Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-08 / 238. szám

1983. október 8. IQ A z utóbbi években népszerűbb lett az építőipar, ugyanakkor több a panasz az építőanyag-iparra. Ebben a csep­pet sem könnyű helyzetben van-e munkasikere Szűcs Endre építésügyi és vá­rosfejlesztési miniszterhelyettesnek? Furcsá­nak, ám megalapozottnak találta a kérdést, s válaszából kiderült, az ő beosztásában nehe­zebben érnek a munkasikerek. Jelentős sike­rekről még nem is beszélhet, hiszen csak pár hónapja nevezték ki erre a posztra. A kőművesnek máris megvan a munkasi­kere, ha állnak a falak, és nincs szükség utó­munkára. Az ács is boldog tudattal térhet nyugovóra, ha az általa elkészített tetőszer­kezettel elégedett a művezetője. A miniszter- helyettesnek akkor lesz látványos munkasi­kere, ha megszűnik a krónikus építőanyag­hiány, s ha a tárcához tartozó néhány vál­lalat kilábal a bajokból. Bonyolult és sokrétű munka nehezedett a vállára, amikor kinevezték. Közgazdasági ügyekkel, főleg tervügyekkel foglalkozik. S az ő munkaterülete az építőanyag-ipar fel­ügyelete is. Tennivaló bőven van ebben a be­osztásban.- O Honnan és hogyan is vezetett útja a mi­niszterhelyettesi székig? Fehérgyarmaton született, itt is élt és tanult felnőtt koráig. A szatmári emberektől tanult munkaszeretetet, itt kapott kedvet a tanuláshoz. Az ötvenes évek elején, Fehérgyarmat még csak község volt. Az általános iskolát kivéve nélkülözte a kulturális és oktatási in­tézményeket. Épp akkor kezdték építeni a közgazdasági technikumot, amikor nyolcadi­kos volt az általánosban. Beiratkozott a he­lyi középiskolába, amelynek a tanév kezde­téig még nem is álltak teljesen a falai, s hogy mielőbb kész legyen, a diákok is részi vettek az építkezés befejezésében. Alig ti­zenéves korában „belekóstolt” az építkezés nehezébe. Akkor még nem is gondolta, hogy majdan egy egész életre elkötelezi magát az építőiparral. Szinte szenzációnak számított, amikor 1954- ben a község első középiskolájában ballagtak a szatmári végekről összetoborzott ifjoncok. Szűcs Endre kitűnőre érettségizett. Egyből fel is vették a közgazdasági egyetemre. Szívesen emlékezik a középiskolás évekre. Nemcsak azért, mert fiatalságát idézi. Itt va­lamivel jobban meg kellett küzdeni a tudás­ért. Szívesen emlékezik osztályfőnökére, Rab Lászlóra, aki már jókora ideje nyugdíjas. Is­kolatársa volt a technikumban Hadi Antal, aki most Párizsban a kereskedelmi kirendelt­ségünkön dolgozik, Gyarmati Béla, a miskol­ci színház igazgatója. Jó útravalóval látta el pz. az iskola a diákjait. Az egyetem elvégzése után megszűnt az ál­landó kapcsolat a szülőfölddel. Friss diplo­májával a budapesti 21. sz. Állami Építőipari Vállalatnál állt munkába. Az Európa-szálló építkezésén bizonyította először szorgalmát, tehetségét. Aztán „bevitték” a vállalat köz­pontjába, a tervosztályra. Ezen az osztályon tanulta meg igazán az előrelátást. A rideg számok alkalmazása és a szigorú előírások megtartása mellett szükség volt itt képzelő­erejére, fantáziájára is. Fokról fokra haladt a ranglétrán. Igaz, azt tartja: elsősorban nem a beosztás, hanem a végzett munka és a mutatott magatartás ad­ja az ember értékét. Mik is voltak lépcsőfokai, állomásai mun­kájának? Két évtizeddel ezelőtt az említett vállalattól a minisztériumba helyezték elő­adónak. Aztán közgazdasági osztályvezető lett, később főosztályvezető. Közben egy ide­ig a miniszter titkárságán is dolgozott. Ez utóbbi helyen pedig igen csak sokrétűnek kellett lennie. Űjabb diplomát szerzett a Politikai Főis­kolán. Főiskolás évfolyamtársai között több szabolcs-szatmári is volt, mi sem természete­sebb, hogy velük kereste a barátságot. Most is tisztelettel beszél ezekről az iskolatársak­ról. Tavaly egy tízhetes tanfolyamon bővítet­te tovább tudását a főiskolán. Teendői mel­lett az önképzésére is szentel időt. Azt tart­ja: ha nem olvasná a friss szaklapokat, ha nem tartana lépést a tanulásban, nem is te­hetne eleget feladatainak ezeken a poszto­kon. Napjainkban a gazdasági szabályozók gyakran változnak, s különböző szintű ren­deletek is gyakorta lépnek hatályba. Megta­nulásuk, alkalmazásuk nem fontos feladat. O Bőséges ismeretanyagra azért is van szük­sége, mert jelenlegi beosztása egy sor „mel­lék” feladathoz köti. Dolgozik a KGST építő­anyagipari szekciójában. Társelnöke a ma­gyar-szovjet építőanyag-ipari együttműkö­dési munkacsoportnak. A magyar—kubai munkacsoportnak ugyancsak társelnöke. Ve­zeti a magyar—román építőipari kétoldalú bizottság magyar tagozatát. Munkaideje jelentős részét persze az épí­tőanyag-ipar köti le. Szenvedélyes hévvel be­szélt erről a munkaterületéről. A gondokról is. Az okokat és a kivezető utat is ismeri. Sok építőanyag azért hiányzik, mert az építő­anyag-iparban csak „normál” fejlesztést ter­veztek és valósítottak meg, ugyanakkor az igények ugrásszerűen megnövekedtek. Rész­ben azért, mert az OTP és sok munkahely kedvezőbb hitelfeltételeket biztosít a magán­lakás-építőknek. Egyre nagyobb tért hódít az elővásárlás. Sokan jövőre akarnak építkezni, de már most szeretnék megvásárolni a szük­séges építőanyagokat. Az „áruterítés” sem a legjobb. A gondokon úgy próbálnak enyhíte­ni, hogy a tervezettől több építőanyagot im­portálnak, főleg szocialista országokból. A kormány újabban dotálja, serkenti a tégla­gyárakat. Minden ezer darab pluszként le­gyártott tágla után 200 forint prémium jár a téglagyárak kollektíváinak. A cserépipar re­konstrukciója szintén javulást eredményez­het. A javulás azonban nem megy máról hol­napra. Szűcs Endre közelebbről is ismeri megyénk három építőipari vállalatát. A SZÁÉV-ről azt tartja, hogy jelentős szerepe van a me gye fejlődésében. A vállalat korrekt árpoli tikát és szinte mindenkivel jó partneri vi­szonyt alakított ki. Ám a jövedelmezőségével bajok vannak, a veszélyzóna szélére került a vállalat. A KEMÉV-nél nem rég tartott el­lenőrzést a miniszterhelyettes. Erről a válla­latról az a véleménye, hogy keresi az újat, rugalmasan alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, ámbár ez a rugalmasság hama­rabb is elkezdődhetett volna. Az ÉPSZER jól egészíti ki a két nagy vállalat tevékeny­ségét, s a jövőben is hozzájárulhat az egész séges versenyszellemhez. O S zűcs Endre 1970 tavaszán hivatalos minőségében is megszemlélte az ár­víz sújtotta területet. A szülői házat is erősen megrongálta a víz. Aztán szülei is felköltöztek Szatmárból. De az ide fűződő barátságot, az ifjúság emlékét nem tudja ledönteni, elsodorni sem a víz, sem az idő. Most is szatmáriasan beszél. Több földi­je állapította meg: „Szűcs elvtárs közülünk való”. Nábrádi Lajos Hollandiai filmmustra Nem végeztem semmiféle közvéleménykutatást, de így is meg mernék esküdni rá, hogy még a megszállott hazai mozirajongók sem nagyon so­kat tudnak a holland filmről. A kis országnak a futballja és a tulipánja ismertebb, mint mai művészete. Nemrégiben rendeztek ugyan holland filmhetet Magyarországon, rendszeresen azonban sem nálunk, sem másutt a nagyvi­lágban nem játsszák Bert Haanstráék munkáit. Megvallom, magam sem va­gyok tájékozott a témakör­ben, éppen ezért kétszeres örömmel készültem a hollan­diai útra. Vendéglátóink az utóbbi esztendők javatermé­sét mutatták be. Huszonnégy alkotás alapján képet alkot­hatunk az általános színvo­nalról, az eszmei-művészi tö­rekvésekről s a különböző tendenciákról, melyek a mai útkereséseket jellemzik. Néhány adalék a múltról, illetve az előzményekről. Hol­landiában 1896 óta működnek nyilvános mozik. Az első filmgyártó társaságok csak szerény eredményeket értek el, az 1927-ben alakult Hol­land Filmliga azonban már minőségi fellendülés lehetősé­geit teremtette meg. Alapító­tagja az a Joris lvens volt, akinek neve — mint a világ egyik legjelentősebb doku­mentumfilmeséé — megtalál­ható valamennyi lexikonban. 1956-ban nemzeti filmgyár­tási alapot létesítettek, hogy a fontos kezdeményezéseket támogassák és a fiatal művé­szek útját egyengessék. 1958- ban hívták életre a Holland Filmakadémiát. Évente mos­tanában kb. 15—18 film ké­szül a stúdiókban. A nemzet­közi figyelmet keltett produk­tumok közül megemlítjük Bert Haanstra két remekét (Mi, hollandok, Üveg), Fons Rademakers itthon is mozik­ba került drámáját (Egy hol­land Jáva szigetén), René van Nie finom lélekrajzát (Lo­pott szeretet), Jos Stelling lát­ványos életrajzfilmjét (Remb­randt). Ami a mát illeti, kezdjük a leltárt általános észrevétele­ink felsorolásával. A filmek túlnyomó többsége a ma konfliktusaival foglalkozik. Uralkodó műfaj: a komor szí­neket felvonultató tragédia. Számos változatot láttunk az egyensúlyvesztésre, a tántor- gásra, a meghasonlásra. Az volt a benyomásunk, hogy a holland rendezők mintha túl­ságosan kedvelnék a bizarr, a különleges (esetenként a ta­szító) jelentőségeket, mivel a vásznon nagy előszeretettel ábrázolják a meghökkentő furcsaságokat. Nem hiányzik a derű sem a palettáról. A holland humor kifejezetten intellektuális és olykor-olykor sziporkázóan csillogó. A mesterségbeli tu­dás szintje (a rendezőkre, az operatőrökre, á színészekre, tehát a stáb valamennyi tag­jára vonatkoztatható a meg­jegyzés) kielégítő, néha kima­gaslóan jó. A két tucat film között természetesen akadt gyengébb is, álmosítóan unal­mas vagy kiabálóan dilettáns azonban egy sem volt. És most szemelgessünk: ve­gyük számba, miről érdemes számot adni az érdeklődő ol­vasónak, aki a következő hol­land filmhéten találkozhat az újdonságok jó részével. Tele­víziós premierre három, mo­ziforgalmazásra két holland filmet vettünk át, kapcsolata­ink görbéje tehát fölfelé ível (amit remélhetően a magyar film ottani honfoglalása kö­vethet). Pieter Verhoeff A vadállat jelé-ben véres históriát eleve­nít meg. Észak-Hollandiában történt az eset a húszas évek végén. Egy remeteként élő férfi beleszeret Aaltjéba, a hatgyermekes asszonyba. A nő elhagyja a családját és odaköltözik vadházastársához (aki egyébként Nietzschét ol­vas és a telepátiáról meditál). A törvény szigora lecsap a hűtlen anyára. A kapcsolat nem érhet jó véget. Amikor megjelennek a rendőrök, hogy bíróság elé vigyék a szerelem megszállottját, lovagja mind a négy hivatalos személyt meg­öli. Precíz film, döbbenetes atmoszférával, hiteles figu­rákkal, keserű realizmussal. Rövidesen a magyar mozik programjában is helyet kap. Ugyancsak bűncselekmény áll a Christine hallgatása cí­mű Marleen Gorris-kamara- játék cselekményének közép­pontjában. Egy háziasszony vásárlás — azaz böngészés közben — elcsen egy puló­vert. A tulajdonos észreveszi a lopást, de nem tud közbe­lépni, mert a tolvajt két má­sik nő a védelmébe veszi. Űk is összeszedik azt, amit csak lehet, utána pedig nekiesnek a kötelességét teljesítő (jogait érvényesítő) férfinak. Halálra verik. Aztán nyugodtan haza­térnek ... Az elsőfilmes ren­dező tehetsége vitathatatlan, ám a morális „üzenet” — ha ugyan jó ez a kifejezés — elfogadhatatlan. A Christine hallgatását nem vásároltuk meg, a Forró nyáréjszakára viszont öröm­mel mondtunk igen (rendezői Frans Weisz és Shireen Stroo- ker). A mese egyszerű. Egy cirkuszi előadás pereg a né­ző szeme előtt, meg — ugyan­az hátulról. A kulisszák mö­gül. A show-műsor két fősze­replője házassági válságot él át, számukat azonban tisztes­ségesen elő kell adniuk. Ez a forrása a derűnek, bár a hangszerelés jó néhány epi­zódban tragikomikus. Dióhéjban néhány további holland filmről. Jos Stelling A szinlelők-kel mintha a Megáll az idő párját alkotta volna meg (nekem Gothár „állapotrajza” jobban tetszik). Lily Rademakers Menüett-je közhelyekből tevődik össze, erotikája viszont borsos. Paul Verhoeven a Spetters képso­rain a dühös fiatalok lázadá­si kísérleteit pornográfiába bújtatja. Megrendítő falusi ballada a Jan Gruyaert-ren- dezte Lenföld (lassú a ritmu­sa, viszont életszerűek a han­gulatai). Szélsőségek: Annette Apón Giovanni-ja abszurdba hajló antifilm, A lift című horror meg (Dick Maas ren­dezése) önmaga paródiája is lehetne. Az európai filmtérképen Hollandia nem foglal el nagy helyet. Mesterművekkel rit­kán jelentkezik. De nem is a sereghajtók közé tartozik. Ér­demes a hollandiai filmmű­vészet követeivel tartós és közeli ismeretséget kötni. Veress József Arató Endre (1921—1978) a ma­gyarországi nemzetiségi kérdés egyik legkiválóbb kutatója volt. Élete utolsó éveiben kapta a megbízást, hogy a tízkötetes Ma­gyarország története számára Ír­ja meg a magyarországi nemzeti­ségek 1790—1848 közti történetét. A tudományos mű kinőtte a monográfia kereteit, s önálló könyvvé vált. Arató Endte utolsó munkáját — posztumuszként — adta közre az Akadémiai Kiadó A magyar- országi nemzetiségek nemzeti ideológiája címmel. A tudós hatalmas forrásanyag­ra támaszkodva dolgozta fel a magyarországi nem magyar né­pek nemzeti ideológiáját, moz­galmait a polgári fejlődés útján. A horvát autonómia, a szerb or­todox egyház, a szász kiváltsá­gok, a román felvilágosodás nemzeti ideológia teremtő erő, miként a szlovák nemzeti tudat kialakulása a szlávból való kivá­lással veszi kezdetét. Arató könyvének egyik legér­tékesebb fejezete a nem magyar népek, a magyarországi nemze­tiségek kulturális fejlődésének, művelődési szokásainak, nyelv­művelő törekvéseinek bemutatá­sa. A magyarok és a nemzetisé­gek közti viszonyt ideológusok, politikusok másként és másként értelmezték. A nemzetiségi nyelv­művelő, irodalmi, művelődési mozgalmak a XIX. század elején már polgári jelleget öltöttek, il­A sajátság méltósága letve politikai mozgalommá ala­kultak. A nemzeti ellentétek a polgári forradalom előtt éleződtek ki, aztán 1848/49-ben szinte kulcs­kérdéssé váljanak. Ennek egyik legfontosabb területe a magya­rok, s a szerbek közti viszony volt. Szerb és magyar történé­szek 1978-ban tudományos ta­nácskozást tartottak Budapesten, melynek témája az 1848-as for­radalom, illetve annak szerb­magyar vonatkozásai voltak. E tanácskozás anyagát (5—5 ma­gyar és szerb tanulmánnyal) ad­ták egy időben közre Budapes­ten, s szerbül Újvidéken. (Tanul­mányok a szerb—magyar kapcso­latok köréből 1848—1849.) Megállapítható, hogy több az azonos nézet a két ország törté­nészei között, mint a különböző. A vita azonban nem „nemzeti vá­logatottak”, hanem kutatók közt folyt. Gondolkodó, egymást meg­értve segítő és megértve bíráló kollégák párbeszéde, ösztönző ta­nulság volt, nem mindennapos esemény a közép-kelet és dél­kelet európai régió történész­rendezvényeinek sorában. „Szeretnénk — olvashatjuk az előszóban —, ha maradandó len­ne és a gyakorlati tudományos munka bővülő alapjává válna az a szemlélet, amely a régió nagy kérdéseit nem helyi, nemzeti el­szigeteltségükben, hanem egyete­mes összefüggéseikben vizsgálja, a reális és tartós nemzeti érde­ket . .. egy közös és egyetemes nézőpont kialakításában a sors­közösség felismerésében, tudato­sításában keresi”. A megértés, a népek, nemze­tek, nemzetiségek közeledésének szükségesség a vezérmotívum Gáli Ernő legújabb esszégyűjte­ményének is. Gáli Ernő a kolozs­vári Korunk főszerkesztője, egye­temi tanár, ihletett filozófiai és társadalomtudományi író. Koráb­bi írásainak szerves folytatása­ként a romániai magyarság kor­szerű önismeretének kimunkálá­sát sürgeti. Tudományos felké­szültséggel és igénnyel vázolja fel a nemzetiségi lét legfontosabb kérdéseit. Nemcsak az etikai kér­désekre keresi a választ, megraj­zolja a nemzetiségi művelődés, a nemzetiségi közgondolkodás tör­ténetét is. Két személyiség portréja külö­nösen megnyerheti az olvasót: a korán elhunyt filozófus, Bretter György gondolat- és életútja, az az Itt és mást szerzőjének sokol­dalú bemutatása és Mikó Imréé. „A csendes Petőfi utcá”-ban al­kotó Mikó munkásságából Gáli a nemzetiségi jogászt emeli ki, azt a tudományágban nemzetközileg is elismert tudóst, kinek vaskos könyve — a Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika — valóságos enciklopédia. Gáli a kapcsolódásokat keresi, s mutatja meg a régmúltban, a közelmúltban egyaránt. „Ha nincs más alternatíva, mint az együttélés, akkor létfon­tosságú korparancs, hogy az együttélőknek jól kell egymást ismerniük. A holnapok és hol- naputánok Európájának ebben a részében nem a „társbérleti naci­onalizmusoké”, hanem a nem­zetek és nemzetiségek — minden előítélettől mentes — közeledéséé és barátságáé a jövő. Gáli Ernő A sajátosság méltósága című esz- szégyűjteménye gondolkodó fők­nek szóló, tanulságos olvasmány, s példagyűjtemény a két oldalról történő hídépítéshez is. KM HÉTVÉGI melléklet

Next

/
Thumbnails
Contents