Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
Ezt a Mezőséget — nem úgy, mint Erdély hasonnevű tájegységét — a lexikonok nem említik. Pedig Szabolcs- Szatmárban van egy kies, vizektől szabdalt vidék, melyet a Taktaköz, a Rétköz, a Nyírség és a Hajdúság határol, melynek földje televénydús, homokos, és itt-ott a Horto- bággyal is testvérséget mutat. Nagy múltú, nevezetes községeket találunk erre, hiszen ahol ennyi a víz, ott az élet is régi. Tiszanagyfalu, Ti- szaeszlár, Tiszavasvári, Ti- szalök, Tiszadob és Tiszada- da, valamint a ma Hajdúhoz tartozó Tiszapolgár. És Üjfe- hértó, mely a Tiszát csak hírből ismeri, de a mezőségi föld mégis ehhez a vidékhez kapcsolja. Lúdbőrösek a vizek a hidegtől, a mederben álló csonkolt fák gallyai görcsbe- rándultan merednek az égre. Talán arra a jókora, csendesen lebegő madárra — rétisasra? — mutatnak? Beljebb a vízben stég vár tavaszra, csendesen üldögélő horgászra. Köd van. De Ti- szalök után Tiszadob felé menve egyszerre csak kisüt a Nap, s a dérvirágos fehér fák megcsillannak. Aztán itt van már Tiszadob. Amott egy holtág a sok közül, emitt a kastélykert kopárságukban is méltóságos fái, később megint víz, nád és sás. A Mezőség ... Van annak száz éve (amikor még nem volt vasútja Ti- szalöknek, mert az csak 1896 óta van), hogy az ifjú Szent Mihály úr, később Krúdy Gyula úr kebelbéli barátja féderes talyigán robogott a Tiszalök és Tiszadob közötti havas úton, melyen az előtte menő szánkók és szekerek már otthagyták párhuzamos nyomukat. Feljegyzés nincs róla, de lehet, hogy Szent Mihály, midőn a hidegtől vacogni kezdett, leszállt a ta- lyigáról és csak úgy magában, eljárta a tiszadobi por- kolábos táncot, melyet mióta Szendi Sándor bácsi meghalt, talán senki sem tud már. A Mezőség Az öreg valamikor az ötvenes években még ropta a porkolábost. A tánclépések talán feledésbe mentek, de a dallam, a nóta szövege Kuki Lajos nyugdíjas tanító úrnál ma még fellelhető. De visz- szatérve Szent Mihályhoz, az sem kizárt, hogy fázós kezét a híres dobi cseréppipával melengette, aminek — kell-e mondani? — ugyancsak megvan a maga története. A mese úgy szól, hogy Kossuth egy bizalmi embere jó időre Dobon talált menedéket, és az ott talált agyagból szép és olcsó pipákat égetett. Kár, hogy Szent Mihály úrnak inkább a terített asztal, mintsem a szép táj okozott örömet, de némely megjegyzései azért képet adnak arról, ami volt. Mert a tájról is szól ama történet, amelyik azt beszéli el, hogy a Nagyhalászból érkező csíkot, mely tudvalevőleg csakis mocsaras, iszapos, vizenyős tájon honos, forró káposztalével várta Ti- szadobon özvegy Sztárayné. A tanulság rövid: ahol csík volt, ott víz is volt, mégpedig fölös mennyiségben. S ha Szent Mihály Tiszadobon járva nem gondolt Széchenyi Istvánnal, a Tiszát szabályozó nemes gróffal, akkor legalább mi ne feledkezzünk meg róla. Egy néma főhaj- tásnyi időre álljunk meg emlékoszlopa előtt, és olvassuk Szász Károly odavésett sorait: „Két hatalom versengett soká e róna bírásán, Emberi szorgalom és a vizek Ős eleme Széchenyi lett a bíró, a Tiszát medrébe szorító Szózata és a nagy tér ím szabad és a miénk." A Tisza-szabályozás kora a gigászi nekigyürkőzések ideje volt: kudarcok, sikerek váltogatták egymást. Az első, jelképes kapavágást a „legnagyobb magyar” 1846. augusztus 24-én tette meg. Tiszadob volt a színhely, melynek lakói a gróf érkezésekor látták meg az akkori technika legújabb, füstöt okádó hírnökét, a Pannónia gőzhajót. Noha az árvizek azóta sem kerülték el a vidéket, a korszakalkotó munka nyomán a táj átalakult. Ma már csak a csodálatos szépségű, változatos állatvilágú, buja növényzetű holtágak, levágott folyókanyarok emlékeztetnek a Tisza valamikori állapotára... Ugorjunk térben és időben. Menjünk Tiszanagyfaluba, ahol szintén történelmi esemény zajlott: a megye'.— és sokak szerint az ország — első földosztása 1945. március 27-én. A sorrendiség végül is mellékes. Sokkalta lényegesebb, hogy egy ezer évig hallgató Tisza-menti falu, ahol zsellérivadékok éltek a lét peremén, egyszer csak beírta magát a történelembe. Rákos Sándor költő, akkor nyíregyházi hírlapíró így emlékezett erre. „Hideg fényben indultunk a határba. Távolról ágyúzás, vagy robbanások moraja hallatszott. A karókkal sebtében megtűzdelt tavaszi föld szagára emlékszem, s arra, hogy kü- lön-külön is alaposan szemügyre vettem a történelmi jelentőségű mezsgyejelzőket. Legnagyobb részüket frissen kivágott, vékony akácfák törzséből hegyezték — annyira élők maradtak, hogy nem csodálnám, ha rügyet, sőt levelet is hajtottak volna később.” Szabolcs-Szatmárban az első történelmi pert Tiszanagyfalu nyerte meg. Szabálytalan ez a mostani barangolásunk a Mezőségben. Szabálytalan, esetleg kapkodó is, hiszen tájról, természetről, emberről, történelemről, néprajzról, gazdaságról — és ki győzné felsorolni, még mi mindenről — kellene írni. Mindezt felvállalni most lehetetlenség. Maradjanak hát a hangulatok, a benyomások, a gondolatok, melyek mind a Mezőségben születtek. Menjünk talán Tiszaeszlár- ra. Mert kétségtelen, hogy kevés magyar falu vergődött valaha olyan világhírnévre, mint ez a ma is kicsi, csendben gyarapodó község, amelyiknek nincs szégyenkezni valója a múlt miatt, s talán nem is volt. Ismételten azt mondom: nem volt szégyenkezni valója, mert áldozat volt. Áldozata lett az antiszemitizmus egyik szennyes hullámának, a koholt vérvádnak, s ha ez a vidék elmaradottsága miatt alkalmas terep lehetett erre, azért nem az itt élők hibáztathatok. A történelem volt a bűnös, és nem az eszlári nép ... Lapozgatom a jegyzeteket, rendezgetem régi és új emlékeimet. Végiglapozom a képeket, amiket e vidék évszakairól őrzök. Újra látom, amit Tiszavasvári határában, a Fehér-sziken, ezen a most fázósan vacogó, de akkor a nyári szélben vidoran fodrozódó víztükrön láttam, amikor zaj verte fel a tó madarait. Madárországban sosem mozogtam otthonosan, ezért csak sejtem, hogy talán gulipánt, tán vadlibát, netán bölömbikát is láttam, de az is lehet, hogy pacsirták, vagy dankasirályok köröztek, csapkodtak, csiripeltek, vijjogtak, kiáltoztak és daloltak a levegőben. A Fehér-szik, a természet ezen ragyogó gyöngyszeme is a Mezőséghez tartozik, csakúgy, mint Tiszavasvári, aminek peremén fekszik. S ha már itt járunk, szólni kellene Tiszavasváriról is, de ez egy külön világ; megírása másik feladat, mert a városi rangra törekvő nagyközség a maga iparával, ipartörténeti és tudománytörténeti jelentőségű nagy gyárával másik téma lehet. Szaladjunk tehát túl Tiszavasvárin, és nézzünk be alaposabban Tiszalökre, menjünk végig azon az úton, amelyiken már jártunk, de amelyiken most nincsen köd. Nincs köd, jól láthatjuk az új Magyarország egyik mindmáig legnagyobb emlékművét: a vízierőművet. Lenyűgöző kép. Több éve már, hogy belülről is láthattam itt néhány dolgot. Nem a kapcsolótermet akarom elmesélni, hanem azt, hogy a gáttábla belsejében jártam, amely háromszáz tonnát nyom, hossza harminchat, szélessége pedig hat méter, s ez a gáttábla olyan volt belülről, mintha bányában lettem volna. Víz csöpögött, nyirkosság bújt a ruhám alá, a zajok pedig a visszhangtól sokszorosan felerősödve száguldottak a hatalmas vasszerkezetben. Egyszer csónakon keltem át a zsilipen. Míg vártuk, hogy a víz csónakunkkal a további szakasz szintjére süllyedjen, visszanéztem a Tisza mögöttünk nyújtózó szakaszára. Aztán a zsilipkapu becsukódott, mögöttünk volt Tiszalök; a merengésből hajóduda riasztott, integettek is róla: kőért ment a dohogó vontató Tokajba, az uszályok pedig úgy követték, mintegy törpén maradt kotlóst nagyra nőtt csibéi. • Tiszalöktől nem messze van Tiszadada, a valamikori dadái alsó járás székhelye. Miről nevezetes Tiszadada? Sok mindenről. Mondjuk arról, hogy Kramer kocsmáros valamikor a huszas években mammut lábszárcsontot ajándékozott a múzeumnak. A mammut valaha erre csatangolt. De leltek itt kőbaltát, kőkorszaki, rézkori edényeket, avarkori fülbevalót, a Tiszából pedig ősböiény- koponya került elő. De olvastam arról is, hogy ebben a faluban még egy király is megfordult. (Ilyen eseményről kevés falu számolhat be széles Magyarországon.) A király IV. (avagy Kun) László volt, aki 1284-ben Tokajba menvén Tiszacsegénél kelt át és megállt Tiszadadán. Erről népdal is szól: „Hej! Dadán vöt már király is, Király is. Szép királynén kaláris, Kaláris. Sok vitézek, éhenkórász Sáskahadja heteken át, Megemésztett gulya-kondát, Sej! Gulya-kondát.” Mi a Mezőség? Nyolc falu. Egy maréknyi haza. Egy apró tájegység, melyet a lexikonok is alig jegyeznek. Darabka föld, egy kanyargó, élő folyó, egy sereg holtvíz. A térképen hüvelykujjnyi terület. De akármilyen kicsi is, egyedi és megismételhetetlen. Speidl Zoltán 1983. november 26.
