Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
BÉRLETHEZ - ROPI, AVAGY Ki tanítson színházi illemet ? r ^ Viselkedjünk! „AZ EMBEREK NEM ROBINSON MÓDJÁRA, egymástól elszakítva élnek, ha- nek társadalomban; tagjai kisebb-nagyobb közösségeknek, az üzem, az iskola, a munkahely kollektívájának, társadalmi szervezeteknek, családnak, társadalomnak. Ez pedig azzal a követelménnyel jár, hogy tekintettel kell lenniük környezetükre, úgy kell viselkedniük, hogy másokat meg ne botránkoztassanak. A társas élet tehát alapját képezi magának az illemtannak, s a társadalom formája magához alakítja az illemet is." Ez a gondolat kereken 25 évvel ezelőtt jelent meg, az akkor napvilágot látott illemtankönyvben, a Hogyan viselkedjünk ?-ben. A fel- szabadulás utáni első ilyen kiadvány volt, és bizony sokan csóválták a fejüket: vajon kell-e beszélni az együttélés írott és íratlan szabályairól. Volt, aki úgy vélte: mindez időszerűtlen, a szocialista társadalom megvan ilyen rendező elvek nélkül is. Azóta illemtankönyvek sora látott napvilágot. Sorozatot indított egykor a televízió e témáról. Egyre többet szólunk róla napjainkban is, amikor ki-kiderül: a zavartalan, normális társadalmi együttélés reménytelen akkor, ha nem érvényesülnek olyan szabályok, amelyek elviselhetővé, mi több, kellemesebbé teszik az együttlétet. A jólneveltség nem kispolgári csökevény. A neveletlenség nem forradalmi lázadás. A mások életének megkeserítése nem vagányság. A környezethez való alkalmazkodás nem konformista kapituláció. Szerencsére egyre többször látjuk: szülők, iskolák kőkeményen megkövetelik azt a rendet, ami egy-egy hely, esemény, alkalom kulturált jellegének megóvásához szükséges. Teljesen világos: a kor elvet régi, már elviselhetetlen szabályokat. Világos, hogy hajdani feudális és polgári szokások fölött eljárt az idő. De társadalmunk sem lehet biztonságos akkor, ha hiányzik az emberségből fakadó udvariasság, az embert tisztelő beszéd, az ünnepet kifejező öltözet, a kornak és nem- I nek kijáró előzékenység. I Mind többen fáradoznak I azon: a fiatalok megértsék, I az együttélést szolgáló magatartás egyrészt a ma követelménye, másrészt biztosíték arra, hogy egykoron ők is megkapják azt a megbecsülést, amire számítani fognak. EGY EMBERI ÉS EMBERSÉGES TÁRSADALOM joggal sürgeti és követeli, hogy az együttélés megfeleljen mindazoknak a szabályoknak, amelyek kifejezik a mi világunk lényegét. Amikor tehát azt kérdezzük: Hogyan viselkedjünk? — tulajdonképpen állítunk is. Azt, hogy: viselkedjünk! (bürget) S, ______________________________> Délután fél négy, ifjúsági előadás. Egyesek várják az első, izgalmas találkozás élményét, mások a színház már ismert varázsát, amikor az előadás 3. percében kibontják az első csomag ropit. Zi- zeg-suhog-recseg, itt-ott tép- nek-rágnak. Egyre hangosabb a nézőtér, pusmognak, vihognak, időnként ébresztőt jelez ' a csipogó kvarcóra, valaki egyfolytában köhög, s az erkélyről időnként leszólnak a színésznek: ülj már le, ... meg! És ez így megy szünetig, majd utána elölről. Eközben Németh László ékesen zengő szavait halljuk — a két Bolyai, apa és fia gyönyörű küzdelmét —, már amikor a nézőtéri zajtól lehet. Szomorú, de igaz: a színész gyakran fél az ifjúsági előadástól. Milyen lesz a közönség, mit tudnak a darabról, felkészítették-e őket, érdeklődnek-e egyáltalán? Vagy csupán kötelező kulturális programot teljesítenek- teljesíttetnek velük? Tavaly a Nemzetiben volt egy botrányos ifjúsági előadás: Sinko- vits Imre abbahagyta a szövegét és leszólt a beszélgető — unatkozó — italos társaságnak: aki akar, elmehet. Persze, hogy eszembe jutott az eset, hiszen a nyíregyházi előadáson sem lett volna meglepő, ha a művészek így cselekszenek. Hosszú hetek kemény munkája, egy egész társulat igyekezete tűnik semmibe az ilyen lélektelen, neveletlen „közönség” miatt. De hát ki a hibás? Legkevésbé a gyerekeket okolom. Még azt sem, aki rágyújtott az erkélyen és kényelmesen pöfékelve otthon érezte magát. Mert vajon ki mondta meg, hogyan kell a színházban viselkedni ? Hogy ez nem meccs, nem stadion? Apja- anyja, tanára, kollégiumi nevelője? Ki mondja meg, hogy vannak helyek — templom, házasságkötő terem, színház —, ahol nem szotyolázunk, bársonyszéket nem tépünk stb? Nézem az arcokat. Egy tanárnő ugyanúgy ropizott, mint a diákjai. Kitől vegyenek példát? Mielőtt általánosítanánk, utánajártunk, honnan verbuválódott az említett előadás Kossuth-bérletének közönsége. íme az iskolák: Kossuth gimnázium, 110-es szakmunkásképző, gépíróiskola, élelmiszeripari szakmunkásképző, újfehértói szakközépiskola, tiszadobi gyermekváros. Ez utóbbiból 46-an jöttek, sokan intézeti egyenruhában. Talán el sem hiszik: ők viselkedtek a legjobban. Tanulság helyett: egy héttel azelőtt Sárospatakon járt társulatunk, ugyanezzel a darabbal. Zsúfolt ház, de mintha egy lélek sem lett volna, a diákok csüggtek a szavakon, szinte együtt lélegeztek a színészekkel. Persze, ott tanított Comenius Ámos János, aki vérbeli pedagógus volt — igaz, több, mint 300 éve. Baraksó Erzsébet Az ifjúság egy rétege sokszor és sok vonatkozásban kívülmarad, kívül is esik a vizsgálódások általános körén. Azokra a 14—18 éves fiatalokra utalunk, akiket „középiskolások” gyűjtőnévvel illetünk, közéjük sorolva ennek a korosztálynak mintegy harmadát kitevő szakmunkástanulókat is. „Demográfiai súlyukat” tekintve körülbelül félmillió fiút és lányt foglal magában ez a négy évjárat. Tinédzserek? Lehet őket ezzel a divatos szóval is nevezni. Lélektanban jártas szakemberek hosszan tudják sorolni a pubertás esztendeivel járó élettani változásokat, indulatokat, a sérülékenységet, a belső vívódásokat és a külsőségekben is megmutatkozó különcségeket, szertelenségeket ... Serdülők és a felnőtt kor küszöbét éppen csak átlépők tábora ez a félmilliós sereg, alig-alig különülve el még a gyermekkortól, mégis merőben más életérzésekkel, mint a gyermekeké. Szociológusok és pszichológusok néhány megfigyelését, több reprezentatív rétegvizsgálat néhány megjegyzését közreadva — e korosztály jellemzéseként: megfigyelhetők a veszélyeztetettség bizonyos mértékű jelei körükben, ha számszerűen nehéz is jelezni ennek a mértékét. Településszociológusok és pedagógusok sajátos megállapítása például, hogy elsősorban a városias beépítésű területeken alakulnak ki időszakonként unatkozó, lődörgő, magukkal mit kezdeni nem tudó kisebb-nagyobb csoportok. Az okok árnyaltak. A területek beépítése sajnálatos módon nem kedvez legtöbb helyen a fiataloknak. Nem kínálnak elegendő tartalmas szórakozást, kulturált szabadidő-eltöltési lehetőséget, sportalkalmat. A KISZ és a népfront korábbi vizsgálatai szerint a jelenleg már „üzemelő” lakótelepi klubok, sporthelyiségek és (igen-igen szórványosan) a kondicionáló-, illetve bar- kácsszobák a valós igényeknek legfeljebb az egyhatodát képesek megfelelő színvonalon kielégíteni. Különös figyelmet érdemel a fiatalok magatartása, beszédmodora és öltözködése. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a korábbiaknál lényegesen agresszívebb bizonyos korosztályok viselkedése, a durva magatartás egymás közötti érintkezésüket éppúgy zavarja, mint a felnőtt társadalmat. Kirívóan visszataszító magatartásuk járműveken, szórakozóhelyeken, sok esetben az utcákon igen sokszor annak a következménye, hogy a filmek, a televíziós játékok szinte sugallják ezeket a magatartásformákat. Sokkal több figyelmet érdemelnek azok a külső példák és hatások, melyek bár áttételesen, de veszélyeztetik a fiatalokat, és alig vagy csak nagyon nehezen megváltoztatható tulajdonságokat fejlesztenek ki bennük, melyek megnehezítik majd munBallagáson már követelmény az elegancia. kába állásukat, beilleszkedésüket. Ezeket a tapasztalatokat nemzetközi megfigyelések is alátámasztják. Más megfigyelések a fiatalok egy részének rossz életérzéseit említik meg — a család kapcsán. Az unatkozó fiatalok között sok a rendezetlen családban élő, s itt nem elsősorban az elvált szülővel maradt, vagy a félárva fiatalokról lenne szó. Rosszabbak ennél a tapasztalatok a negatív életvitelű családoknál, illetve — sajnálatosan — a túlzottan elfoglalt, túl sokat vállaló és dolgozó szülők serdülő gyerekeinél. A 14—18 évesek korosztályában az említett réteg, csoport nem ismeri az idő értékét, körükben a munka értéke nem tudatos, inkább devalválódott. Lehet eltöprengeni azon: milyen mértékű ezeknek a fiataloknak a körében a veszélyeztetettség? Ha tekintetbe vesszük, hogy — a bűnüldöző szervek kimutatása szerint — az elmúlt tíz évben kis mértékben, (de sajnos az utóbbi másfél évben jobban) kúszik felfelé a fiatalkorú bűnelkövetők grafikonvonala, akkor a veszélyeztetettséget komolyan kell vennünk. Tény: anyagi korlátok éppúgy nehezítik a nevelés és a családvédelem dolgát, mint az esetenként tapasztalt közömbösség. Nagyon sok helyen lenne ugyanis mód lakóhelyi szórakozási, sportalkalmak teremtésére. Az ötnapos tanítási hét bevezetésével az oktatási intézmények KISZ-szervezeteinek is feladata kell, hogy legyen a hét végi programok szervezése. Az állandó és folyamatos ténykedés, a mainál sokkal változatosabb munka segítené az unalom és a nevelési, családi hátrányok elűzését, mérséklését ebben az ifjúsági korosztályban. Ifjúságvédelem a középiskolákban KU HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. november 26 Q
