Kelet-Magyarország, 1983. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-19 / 273. szám
1983. november 19. Tirpákok utóda Soltész István 1926-ban született a Vadastanyán. 1948-tól újságíró Nyíregyházán, a Nyírségi Magyar Népnél. Később volt a megyei moziüzemi vállalat igazgatója, a Hazafias Népfront megyei titkára, a MEZŐGÉP munkása, debreceni újságíró, a Magyar Hírlap rovatvezetője. 1975—1982: a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalánál visel különböző funkciókat. Az általános elnökhelyettesi beosztásból került a Magyar Nemzet főszerkesztői posztjára. ★ A TANYA VILÁGA. Szarvasról kerültek Nyíregyházára tirpák-szlovák paraszt őseim. Vietorisz Józsi bácsi tirpák eposzában az akkor jött családfőket ragadványnevekkel is felruházta. Így lett az én ősöm „tréfaverő Soltész”. Ez, és hogy tanyán nőttem fel, nagy szerepet játszott az életem alakulásában. Annak ellenére, hogy apám már értelmiségi lett, evangélikus tanító. A Salamon-bokor- ban, ahol 4—5 éves koromtól éltem, érdeklődő emberek voltak. A téli estéken újságot olvastak, rádiót hallgattak. Minden szóba került — az adótól a világeseményekig. Nem volt elesett közeg a tanya, pedig sokszor és sok minden hiányzott. Apám is hosszú hónapokig várta a pénzt az egyháztól, amely szegény volt, s nem tudott fizetni. Volt egy hold tanítóföld, az élelmet onnan szereztük be. Kapált apám, anyám kenyeret sütött kemencében, mi jártunk aratás után összeszedni a szemet a tyúkoknak, takarmányt kaszálni a teheneknek. Együttélő közösség volt a tanyai, s a tanító teljesen velük élt. Oktatta az embereket a betűvetésre, a fametszésre, színdarabok eljátszására, közös éneklésre, s még a bibiliaórákat is javarészt ő tartotta. Egy tirpák tanya világa — sajátos falualakzat. A tirpák, akinek a neve eredetileg gúnynév volt, később várost teremtett. Kezdett kialakulni egy belső tudat, amellyel a szarvasi szláv már büszkén nevezte nyíregyházi tirpáknak magát. Azt hiszem, Váci Mihály is ezért szerette ezt a világot, mert ott találta meg ezt az ösz- szetartást, segíteni akarást, amelynek élesztője, kovásza lehetett a tanító. A tanyán nem volt autó, vonat, cégtábla és utcatábla, se nyüzsgő tömeg. A tanyai ember talán ezért is érez magában egyfajta félszegséget. Egyúttal elszántságot és bizonyítani akarást, mert túl akar lépni a korlátain és megmutatni, belőle is lehet valaki. Amikor hozzánk kijött valaki a városból, mi gyerekek szé- gyelltük magunkat, féltünk, hogy nem tudunk viselkedni, hogy nem jól köszönünk. Ez munkál bennem még ma is. Bizony sokszor érzem, talán még mindig el vagyok maradva. Ezt figyeltem meg más, hasonló indíttatású emberen is, ezt a belső gyötrelmet. Ez végül is természetes. Ez a múlt is bennem van, őrzi az ember génjeiben a jót és a rosz- szat is. Azt hiszem azonban, sokkal több jót kaptam Nyíregyházától. A Kossuth gimnáziumtól, ahol egyházi segéllyel tanultam, s ahol külön bizonyítani kellett. Talán ezért is olvastam sokat, akartam megtudni a világról többet, mint egy hasonló korú városi gyerek. MOZGALOM, ÚJSÁGÍRÁS. Az is a várossal való kapcsolatomhoz tartozik, hogy érettségi után — nem volt más munka — a vasútnál dolgoztam egy roncskocsibontó brigádban. Ott találkoztam egy idősebb munkásemberrel, egy akkori párttitkárral. Ebben a munkásközösségben hallgattam először „vacsora-szemináriumot”. 1947-ben, a választások előtt léptem be a pártba. A negyedik kerületben voltam addig egy ifjúsági csoport titkára. Így hát rövid úton ment a pártba lépésem, bejegyeztek, megkaptam a tagsági könyvet. És Nyíregyházán lettem újságíró! Elküldték egy ifjúsági vezetőképző táborba negyvenhét őszén Tatára, ahol Norm György tartott előadásokat. Az ott töltött hónapról írtam egy cikket, amit a nyíregyházi újságban közöltek. Az iskolák államosítását megelőzően Victor Hugo egy beszédét aktualizáltam a témáról, az is megjelent. Ezután javasolta a kerületi párttitkár, vegyenek fel újságírónak. A szerkesztőségben összesen öten voltunk újságírók. A mai posta épületének helyén, egy földszintes házban dolgoztunk, s a bejárat homlokzatára irtuk: „Éljen a Kommunista Párt!” Vajda Márton főszerkesztőnk minden vasárnap délelőtt szemináriumot tartott nekünk a lakásán, zsíros kenyérrel. Következtek az ötvenes évek. Az újságíró akkoriban közvetlenül vett részt a politikai küzdelemben, a nyílt harcban. Később is ez élt bennünk, hittünk abban, hogy a módszereink is jók. Elfogadtuk, hogy így kell politizálni, ilyen közvetlen ütközetben. Újságíróként elég sok embert meg is sértettem ilyen módon Nyíregyházán. Az is az igazsághoz tartozik és meghatározta akkori életünket, hogy a mi generációnk olyan volt, amelynek nem volt semmilyen politikai, forradalmi múltja. Egy hatalomra került kommunista párt káderei voltunk marxista felkészültség nélkül. Újsütetű, újhitű fiatalok, hajlamosak a minden áron való bizonyításra, a túlteljesítésre. Az akkori nyíregyházi értelmiség, a derékhad, zömmel ilyenekből került ki. Ez a harc nagy tapasztalatokat is adott, noha az is munkált bennünk, hogy Szabolcs az ország baloldala, és hogy mi csináljuk a dolgokat a legjobban. És azután élt bennünk az illúzió, hogy a szocializmus néhány év alatt felépül, s a kapunk előtt van a Kánaán. Amikor később kiderült, hogy nem ilyen egyszerű az élet, hogy az eszme valóra váltása hosz- szú időt kíván, az együtt járt bizonyos hitvesztéssel, amely megtizedelte ezt a generációt. Nem simán, de azt hiszem mindenfajta személyes kudarc ellenére sikerült megőrizni az optimizmusomat. Ebbe is belejátszott a tanyai közösség törvénye: akármilyen helyzetbe is kerül az ember, dolgozzon legjobb tudása szerint. MÜLTUNK BECSÜLÉSE. Nagyon érdekes szellemisége, gondolkodásmódja volt Nyíregyházának. Alapja az egészséges paraszti közeg, amiből kinőtt az építőipari munkásság, a vasutasság. Szerencsés keveredés. E miatt még a régi nyíregyházi értelmiségi sem az a tunya társaság volt, mint sok helyen másutt. Épp emberi nyitottsága miatt tudott a poros, apró mezővároskából .megye- székhellyé felnőni a város, fogadni vasutat, bankot, alakítani kisüzemeket, építeni szép közintézményeket. Ha már erről beszélünk: azt hiszem jobban meg kellene ezt a múltat becsülni. A tirpákéletet, gondolkodást, általában ezt az életformát. Hiszen a városalapítók Tessedik tanítását hozták magukkal! A nyíregyházi tőzsde egy időben az ország gabonaárait határozta meg! A korai gazdasági vállalkozásokat, azok eredményeit is meg- és el kellene ismernünk, hiszen ez hozzájárul egy racionálisabb nemzettudat kialakításához. Múltunkban ez éppúgy benne van, mint a vers, a próza, a színház. Ennek a helyi gazdasági teljesítménynek az ismerete teheti teljessé a hagyományra épülő jelen tiszteletét. Nem tudom —, de jó lenne —, hogy a jelenlegi városszellem (egy olyan szituációban, amikor a város értelmiségének struktúrája jelentősen megváltozott) mennyire alkalmas arra, hogy ismerjék, tiszteljék egymás teljesítményét a szakmailag elkülönülő, de a célban összetartozó intellektusok. KAPCSOLAT A VÁROSSAL. Mindig szerettem írni és mindig szerettem volna író lenni. Rá kellett jönnöm, hogy belőlem soha nem lesz nagy író. Nyíregyházán jelentek meg kis folytatásos regényfélék. Szerettem a történelmet, s amit csináltam, az a történelemhez kötődött. Így született meg a Szentvér utca, a Lobogó lángok. Régebben jelent meg Utazásom Magyarország térképén címmel egy neves írócsoport könyve, aminek egy fejezetét — Tiszabecstől Szegedig — rám bízták. A népiélek, a néprajz is mindig érdekelt, s miután emlékeztem rá, hogy a tanyai esték regemeséje többnyire az első világháborúval volt kapcsolatos, kutatni kezdtem: hogyan befolyásolta a katonáskodás az emberi életet, milyen jó és rossz értékeket, tulajdonságokat hordott magában. Csináltam egy monográfiát „A katonáskodás hatása a falusi szegénységre” címmel. Három éve jelent meg, most ezeknek a részterületét dolgozom fel. Ez is egyfajta kapcsolatom a várossal. De ott él a rokonság, élők és holtak kötik oda az embert, régi ismerősök és barátok. Rendszeresen olvasom a szabolcsi sajtót, a helyi kiadású könyveket. Sokat járok ma is haza. Ami egy messzebb élő ember számára egyszerre jelenti a múlttal-jelennel való találkozást, talán pontosabban, világosabban is képes az ember a dolgokat messzebbről érzékelni. Mint a régi tirpák, büszke vagyok szülővárosomra, még a tanyámra is. E nélkül a tudat nélkül senki nem tud élni. Nem véletlenül jönnek létre baráti körök, mert nem lehet az embert indító fészektől elszakadni. Ezek nem nosztalgikus érzetek, hanem vastörvények, amelyeket ismerni kell, hogy kamatoztatni tudjuk. Kopka János Könnyű testi sértés Szomjas György előző alkotása, a Kopaszkutya kevéssé nyerte meg tetszésemet. A Könnyű testi sértést — a rendező új filmjét — viszont nagyon szeretem. Az ilyesmi mindennapos dolog, csöppet sem szabad csodálkozni rajta. Még az istenáldotta tehetségek munkái is eltérő színvonalúak. A Könnyű testi sértést különben azért vártam megkülönböztetett érdeklődéssel, mert bíztam abban, hogy Szomjas György nem a Kopaszkutya által kitaposott úton akar tovább haladni. Annak a filmnek is voltak értékei, a rendező helyenként ügyesen szervezte a látványt, csillogtatta mesterségbeli fel- készültségét is, a szemlélettel azonban semmiképpen sem lehetett azonosulni. Olvastam a Könnyű testi sértés forgatókönyvét. Kicsit sokan írták, de hát végül is nem a mennyiség, hanem a minőség fontos: az is kíváncsivá tett. Életszagú dialógusok, természetes helyzetek, jól megírt figurák sejtették, hogy a vásznon is megteremtődik majd a hitelesség varázslata. Ami talán legfontosabb és legmaradandóbb a filmben. Bevallom: „drukkoltam” Szomjasnak és csapatának. Lélektani okok miatt. Mostanában egyesek megint kezdik húzogatni a lélekharangot a magyar film felett. „Újra szűk esztendők jönnek”, „nyakunkon az apály”, „megrekedtünk”, „visszaestünk” — ilyesmiket mondanak. A magyar film hitelét ilyen szituációkban egyetlen hatásos eszközzel lehet visz- szaállítani: jelentős alkotásokkal. A Könnyű testi sértés jelentős alkotás. Témája meglehetősen prózai. (Zárójelben, ismételten felhívom a figyelmet arra, hogy a „miről?” önmagában semmiképpen sem minősít. A „hogyan?” annál inkább. Napjaink társadalmipolitikai harcait sematikus érdektelenséggel is meg lehet örökíteni, s ugyanakkor elképzelhető, hogy egy tehetséges rendező alapkérdéseket feszeget. Mi a lényeges tehát? Az ábrázolt életanyag minősége. A karakterek, konfliktusok, szituációk igazsága. A művész világképe. S hogy el ne felejtsem: a tehetsége.) Tehát — a sztori. Csaba, aki néhány évet lehúzott a börtönben „hirtelen felindulásból elkövetett” testi sértés miatt (azt hiszem, így kell mondani), szabadulása után felkeresi kényszerűségből elhagyott otthonát. Idő közben történt egy s más, ami — ha nem is éri teljesen váratlanul, meglepi és életvitele felülvizsgálatára készteti a fiatalembert. A lakásban hárman vannak: Éva, a feleség, a visszaérkezett Csaba — és a „harmadik” aki a férj távollétében pártolt a szem- revaló nőhöz. Utóbbit Miklósnak hívják, nincs egy súlycsoportban és korosztályban Csabával. (A dolognak egyébként a végső kimenetel szempontjából nem meghatározó a jelentősége.) Mit lehet tenni? Semmit. Hőseink belenyugszanak a megváltoztathatat- lanba és módszeresen pokollá teszik a társbérletet egymás számára. Pontosabban fogalmazva: az asszony és drome- dár szeretője arra játszik, hogy Csaba a froclizásokat megunja és ellentámadásba lendül át. Akkor pedig ők lesznek nyertesek, hiszen a visszaesőket a törvény szigorúan bünteti. A kicentizett taktika eredményesnek bizonyul. A mese felidézéséből az tetszhet ki, hogy a három ember viszonya a „ketten egy ellen” klasszikus képleten alapszik. Ez így is van, meg nem is. Szomjas György igyekszik túllépni a sémán, a házastársak együttlétében modern korunk meghökkentő kontaktusainak új vonásait is érzékeltetve. És most arról, hogy miért lelkesedik a kritikus. Mindenekelőtt a Könnyű testi sértés atmoszférikus ereje tetszik. Ahogy Grunwalsky Ferenc kamerája életet lehel utcahelyszínbe, lakásbelsőbe, a nem éppen magasztos életforma érdekes és érdektelen rek- vizitumaiba. A figurák meglehetősen otthonosan keringenek szűk cselekvési mezsgyéik határain belül. Keringenek, írom, amivel azt akarom hangsúlyozni, hogy keresik azt, ami jó vagy kellemes lehet, de nem keresik igazán önmagukat és egymást. A színes és fekete-fehér beállítások váltogatása — játékos ötlet, mely frissíti az elbeszélést, bár kétségtelen, hogy némi modorosságot és monotóniát is kölcsönöz az állapotrajznak. Főleg » azért, mert a variációkban nincs rendszer és logika, „csak” a nézőpontok szinkronjára vagy aszinkronjára figyelhetünk. Tehetséges színészek segítik Szomjas György elképzeléseinek realizálását. (Erdős Mariann és Eperjes Károly semmiben sem maradnak el a filmjátszásban igazi profinak tekinthető Andorai Péter mögött.) A Könnyű testi sértés — új hang a magyar filmművészetben. Kívánjuk, hogy kiérlelt folytatásai legyenek és a rendező szemhatára ugyancsak szélesedjék. Veress József A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem néprajzi tanszéke jóvoltából ismét értékes kiadvánnyal gazdagodott a megye néprajzi irodalma: Csiszár Árpád és Fel- hősné Csiszár Sarolta az oly nagy hírű beregi textíliákról adott közre egy kis kötetet megtöltő információt. Ha a „lexikon” szót halljuk, akkor általában egy vaskos, hatalmas kötet' jelenik meg a képzeletünkben. Ez a könyvecske nem a hagyományos értelemben vett lexikont juttatja az eszünkbe, mégis, ha fellapozzuk, mindent megtalálunk benne, ami ebben a témában eligazíthat bennünket. Olyan, mint egy jó könyv: olvastatja magát! Ha elolvasunk egy címszót és az ahhoz fűzött magyarázatot, a szövegben levő utalások mindig újabb és újabb címszó kikeresésére és elolvasására ösztönöznek. És ez így folytatódik, amíg az ember a végére nem jut a könyvecskének! A címszavak — akár a textilmunkák — összefüggenek, egymás nélkül nehezen érthetők, s ez így is van rendjén. A most megjelent munka (és milyen kár, hogy csak most jelent meg és már nem korábban!) megpróbálj a „helyretenni” a beregi textileket: a régi díszítési formákat éppúgy tartalmazza, mint az újabb, a változó divat által előtérbe került fogalmakat és díszítési megoldásokat. Sikerrel oszlatja el azt a tévhitet, amely az „eredeti” beregi keresztszemes hímzésnek csupán a népművészeti boltokban manapság kapható textileket tartja; ez az alig néhány évtizede divatba jött „beregi keresztszemes” olyannyira hatással van a mai szemlélőkre, hogy sokszor éppen a legrégibb, leghitelesebb, vagy legelterjedtebb darabokról érzik és mondják ki, hogy az nem eredeti beregi — írják a kötet szerzői. A szerzők kötetük összeállításakor — szerényen — az egységes múzeumi nyilvántartás megkönnyítését tartották szem előtt. Éppen a Beregi Múzeum több ezres textilgyűjteménye az, amely feljogosította a lexikon íróit, hogy a gyűjteményre támaszkodva megírják ezt a munkát. Célul csupán azt tűzték ki, hogy a Beregben élő meghatározásokat szerepeltessék, mégis sok, általános érvényű terminológiai megállapítás szerepel a könyvecskében. Ki hinné, hogy például az ing, kapca vagy minta címszavak alatt csupán beregi meghatározások és magyarázatok rejlenek? Ezek túlmutatnak a táji határokon, de több, csak Beregre érvényes alpontjuk is van. De vannak olyan címszavak is, amelyek más területen nemigen ismertek (például kajács, pőc, utas stb.). Az átalakult életmód által meghatározott és előtérbe került formák is szerepelnek a címszavak között: például könyvjelző, könyvborító vagy a hivatalok falát újabban díszítő tablet. A 335 címszó önmagában nem tűnik soknak, de ha belegondolunk, hogy egynek-egynek a meghatározásához néha 10—20 adatközlőt is meg kell kérdezni, mindjárt másként tekintünk rájuk. Sajnos, a nyomdai nehézségek és főként az anyagi lehetőségek nem engedték meg, hogy a címszavakat fotók vagy rajzok illusztrálják, pedig a lexikon így lett volna teljes. A kis kötetben mindenki örömet találhat, aki szereti a népi textilmunkákat. A fennállásának 20. évfordulóját most ünneplő Beregi Múzeum méltó kiadványt tett az ünnepi asztalra! Páll István KH HÉTVÉGI MELLÉKLET
