Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-26 / 279. szám

1983. november 26. A BEREGI MÚZEUM HÚSZ ÉVE Á múlt emlékeinek tárháza Az idei októberi múzeumi és műemléki hónap során emlékeztek meg a Beregi Mú­zeum húszéves fennállásáról. A gyökerek kissé távolabbra nyúlnak. Már 1952-ben meg­kezdődött a gyűjtés, kezdet­ben a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium keretei között. A kezdeti elgondolás a gimná­zium elnevezésének megfe­lelően az volt, hogy elsősor­ban a Rákóczi-szabadságharc helyi emlékeit térképezik fel. Az iskolai kezdeményezés azonban csak csíra maradt. Az 1963-ban érvénybe lépett múzeumi törvény adott újabb lendületet, amikor lehetőség nyílt a múzeum alapítására. A megyei múzeumigazgatósá­gon megszületett a táj mú­zeumi hálózat gondolata, amibe jól beleillett a Beregi Múzeum szervezése is. Az igazgatóság Csiszár Ár­pád gergelyiugornyai refor­mátus lelkészt bízta meg, aki új koncepcióban a szűkebb táj részletes feltárását szab­ta feladatul. Első feladatának tekintette a terület régészeti bejárását és részint a Magyar Nemzeti Múzeum, részint a megyei múzeumi igazgatóság segítsé­gével jelentős leletmentések­be fogott, aminek nyomán fi­gyelemre méltó muzeális anyag gyűlt össze és került nyilvántartásba. Kiemelke­dett a kisvarsányi neolitikus és a vásárosnaményi bronz­kori telepen végzett feltárás, amit Korek József irányított, valamint Csallány Dezső és Csiszár Árpád által Beregsu- rányban végzett ásatás. A IX—X. századi anyag feltá­rását Erdélyi István és Né­meth Péter végezte. Az ása­tások nyomán a múzeumba mintegy 14 ezer régészeti tárgy került. Egy időben folyt a beregi tájegység néprajzi és törté­neti anyagának összegyűjtése is. A mezőgazdaság szocialis­ta átszervezésével gyorsan megváltozott a falvak képe, ezért fontos lett a korábbi gazdasági és háztartási rend tárgyainak aprólékos leírása, megmentése. A hatvanas évek közepe táján indult ez a gyökeres átalakulás, s a portákon sok használati tárgy fölöslegessé vált. A néprajzi gyűjtemé­nyen belül a népi textílanyag igen jelentőssé vált. Ebbe ke­rültek bele a házilag készí­tett gazdasági vonatkozású és viseleti tárgyak, valamint a beregi díszített textíliák. A mintegy 3500 tárgyon így csaknem teljes motívum- és variációgyűjtemény áll össze, amely kiegészül a falu teljes motívumanyagának fotóival. A díszítések változását a Régi használati tárgyak múzeumba, majd kiszélese­dett a gyűjtés az északkelet­magyarországi öntöttvasak-' kai. Ma már hetven díszes öntött vaskályha és sok fi­nom öntésű eszköz, dísztárgy található a Beregi Múzeum­ban. Különösen érdekes a két világháborúval kapcsolatos muzeális anyag: hadifogoly­emlékek; -faragványok, -fel­jegyzések, verses noteszek, rajzok, fényképek, a szenve­dések megannyi ábrázolása. Külön egység a „történelem a konyhában” címmel jelölhető gyűjtemény, amelyben a Rá­kóczi és Kossuth képével dí­szített falvédőkön kívül meg­találhatók az I. világháborús arcképes bögrék. Hiányos lenne a felsorolás, ha nem emlékeznénk meg az iskolázás falusi emlékeiről. Az 1970-es évek elejétől ala­kult ki önálló részként a régi iskolát bemutató tárgyak cso­portja. Ma már önálló kiállí­táson tekinthetők meg ezek az értékes dokumentumok. A város vezetősége a maga szűkös keretei ellenére kez­dettől fogva támogatta a mú­zeum fejlesztését. A gyűjte­mény először a gimnázium pincéjében volt. 1970-ben egy helybeli volt kúriát kapott a múzeum, mely a következő években raktári épülettel bő­vült. Itt nyílt meg 1972-ben a Beregi Múzeum első állandó kiállítása, amely áttekintést adott a szűkebb táj múltjá­ról, életéről és népművészeté­ről. 1979-ben döntöttek úgy a város vezetői, hogy fokoza­tosan átadják a vásárosnamé­nyi Eötvös-család 1720-ban épült, szükséglakásként hasz­nált kúriáját. Jelenleg ennek négy helyiségében látható az iskolatörténeti kiállítás. Fel­kelti a Vásárosnaményba lá­togatók figyelmét a múzeum előtti virágos parkban ön­töttvas tárgyakból rendezett szabadtéri kiállítás, s egyút­tal kedvet ébreszt bennük, hogy megtekintsék a húszéves Beregi Múzeumot. Felhősné Csiszár Sarolta Most lenne 75 éves Kerényi Jenő Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a kortárs és az egyetemes magyar szobrászat iskolateremtő mestere, aki 1975-ben hunyt el. Lop­ják Európát című műve látható képűnkön. XVII. századtól a legújabb korig tekinthetjük át. Raktárba kerültek a díszí­tett faeszközök. A hajdan er­dőben gazdag tájon nagy ha­gyománya volt a faragásnak. A múzeum megteremtése előtt is feltűntek az odaláto­gatóknak a szabadban látha­tó monumentális fatornyok, kútágasok, tőkéskapuk és te­metői fejfák. Az ízléssel dí­szített faragványok az enyé­Teáskanna szettől menekültek meg, egy részük kiállításon látható, tu­dományos feldolgozásuk még várat magára, Kiemelten fog­lalkoztak a múzeum munka­társai a temetkezési szoká­sokhoz tartozó néprajzi tár­gyakkal. A háztartások kerá­miáiból mintegy ezerdarabos gyűjtemény állt össze. Nem kevésbé jelentős a pa­rasztcsaládoktól bekerült do­kumentumgyűjtemény. A mintegy 250 kalendárium né­melyike értékes feljegyzése­ket tartalmaz az elmúlt szá­zadokban élt parasztcsaládok gazdálkodási rendjéről, bevé­teleiről, kiadásairól. Szép számmal maradtak meg a XVIII. század végétől kon- venciós levelek, dicális füze­tek, de nem kevésbé értéke­sek a halotti virrasztóknál használt kéziratos diktáló­könyvek sem. Különleges része a gyűjte­ménynek a számos vasönt­vény. Kezdetben csak a sütő­főző eszközöket hozták be a — Sosem éreztem, hogy messze kerültem a világtól, mert nekem a világ itt volt és itt is van ... Ennek a mondatnak — vallomásnak — egy több mint harmincegy éve kelt kinevezési irat az előzménye. így szól: „Kinevezem a nagyecsedi általános iskolába matematika— fizika szakos tanárnak 1952. augusztus 1- gyel. Darvas József oktatásügyi miniszter." A miniszter zöld tintával írta alá a kineve­zést. Ezzel a papírral indult útnak egy akkor húszesztendős fiatalember, a nagyecsedi ál­talános iskola mai igazgatója: Lintényi La­jos. Egy falusi méretekben nagynak számító, majd ezerkétszáz diákot a falai közé fogadó öreg iskola szűk igazgatói irodájában, mi­után az ajtó becsukódik mögöttünk, mielőtt beszélgetni kezdenénk, az igazgató megjegy­zi: Ez az ajtó nem szokott becsukva lenni. Azért hozattam a szomszéd szobába a kávé­főzőgépet is, hogy minél több pedagógus jöj­jön ide; hogy beszélgessünk és ne csak pe­dagógiai kérdésekről... Nálunk ha valaki épített ott volt mindenki, ha meghalt egy hozzátartozója, egy emberként segítettünk. Mert nemcsak követelünk, adni is próbálunk ebben az intézményben. Az adni próbálás alighanem az igazgató életének is mottója, tetteinek hajtóereje. Amit pedig elmond bizonyíték: nincs ennek a csepp országnak, de talán a hatalmas föld­nek sem oly távoli sarka, ahol értelmesen élni, ahol jót cselekedni, s ezáltal kiteljesed­ni ne lehetne, ahol nem érezhetnénk magun­kat otthon. — A budapesti második kerületből, Budá­ról, az Iskola utcából származom. Egerben végeztem a pedagógiai főiskolát matemati­ka—fizika szakon. (A későbbiek során kémi­ából és filozófiából is diplomát szereztem.) Amikor végeztünk felhívtak minket a mi­nisztériumba és azt mondták, kulturális missziót kell teljesítenünk. Azt is mondták: számítanak ránk. Lehetett választani is, hi­szen a kulturális irányításban is helyet kap­hatott aki akart, én azonban tanítani akar­tam. Aztán jött a kinevezés. ■— A térképen is alig leltem meg Nagy- ecsedet. Igaz viszont, hogy itt, emeletes is­kolát találtam. Villany csak az igazgatói la­kásban és az irodában volt, a faluban irt­ott égett csak. Ami pedig a falu szellemisé­gét illeti: korábban alig tíz diplomás került ki a községből. Az első tanár voltam, aki fő­iskolát végzett. Nehéz körülmények között éltem. Kosztért és kvártélyért ötszáz forin­tot fizettem. Békekölcsönt kétszázötvenet je­gyeztem, a fizetésem pedig 830 forint volt. Ami megmaradt, azzal gazdálkodhattam ... — Először én is „bekerült” voltam- De ahogy egyre jobban látták, hogy embertisz­telők vagyunk, mert ezt az ecsediek nagyra értékelik, úgy oldódott fel a tartózkodás. Az emberek megnyíltak, és nem az ellenséget látták a pedagógusban ... — Az első perctől kezdve részt akartam vállalni a falu életéből. Amikor idekerültem, már tartalékos tiszt voltam, így rögtön a Szabadságharcos Szövetség (az MHSZ előd­je) elnöke lettem. Ezért aztán 1956-ban ná­lam is volt házkutatás, de igazán sosem tud­tam haragudni azokra az emberekre. Nem politizáltak, nem tudták, hogy mire megy ki a játék; megtévedtek voltak, akikben bizony sok jogos sérelem is felhalmozódott, az in­dulatok pedig szelepet kerestek ... Amikor felforgatták a lakást és persze nem találtak semmit, csak annyit mondtam: most csinál­jatok rendet is. Az első KISZ-titkára lett a falunak, s nem kevés büszkeséggel mondja: éveken át há­romszáz aktív tagjuk volt. S felderül az ar­ca, amikor á KISZ-élet egyik fő vonzerejé­ről, a zenekarról beszél'. — A prímás a jelenlegi tanácselnök, Ko­csis Miklós volt, a bőgős pedig Vida János, aki most az MVMK igazgatója ... KISZ-titkárból egy csapásra a községi pártalapszervezet titkára lett, később a meg­alakult pedagógus pártszervezeté, egészen 1975-ig mikor is igazgatóvá választották az iskolában. De, hogy a lista teljes legyen: ti­zenkét éven át társadalmi tanácselnök-he­lyettesként is működött. — Többször is felmerült — meséli —, hogy legyek függetlenített párttitkár, szóba került a tanácselnöki tiszt is, de mindig úgy dön­töttem: maradok pedagógus. A pályát egy percre sem hagytam el. Harminckét év alatt sok mindenben vett részt. Sok mindent csinált, igaz nem egyedül, hiszen maga mögött érezhette kartársait és a falut is. Sokak — köztük Lintényi Lajos — energiája testesül meg abban, ami az isko­lában és egyúttal a faluban is történt. Mert az iskolában ének-zene tagozat működik, három főiskolát végzett, helyben lakó zon­goratanárral. S kell-e mondani, hogy Nagy- ecseden, a szatmári végeken mit jelent ez? — Ebben Danes Lajos tett sokat — mond­ja az igazgató. — <5 ma a tanárképzőn van. Az volt a célunk, hogy Kodály szép gondo­latát, „A zene legyen mindenkié!”, itt is va­lóra váltsuk. Hogy a gyerek — legyen belő­le bármi —, ha leütnek előtte egy zongora- billentyűt, maga is odaülhessen játszani. Értse és szeresse a zenét... LINTÉNYI LAJOS Elvezetett az iskola könyvtárába, amelyik kinővén az iskolát, a községi pártszervezet régi helyiségeiben kapott otthont. Tudtam, hogy igazat mond, de legbelül mégis hitet­lenkedtem, amikor azt hallottam tőle: — Huszonhétezer kötetünk van. És szak­képzett, függetlenített könyvtárosunk. A könyvtárban gyerekek jöttek-mentek. Cigányok és „fehérek”. A polcokon pedig fo­lyóiratok, könyvek, közöttük olyanok, hogy láttukra a könyvszerető ember csettint egyet. — Van olyan kis cigánygyerekünk, aki ha kiolvassa a könyvet, elolvassa a szüleinek is. — Aztán a pedagógiai irodalomhoz kalauzol. — Itt minden megtalálható. Aki igényli, mindent fellelhet, ami a munkájához kell. Évi 30—40 ezer forintot költünk könyvekre. Ügy gondolom, ebben a kérdésben másként érvényes a takarékosság, mert ebből az is­kola egésze és így a falu profitál. Az iskola és könyvtár között talán száz méter a távolság. A rövid úton legalább hú­szán köszöntek neki. Később a legutóbbi szertárrendezés egyik „leletét” mutatja. Szépen olvasható írással telerótt lapokat; a két-három évtizede vég­zett és továbbtanulni szándékozó gyerekek jellemzését, ö írta őket. Egyet külön kiemel: a mai körzeti orvosról papírra vetett soro­kat. — Amit leírtam, bejött... Aztán neveket sorol, s mutatja az azokról írtakat. És mondja: kiből, mi lett. Nincs ok a szégyenkezésre. Se Nagyecsednek, se Lin­tényi Lajosnak. Egy élet dokumentumai ezek, s — talán nem túlzás —, adalékai Nagyecsed legújabb kori történetének. Cigarettafüst lebeg az irodában, egyre- másra telnek be a jegyzetfüzet lapjai, már azon gondolkodom: mi fér majd ebből az új­ságba, amikor kiderül: mi mindenről nem is beszéltünk még. Arról, hogy nagyecsedi lett a húga és a sógora is: mindketten itt taní­tanak. Arról, hogy négy gyereke van, s ket­tő közülük pedagógus. Lánya Heves megyé­ben tanít, a fia pedig Nagyecseden. — Mátészalkán vettünk neki lakást, aztán egyszer csak azzal állt elő: inkább hazaköltö­zik. Megfogta a falu ... Két kisebb gyere­kem is van. A nagyobbik, aki ötödikes újab­ban azt hajtogatja, hogy ő is tanár akar len­ni. Beszélünk arról, hogy'neki lett igaza azok­kal szemben, akik szerint: vezetési stílusa gyenge. „Pedig csak embercentrikus vagyok” — mondja. „Nem értek egyet a letromfolás- sal, az egyéniség megtörésével. Ügy érzem, nem azért vagyok ideállítva, hogy uralkod­jak. Inkáhb azért, hogy szolgáljam a közös­séget." Később hozzáteszi: — A szolgálatot mindig az optimizmus egészítette ki. Bízom az emberekben és az emberek megváltoztathatóságában. Megkérdeztem: — Kapott-e elismerést? — A Kiváló munkáért kitüntetést meg­kaptam. De leginkább az emberek, ha fogal­mazhatok így: a társadalom elismerésére tartok igényt. Ha visszanézek az itt töltött évekre azt látom: két generáció került ki a kezem alól. Túlnyomórészt rendes emberek lettek. Ez is elismerés ... Ügy érzem, mun­kámmal valamelyest hozzájárulhattam ah­hoz, hogy Ecseden egy folyamat induljon el az emberek gondolkodásában. Azt hiszem sokat dolgoztam és dolgozom. Anyagiakra különösebben sosem hajtottam, annyit akar­tam csak, amennyi a családomnak a rendes élethez kell... Voltak nehéz percek is, de ha végignézek a harminckét éven, elégedettnek érzem magam. Ügy vélem, nem hiába töl­töttem itt három évtizedet. Ma már úgy tű­nik, mintha itt is születtem volna ... SpeidI Zoltán Á nagyecsedi igazgató KM HÉTVÉGI müléklet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents