcső visz föl a lenin- városi víztorony tetejére, ahol napok óta három nyíregyhá­zi fiatalember tüsténkedik. A remek őszi napsütésben a város északi határában né­hány szántó traktor mögött porzik a föld, különben ra­gyog a levegő, bármerre néz a szem. Ám Garai Zoltánnak, Tatay Lászlónak, Fekete Zoltánnak nemigen van ideje nézelőd­ni. Az Alpin Gazdasági Mun­kaközösség tagjaiként elvál­lalták a víztorony festését, s ha még ősszel végezni akar­nak a munkával, a jó idő el­lenére sem árt, ha igyekez­nek. Ámbár, egy szál kötélen lógva nincs helye semmiféle meggondolatlan kapkodás­nak, éppen úgy, mint hegy­mászóként, csúcsok felé tör­Az alig féléves gazdasági munkaközösség tagjai ugyan­is kivétel nélkül hegymászók. A nyíregyházi „Bottyán” Hegymászó Egyesületben is­merkedtek meg ezzel az erőt, ügyességet, nem kis le­leményt, no meg bátorságot igénylő sporttal. És, hogy ná­lunk nem sok igazán magas hegyen gyakorolhatnak, tán ennek is része van a döntés­ben: épületeken, munkaidő­ben fognak gyakorolni, spak- nival, ecsettel, drótkefével vagy éppen festékszóró pisz­tollyal nehezítve a mutat­ványt. Lakatos, építésztech­nikus, festő és mázoló. Ez a négy hegymászó „civil” fog­lalkozása. Ugyanis négyen vannak, csak Orosz János je­lenleg katona, hát egy okkal több, hogy igyekezzenek a négy emberre szabott munká­val, a víztorony felújításá­val. A leninvárosi „vendégsze­replés” előtt festettek már Jászberényben kohócsarno­kot, Nyíregyházán ők tisztí­tották meg a Kelet Aruház homlokzatát. Az áruház szomszédságából induló autó­buszok utasai közül mindig kerül közönség, akik tátott szájjal bámulták a falat sú- ■ roló alpinistákat, míg meg nem érkezett a „cirkuszjá- rat”, azaz a busz. Leninvárosban most há­romezer méternél is nagyobb falfelület javítását, festését végzik. A víztorony fehér, vagy, hogy pontosabbak le­gyünk, krémszínű lesz. A szomszédos vegyi kombinát­ban készült műanyag alapú festékből két tonna szüksé­ges a munkához. A húszbor- dájú torony egyetlen bordá­jának festéséhez háromszor kell megtenni a tető és a föld között a távolságot, egy szál kötélre erősített deszkán ku­corogva. De hát a kockázat alig nagyobb, mintha áll­ványzatot használnának, a többszörös biztosítás mellett nehezen történhet baleset, vi­szont ily módon a festés költsége jóval kevesebb, hi­szen egy-egy ilyen torony be- állványozása százezrekre rúg­na. Délutánonként — mint Nyíregyházán, az áruház ol­dalán dolgozva —, itt is összegyűlik a nézőközönség. De hát megszokták már a szereplést. Annál inkább cso­dálkoznak rajta: porra, füst­re, fojtó vegyszerszagra, rossz levegőre számítottak Lenin- városban, s kellemesen csa­lódtak. Csendes Csaba Alkatrészek vasváriból

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents