Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-01 / 232. szám

KM hétvégi melléklet

E

gészen északon, ott, ahol Tiszánk nevezetesen nagy kanyarját veti, éli szerény életét egy kis magyar település, Lónya. Ma legföljebb ha a neve tűnik ismerősnek — az is nyilván a híres-neves Lónyai család kapcsán —, noha egykor jeles helység volt, és még ma is van egy olyan látnivalója, amelyre bizony büszke lehetne nem egy városunk is: a harangtorony.

Lássuk előbb, mi adott rangot ennek a beregi síkon megtelepült lakhelynek! Nos, Lónya egykor, a XIII. században Bánk bán birtoka volt. S ő nemcsak uralta, de alkalmanként ott is lakott Ezt egyébként egy máig élő legenda is alátámasztja, amely azt hirdeti, hogy ott, Lónya közelében, a Tiszában lelte szomorú halálát a menekülő Melinda.

A falu jeles birtokosának elhunyta után hamarosan átvették a birtoklás jogát a föntebb említett Lónyaiak. Tehát az a család, amely oly sok neves politikust, közéleti embert adott a magyar történelemnek.

Ismereteink szerint akkor is egy Lónyai-utód parancsnokolt a községben, amikor a román és a gót stílusú öreg templom mellé azt a máig biztosan álló remekmívű harangtornyot felépítették. Pontosan tudjuk építésének idejét, a torony bejáratával szemközti gerendán ugyanis ott a felirat: „Kakuk Imre átsmester tsinálta Bán Péter legényével 1781”. Tehát akkor, amikor II. József császár közismert türelmi rendeleté megengedte, hogy a református egyházak mellé vagy fölé is épülhessenek tornyok.

Hozzáértő építészettörténészek azt is kinyomozták, honnan szerzett jóféle tölgyfát Kakuk mester e művének elkészítéséhez. Mint kiderült, nem messze Lónyától akadt rá a faragásra, ácsolásra oly "kiváló derekakra, mégpedig

abban az erdőben, amelynek maradványai máig állanak.

Ami pedig az építmény stílusát illeti, azt igazán mindenki megállapíthatja, aki

egyszer is látott erdélyi — pontosabban erdélyi szász — templomtornyokat. Ahogy Segesváron, Nagyszebenben vagy másutt törnek az ég felé

a kúpszerű sisakok, négy sarkukon egy-egy ún. fiatorony- nyal, Lónyán sincs ez másként.

Ez a beregi építmény mégis más, mint egy átlagosan szép erdélyi torony, hiszen — képünk ezt jól mutatja — rendkívül erőteljes, robusztus építmény, szinte középkori erődítményhez hasonlatos. Ezt a hatalmas famonstrumot olyan — 35-ször 35 cm- nyi vastag — talpgerendák tartják, amelyekben egy fia vasszög vagy fémkapocs sincs. És mégis szolgálnak immár több mint kétszáz esztendeje!

Aki megcsodálja ezt a fiatornyos remeket, s véle együtt az öreg templom festett, kazettás mennyezetét, az nyilván arra is kíváncsi, hogy kapcsolódik-e valami monda, legenda ehhez a felső-tisza- vidéki látványossághoz.

Nos, nem sokat kell kérdezősködni, a község öregebb lakói szívesen elmondják, hogy tornyuk öregharangja hajdan beszélgetni is tudott. Ha megkondították, ezt_ panaszolta: „Lónyán nincsen kenyér!” Lónyán nincsen kenyér!” Búslakodására válasz is érkezett, mégpedig a folyó túlpartjáról, Benkről. Onnan ez hallatszott: „Ben- ken sincsen! Benken sincsen!” Társalkodásukat a me- zőkaszonyi társuk toldotta meg emígyen: „Bódog isten, mivel élünk? Csíkkal, hallal! Csíkkal, hallal!”

II

9UI a persze mar bőven van kenyér Lónyán, és a mezőkaszonyiak is inkább hallal élnek, mint csíkkal, de azért emlékeztető gyanánt érdemes meghallgatni ezt a harangok eszmecseréjével kapcsolatos mesét. S ugyanígy feltétlenül érdemes útba ejteni Bánk bánnak ezt az ősi birtokát, hiszen rendkívülien szép építményben gyönyörködhet a látogató.

A. L.

Oklevél a XVII. századból

A nyíregyházi levéltárban eddig ismeretlen oklevelet találtam (Ltsz. XV—18/3). Középen lenn a Rákóczyak fejedelmi pecsétje, balra aláírása. Elsősorban a kancellár, helyesebben a vice- kancellár aláírása a szembeötlő. Gyönyörű kalligráfiája esztétikai élmény, az aláírás szépsége, artisztikuma olyan jellemző, mint egy arckép. De mindez a háttérbe tűnt a név elolvasásakor.

Joannes Szalárdy neve volt olvasható a régmúlt idők történetírói egyik legjelesebbjének, a „Siralmas magyar krónika” szerzőjének a neve.

A dátum 1644. február 16. I. Rákóczy György nemrég lépett be a 30 éves háborúba! És a keltezés a kislétai táborból szólt. Ami éppen olyan új, mint amilyen váratlan.

A latin formulárés magyar szövegből először a nevek ugrottak ki: Barkóczy, Bornemissza Pál, Kornis Zsigmondi

Barkóczy László volt Kálló várának a főkapitánya, aki átadta a várat a fejedelemnek, s kinek a leleszi pré- postságban ma hiába keresni a síremlékét. Bornemissza Pál és Kornis Zsigmondi is sokat szerepel a históriában. Előbbi arról híres, hogy mint Jenő várának kapitánya megverte a lippai törököket, mire büntetésből Rákóczy leváltotta, s megtette a mezei hadak, vagyis a gyalogság generálisává, így szerepel ebben az oklevélben is. Hogy nem akárki volt, az is jelzi, egyik lányát I. Apaffy Mihály vette el, a másik pedig a tragikus sorsú Bánffy Dénesnek lett a felesége, ö maga az év őszén Hernádnémetiben meghal. Nem áll hírben mögötte Bethlen egykori generálisa, Kornis Zsigmond sem, „az urak közt mind idővel s tekintettel első”.

A kállói vár átadását a Siralmas Krónika — most már tudjuk, szerzője személyes élménye alapján — röviden a következőképpen adja elő a IV. könyv 5-ik részében.

„A kállai kapitány Barkóczy Lászlónak is gondolkodása esett vala, ha módját arányozná, örömest keménykedni is akarna, de az helynek erősségében nem bízha- tik vala.”

Következik a vár feladásának indoklása, ami azért érdekes, mert Rákóczy Barkó- czynak Kálíösemjénben nyilván ezekkel érvelt, tudniillik, hogy 13 évvel azelőtt a rakamazi harckor Rákóczy uralma elején Zólyomi Dávid

A.

Sebestyén

Sándor:

Üj lakás.

felégette Kállót s „nemrégen épült fel a nagy romlásból, továbbá nem török ellen harcolnak, s végül a kapitány kímélje a magyarságot”. (Ez a Rákóczyaknak mindig is rokonszenves alapelvük volt.)

Ez történt tehát február 15-én. „Másnap, die 16 Feb- ruarii a fejedelem Kálló várába ebédre nagy pompával bekísértetett vala.” Mind lovasnak, mind gyalognak két hópénzt ada s a vár élére főkapitányul Nyáry Bernárdot állította.” — Így Szalárdy Siralmas magyar krónikája.

Szalárdy, a vicekancellár levelében többet is közöl. A

fentiekben már történt említés a fejedelmi kíséret legfőbb vezetőiről, de arra is fel kell figyelni, hogy a történetíró ez alkalommal személyesen részt vett az eseményekben, melyet leírt.

A kislétai tábor említése több szempontból is meglepőnek tűnik, de Kemény János szerint a fősereg Székely- hídról (ma Sacueni) jött, tehát dél felől. Különösebb azonban, hogy a fővezérség a csapatokat megelőzve a vár szomszédságában szállásolta el magát Kállósemj énben.

Igaz, hogy tél volt, s a Kál- lay-kúria több kényelmet nyújtott, de veszélyes volt, hacsak — és azt kell feltételeznünk — az óvatos Rákóczy nem volt nagyon biztos a dolgában, nem tartott ellenállástól.

A levél dátuma azonos a vár átadásának napjával, vagyis Szalárdy aznap reggel írta, Kornis Zsigmondék magukkal is vitték, s hogy megmaradt Nagykálló iratai közt, bizonyítja, hogy a levelet át is adták. A benne említett „illendő diszpozíció és jó rendelés” tételétilletően csak sejteni lehet, hogy a fejedelem fogadására, s az általános ünnepi ebédre való előkészület lehetett. Hogy a várőrség átállt Rákóczyhoz, csak a sorok közül lehet kiolvasni, nevezetesen abból, hogy Rákóczy kéthavi zsoldot osztott. Űj katonák felesküvésekor volt ez szokás.

Barkóczy László is átállt. Majd Tiazalucnál1 Zrínyi Miklóssal, Wesselényivel megverte Iibrányi Mihály seregét. Pálócon (ma Pavlovce) lévő kúriájába mint beregi főispán halt meg 1659-ben. Maga a fejedelem, mielőtt a bal- sai révnél Sárospatakra vonult volna, Kálióból az ország rendéihez kiáltványt intézett, Szalárdy tollának ismét, s nem kevés munkát adva.

Koroknay Gyula

Ki a jó szülő?

0

zt hiszem, hogy nincs olyan statisztika, amelyik ki tudná mutatni, hogy Magyarországon jelenleg hány olyan felnőtt él, aki több-kevesebb rendszeresség- öbb újságot is olvas. Napilapokat, folyóiratokat, esetleg hetilapokat. Nos, e jegyzet témája nem egyéb, mint kommentálása egy, a napokban hallott beszélgetésnek. Nyaralás közben szülők kerültek egy tábortűz köré. A ! gyerekeink ott játszottak valahol mögöttünk a bokrok között, bérházi gyerekek lévén mohó boldogsággal élvezték a sűrűsödő estét.- Az estét és az új barátokat, a tűz láng- j ját, a falatnyi rohanó szabadságot, a nyarat.

Mondtuk egymásnak ott a tűz körül, hogy 1983 nya- j rán mi is az, amit elolvashattunk a gyerekeink üdültetéséről. Mindenki olvasott valamit. A cikkek szerzői, kivétel nélkül okos emberek, pedagógusok, pszichológusok, gyermekorvosok, szociológusok voltak. Nálunk, a tűz körül ülő egyszerű szülőknél mindenképpen okosabbak. És j akkor valaki azt mondta közülünk, egy gyakran hallott sanzon sorát idézve, hogy ő nem érti, hogy minket szülő- , két minek néznek.

Összeszámolva a nyár, csak úgy felszínesen ismert sajtótermékeit is, kiderült. Szólt cikk arról, nem is egy, hogy rossz szülő az, aki szabaddá akarja tenni a maga nyarát, és ezért különböző nyári napközi táborokba erőszakolja a gyermekét. A cikkben napközis pedagógusok mondták el, hogy sok gyerek van, akinek nem lenne muszáj táborba menni. Mi szülők egyszeriben gyanúsak lettünk egymásnak, legalábbis azok, akik nem akartuk, hogy a gyerekünk ellenőrzés nélkül az utcán tekeregjen, és nyakában a lakáskulccsal elfagyizza az ebédre kapott forintokat.

Szólt cikk arról, hogy nagyon sok szülő csak szabadulni kíván a gyermekétől, amikor a SZOT különböző táboraiba küldi el őket. Tudományosan bizonygatták, hogy a gyereknek az a legjobb, ha a szüleikkel lehetnek. Mi szülők, akiknek véletlenül SZOT-üdülőkben nyaralt a gyereke, szégyenkezve lesütöttük a szemünket.

Szóltak cikkek persze az együtt nyaraló családokról is. Háborgóan arról, hogy — micsoda iszonyú kép — egy vendéglő teraszán sörözgetett három üdülő* család, és az unatkozó gyerekek, nem tudván mit csinálni a kólák és fagyik elfogyasztása után, a parkban rohangáltak. A cikkíró szerint nyilván jobb lett volna, ha a gyerekek egy jó futás helyett mondjuk a szüleikkel az anyag öröktől fogva való voltáról, vagy a művészetek és tudományok rendszeréről beszélgetnének.

Egy másik írásban azon háborodott fel a szerző, hogy a nyaraló szülők képesek a „gyermekmegőrzőbe” adni a gyerekeiket, csak azért, hogy ők szórakozni mehessenek.

Pattogott a tűz, és ha minden olvasott mondatot komolyan vettünk volna, akkor bizony a lelkiismeretünk sötét árnyékaivá lettek volna körülöttünk a bokrok, a bokrok, amelyek valójában a gyerekeink jó búvóhelyei voltak.

Ki hát a jó szülő? Ha elhiszem amit nekem ezen az egy nyáron a Népszabadságtól a Nők Lapjáig a válogatott tudós szerzők, a pszichológusok, szociológusok, az orvosok, a.-pedagógusok tanácsoltak, akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy jó szülő csak az lehet ebben a hazában, akinek legalább két-három hónap felhőtlen szabadsága van, csak az, aki az évi tisztességesen végzett munkája közben nem fárad el annyira, hogy pihenésnek számítson neki a vendéglő teraszán megivott két üveg sör, vagyis hát jó szülő kevés kivételtől eltekintve nem lehet.

Tudom én, hogy ennek a felnőtt társadalomnak szüksége van tanácsokra. Kérdés, hogy vajon szüksége van-e a világnak e sokszor mondvacsinált bölcsességekre, vagy inkább kinyilatkoztatásokra. Én elhiszem, hogy akadhat olyan szülő, aki SZOT-üdülőbe a maga szabadságáért küldi a gyerekét, de tudom, hogy ez kivételes és egyszeri eset. Tudom továbbá, hogy az országot beutazzák, másképp elérhetetlen tájakat fedeznek fel, barátságokat kötnek, önállóbbakká lesznek, és még néhány szúnyogcsípéssel is vidáman jön haza a legtöbb SZOT-üdülős gyerek.

Tudom, hogy a napközi táborainkban nincs minden rendben, de azt is, hogy még mindig jobb egy közösségbe lennie a gyereknek, mint az utcán csavarogni. Tudom, hogy sok gyerek sírt is néhány percig az üdülők gyermek- megőrzőiben, de azt is, hogy mit jelenthet egy hétköznapok koptatta házasságnak egy újbóli egymásra találás, két-háromórányi ilyesfajta szabadság. Vagyis hát: elméleteket gyártani könnyű, de ezeket az elméleteket szó szerint elfogadni aligha érdemes.

Pattogott a tűz, valamennyien rossz szülők voltunk, mert bármelyik gyerek eleshetett volna és megüthette volna magát ipi-apacs közben, rosszak voltunk, mert sört is ittunk és a magunk felnőtt dolgaival voltunk elfoglalva egy kicsit, de megnyugtatásul közlöm, hogy mindegyik gyerek boldogan és jóízűen aludt el este. A máskor napközis is, a SZOT-táboros is, a „kulcsos” és az építőtáboros is.

sszefoglalón: minden szülőnek mondom, hogy ne szégyenkezzen. Bármit is írunk, ő maradjon ömaga. Egy orvos barátom egyszer gyűjteni kezdte a sajtóban megjelent orvosi tanácsokat. E tanácsokból egy idő után kiderült, hogy csak az maradhat ember, aki vegetáriánus, nem eszik húst, de nem is iszik... Ugyanígy kiderült, hogy az él sokáig, aki önmegtartóztató az élet fontos dolgaiban. Mindez igaz, de az emberré válás történetében egy fontos állomás volt, amikor meg tudtuk enni a húst. Hát akkor? Hús nélkül nem lenne ember, vagy leg- ' alábbis nem lenne ilyen... Kérem, hogy akit megijesztettek a gyermeknevelésben oly roppant okos tanácsok, gondoljanak arra, hogy a világban nem mindenki vegetáriánus, vagy ha az lenne, a világ még nem lenne ilyen.

Bartha Gábor