Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
eggel beállított a kályhás. Arcát, kezét pirosra marta a fagy. — Hideg van? — kérdezte Miklós az ágyból. Két paplan és két pokróc alatt feküdt a fű- tetlen szobában. Kémlelte a mester borostás képét: nem pálinkától vöröslik-e? — Csekélység — bohóckodott a kályhás; toporogva, kezét a combjához csapdosva. — Mínusz tízben érzem magam igazán jól. — Meg tudja csinálni ilyen hidegben? — Gyereket is csináltam már ilyen időben — vigyorgott a mester. — Azt könnyebb — moso- lyodott el Miklós. Kikászálódott az ágyból, zöld sportmelegítőjére, amelyben aludt, télikabátot vett. Kimentek a ház elé, szemügyre vették a felhalmozott építőanyagot: téglát, tetőfedő cserepet, kályhacsempét, samott-téglát. — Elég lesz — bólintott a kályhás. — Már csak agyagot kell szereznem, jó sárga agyagot. Nem lesz könnyű, messziről kell hozni. Bécsi fehéret is venni kéne. Jó volna egy kis előleg, mondjuk kétszáz... Miklós odaadta a pénzt, és visszafeküdt az ágyba. — Mindig éjszakás? — kérdezte a kályhás. — Igen. így jobb a kereset. Déltájban Miklós halk fütyörészésre ébredt. Szeme sarkából figyelte a mestert, amint a szoba sarkában tüsténkedik. Jócskán benne járt az ötvenben; rövid, tüskés hajában több volt az ősz szál, mint a fekete. Vékony pulóverben dolgozott, könyékig felgyűrte az ujját. A kályha már térdmagasságig ért. — Jó reggelt — köszönt a kályhás, anélkül, hogy odafordult volna. — Jó délt — mondta Miklós. —• Látom, szépen halad. — Holnapra kész lesz. Most felrakom eddig — mutatta a mester —, és holnap délutánra befejezem. — Végre meleg lesz. — Négy-öt napig csak fával szabad fűteni, és nem erősen, hogy jól kiszáradjon. Addig füstöl, gőzölög, ne ijedjen meg. Látja, mennyi sarat teszek bele? Nagy fateknőben dagasztotta a sarat. Közben fütyö- részett. Miklós felcihelődött, bedugta a konnektorba a vízmelegítő dugóját. Emiatt a villany hősugárzó áram nélkül maradt. Nem sokat ért, az ajtó egyébként is félig nyitva állt, mert a mester kikiment tégláért. Miklós bezárta az ajtót, megmosakodott a lavórban, felöltözött. A kályhás odasandított, milyen gyorsan kapkodja magára ruhadarabjait a fiatalember. — A kedves felesége dolgozik? — kérdezte váratlanul. — Igen. — Nem láttam mostanában. Nem bírja a hideget? — Nem. Egyáltalán nem. — Egyébként nagyon kedves asszony. Nyáron, amikor a vendéglőben találkoztunk, és szóba került ez a kályha is, nagyon kedves volt. Igazi feleségtípus. Vagy nem? — De — hagyta helyben bosszúsan Miklós. — Látszott rajta, hogy olyan ragaszkodó. Igaz, piás voltam egy kicsit, de a memóriám kiváló. Most is le tudnám kottázni Beethoven és Mozart összes műveit. — Ez talán túlzás. — Lehet. El sem hiszi, hogy valamikor zeneiskolába jártam. De még most is nagy zenebolond vagyok, és a memóriám kiváló. Azt nem tudom elinni. — Nagyon boldogtalan lehet, ha mindenre így emlékszik. — Van, amit igyekszem elfelejteni. Nekem is volt feleségem. Elváltunk. Pontosabban: otthagyott... Gyerek van? — Nincs. — Így könnyebb. Nekem két fiam van, tíz éve nem is láttam őket. Én se mentem, ők se jöttek. Majd megszokja maga is ... — Mit? — fordult az ablak felé Miklós. A konzervnyitó- val bajlódott. — öreg róka vagyok. Miért kell novemberben kályhát raknom, ha nincs itt az a kedves, szép felesége?! — Ne törődjék vele! Amint kész a kályha, megkapja a pénzét. Másnap reggel újra megjelent a kályhás. Miklós nem zárta kulcsra az ajtót, s fel sem ébredt a neszezésre. Álmában a fal felé fordult, és a fejére húzta a takarót. Dél tájban, közeledve az ébredéshez, feltűnt álmainak színes vetítővásznán egy lány. Akiről azt mondta Miklósnak a legjobb barátja: ő az, akire szükséged van. Nősülj meg, vedd el! Meleg családi tűzhely, az kell neked. És Miklós kétszer felment a lányhoz, aki kettesben élt az anyjával, s hármasban társalogtak. Többé nem találkoz— Hallottam róla. — A polgári iskolában, ahová koránál fogva nem járhatott, betéve kellett tudni egyes részeit. Azt ismeri, hogy „elkészült a mű, az alkotó pihen”? — Igen. Ezt az Ür mondta. — Nem. Ezt én mondom. Közeleg az áldomás ideje. — Ott egy üveg cseresznye. — Már megkóstoltam. Nem haragszik? — Magának vettem. — Akkor kész a kályha. Megmoshatom a kezem a lavórban? — Persze. A mester dermedt agyagcsomókat sikált le a tenyeréről. Magára kapta zakóját, kiöntött egy decinyi pálinkát, felhajtotta. — Ez jólesett — sóhajtott, deres haját hátrasimítva. — Munka után édes az ital, ahogy mondani szoktam. Jó kis ház ez, higgye el. Ideális. tak. Megmaradt magánzónak. Irtózott a nősülés gondolatától, bár titkon meghitt családi életre vágyott. Evek múltán házasságot kötött valakivel, akitől sokat remélt, akivel el tudta képzelni a boldogságot. Éva kozmetikus egy jónevű üzletben. Vajon érdekli-e a pénzen kívül valami? Rávette, hogy állandó éjszakai műszakot vállaljon a tejüzemben. Futottak a forintok után; s mire elkészült ez a ház, eljutottak a kenyértörésig. — Jó délt — köszönt fektében. — Elkészült? — Mindjárt befejezem — mondta a kályhás, és tovább fütyörészett. Elmélyülten, nagy műgonddal rakta a sarat a teknőből a csempék közé. Most nem lehetett zavarni. Mozart-dallamok szálltak a fagyos levegőben. Miklós tovább tűnődött: vajon azzal a lánnyal is úgy járt volna, mint Évával? Nagyon ragaszkodott az anyjához, akárcsak Éva. Együtt kellett volna élniük „édes hármasban”. Itt ketten lehetnének, nyugalomban, ha Éva is akarná. Itt, ahol életében először érzi magát otthon, mert benne van a keze munkája, lesz egy igazi kályha. Persze, Éva kandallóról ábrándozott .. . — Egy pillanat — szólt a mester. — Kevés ugyan a sár, de a tetejére ennyi is elég lesz. Nekem elhiheti. Ismeri Az ember tragédiáját? — Ezt hogy érti? — Ide mindennap hozhatja a lányokat, tetszik majd nekik ... Persze, ha a felesége ... Mi van vele? — Visszament az anyjához. — Helyes. Jobb lesz így, meglátja. Mind ilyenek. Csak arra vigyázzon, hogy négy-öl napig fával tüzeljen. Vw kályhás újratöltött, azt W ' « is bedöntötte. Vénülő fejjel az anyjánál lakott a vendéglő közelében; régi, dohos épületben, ahová télire beszorultak a tyúkok és a macskák is. — öt-hat nap után tehet rá brikettet, de fokozatosan. Olyan meleg lesz itt, mint a mennyországban. Miklós felkelt, s odaadta a pénzt, meg a pálinkát. — Sok szerencsét — mondta a mester, aztán összeszedegette szerszámait és to- vábbállt. A kályha öt napig bőven ontotta a füstöt és a gőzt; alsó és felső ajtaján, s minden csempe között. A szoba ablakai bepárásodtak a kályha bűzös leheletétől, mely éjszakánként jégvirággá változott az üvegen. Az örökös szellőztetéstől hidegebb volt benn, mint délben a szabadban. Hetednapra kifújta mérges gőzét a kályha. A szoba kezdett felmelegedni. Estére megtelt forrósággal. Meleg volt, mint a pokolban. A LEMEZ UTÁN TÖN A FILM! istván király és a rock Van már vagy tíz éve, hogy néhány akkoriban feltűnt, hosszú hajúnak titulált muzsikus elhatározta. hogy rockoperát ír az országalapító István királyról. Sok idő telt el közben és egy másik fiatalember úgy döntött, történelmi drámában örökíti meg első királyunk alakját. És megint múltak az esztendők, míg egy szintén a pálya elején járó fiatalember végül is a sok tervből újabb tervet kovácsolt, és ötletét előadta Nemeskürty Istvánnak. A filmstúdió-vezető — aki történész is — igent mondott. Valahogy így kezdődtek meg az István, a király című új magyar film előkészületei. Persze a véletlenek mellett szerepe van ebben a rendező, Koltay Gábor barátságának Szörényi Levente és Bródy János iránt... Ugyanis még mérnökfőiskolás korában ő is Illésék bűvöletében élt, s mi több, nemcsak rajongója volt a hazai beatmuzsikának, hanem apostola is, rendre cikkezett róluk. És aztán jött a hajdani legendát — igaz, csak egy alkalomra, egy hangverseny erejéig — feltámasztó A Koncert... — Az én generációm sohasem tudta függetleníteni magát a zenétől, mi ebben nőttünk fel, sok mindent éppen a zene, az akkori beatzene mondott ki helyettünk — mondta a rendező. — Tisztában vagyok vele, hogy egyesek az Illés-együttes népszerűségére spekulálónak vélnek, pedig csak arról van szó, hogy a színpad és még inkább a film csak nyerhet velük, hiszen így olyanok is felfigyelhetnek ránk, akiknek mindmáig egyetlen közege csak a zene volt. — A Szörényi—Bródy páros csakugyan nagyon régen dédelgette ezt a tervét, amelyről már szinte születésekor tudtam, de csak most adódott meg a lehetőség — éppen A Koncert sikere nyomán —, hogy most már filmen folytassa útját. Az első magyar királyról közben Boldizsár Miklós darabot írt Ezredforduló címen, s mi ezt is igyekeztünk beépíteni a forgatókönyvbe. A végleges forgatókönyv csak egyfajta keretet biztosít, ugyanis a film nagy részét nyilvános koncert keretében rögzítettük, kinn az óbudai Amfiteátrumban, a közönség aktív részvételével. — Mint minden zenés filmnek, az István, a királynak is előbb készül el a zenei alapja — Szörényi Levente vezényletével 120 tagú szimfonikus zenekar, 100 tagú énekkar, és természetesen az erre az alkalomra ismét összeálló Illés-együttes közreműködésével. A koreográfiát Novák Ferenc tervezte, és 400 táncos tolmácsolja. A díszlettervező Götz Béla, a jelmeztervező Csengey Emőke. A címszerepet Pelsőczy László játssza, és Varga Miklós énekli. Gizella: Sára Bernadette, Sarolta: Berek Kati, nemes úr: Balázsovits Lajos, a főpap: Victor Máté, Koppány: Viki- dál Gyula, a táltos: Deák Bili Gyula. A film operatőre: Andor Tamás. Az István, a király — amelynek zenéje slágerré vált, dupla lemezen jelent meg — előreláthatólag az év végén kerül a mozik műsorára. (n. gy.) Benjamin Britten, a humanista Alig található századunk zeneszerzői között olyan jelentős egyéniség, aki sokoldalúságban, a világ társadalmi és politikai ellentmondásainak felismerésében és nem utolsósorban mint ízig-vérig zseniális muzsikus együtt említhető lenne a hetven évvel ezelőtt, 1913. november 22-én született Benjamin Brittennel. A sziklás, hullámtarajos, angol tengerparti kisváros, Lowestoft részben meghatározója volt az itt született Britten későbbi operáiban megjelenő emberi karaktereknek. A szülőföld öröksége az egyik legnépszerűbb mű, a Peter Grimes alakjaiban jelent meg talán legerőteljesebben. Ez a valóságot kegyetlen realisztikusságában ábrázoló, minden romantikus idilltől mentes tragikus falusi életkép a szegény halászok gyerekkorból ismeri alakjainak emlékét őrzi. „A szegények poétája” — mondták a fiatal Brittenre a mű bemutatása idején, amely a Paul Bunyan című, 1941- ben bemutatott opera bukása után végre sikert hozott szerzőjének. Ettől kezdve a század egyik legnagyobb qpe- raköltőjének tekintik Brit- tent, Wagner és Debussy után a műfaj talán legjelentősebb megújítójának, aki különösen fejlett színpadi érzékével, bámulatos dramaturgiai megjelenítő készségével, és a jellemábrázolásban alkalmazott erőteljes zenei kifejezőerejével tűnt fel. Britten szimfonikus, orato- rikus, sőt kamaraművek komponistájaként is kiemelkedő szerző. Talán két legjelentősebb mestere, Frank Bridge és John Ireland hatására írja azokat a korai szimfonikus alkotásokat, amelyekkel első sikereit aratja. Britten már ötesztendős korától folyamatosan komponált, s kilencéves, amikor első, immár figyelmet érdemlő alkotását, hegedűversenyét megírta, tizenhat esztendős korában már egy oratórium, tíz zongoraszonáta, hat vonósnégyes, egy szimfónia és jó néhány dal és zongoradarab szerzője. Zongoraművészi karrierje is bizonyára a koncertirodalom felé fordítja figyelmét. Említett első operájának a bemutatója idején Britten már 28 éves. Négy esztendővel később a Peter Grimes. Két kamaraoperája, a Lukrécia elrablása és az Albert Herring után megírja A kis kéményseprőt, majd a Glóriánál, azután táncjátékát, A pagodák hercegét, és — Shakespeare nyomán — A szentivánéji álom című nagy sikerű vígoperáját. Britten hihetetlenül termékeny alkotóenergiájából még olyan világhírűvé vált kompozíciók megírására is jutott, mint — egyebek közt — a Háborús Requem, a Simple Symphony, a Variációk és fuga egy Purcell-témára ... Mérhetetlen drámai sodrású műveiben gyakran felbukkan a humor, a szatíra, a természet erőihez és szépségeihez való vonzódás. És ha figyelembe vesszük például azt is, hogy fiatal éveiben gyakran muzsikált hadikórházakban, óvóhelyeken — Benjamin Britten emberi-művészi magatartásában, személyiségében korunk egyik legnagyobb humanista művészét tisztelhetjük. Sz. Gy. Benjamin Britten vezényel KM hétvégi melléklet 1983. november 26. Q
