Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-08 / 238. szám

1983. október 8.^^

A

kis Sár patak Szatmárnémetitől keletre Udvari fölött kezdi rövid „pályafutását”. Batizvasvári- nál valahol még őrzi medrében a menekülő Teleki Mihály aranysarkantyús csizmája felét, Zajtánál átlépve a határon, mielőtt a Túrnak adná vizét, áthalad Rozsá- lyon. A község északi végén kanyarodik egyet, valaha itt a várat egész körülölelte.

Alacsony, rácsos kerítés mögött, amolyan teraszfélén új iskola. Mindenki tudja, itt állott a vár, de pontosan kevesen emlékeznek, hogy hol. Mintegy nagy felkiáltójel tűnik fel a bejárattól jobbra a kerítés mögött egy széles s még ma is elég mély árokdarab, melyet déli végén egy sánc zár le. A sánc másik oldalán az árok fűzfákkal szegetten esik a Sár vizéhez. Értő szem rögtön látja, ez a sánc a régi „12 öles” felvonóhíd szerény utódja a vár déli bejáratához.

A várat a rozsályi Kúnok építették négyszögletesnek, kis udvarral, sarkokon egy- egy bástyával. A család történetéből ismeretes, hogy a mohácsi vész után Esztergomnál a menekülő Mária királyné hajóit a rozsályi Kun Pál fosztotta ki, „Mária udvarhölgyének a megcsúfolásával”. A rablóit holmi jó része minden bizonnyal a sánc helyén levő hídon költözött a várkastélyba. Akárhogy is volt, csaknem 30 évyel később, 1555- ben a rozsályi Kúnok megszerezték Kis- és Nagyszekerest s a várbirtok Drágffy kézen levő másik felét is, így 40 község tartozott a várhoz.

Minden bizonnyal a rozsályi Kún család ifjabb férfitagja volt az a két kézzel vívó Bornemissza Boldizsár — a Bornemissza az idő tájt gyakori ragadványnév volt —, akit a „Memoria rérum” úgy emleget: „Bornemissza Boldizsár, a rozsályi, a királné asszony kapitánya” (Izabelláról, Szapolyai János özvegyéről van szó), és aki Déva és Görgény várának uraként az erdélyi ügynek leghűségesebb hadvezére volt. Főleg a nagyravágyó Maylád István vajda ellen harcolt, ki Foga- rasba zárkózva dacolt mindenkivel.

Mikor a gyermek János Zsigmond felnőtt, a Felső-Ti- sza vidéke egy ideig állandósult harcok színtere lett. A rozsályi vár egyik ostroma különösen nevezetessé vált. 1562-t írunk, János Zsigmond a budai és a temesvári pasával Szatmár várát ostromolja, melyet Zay Ferenc s Balassa Menyhárt, a kor kiváló hadvezérei védenek. A hosszúra elnyúlt ostrom alatt a két pasa meghallotta, hogy Rozsály- ba menekültek családostól a környék nemesei, „parasztság is, sok, temérdek arány, ezüst”, erős sereget küldtek, hogy elfoglalják.

Történetesen az ostrom előtti napon érkezett oda Káthay Ferenc (a későbbi káliói kapitány apja) és Gémessy Ferenc Egerből „valami 150 lóval, hogy onnét csatázzanak és törökre kap- dossanak”.. Kemény ostromot kellett a rozsályiaknak kiáll- niok, míg 50 egri vitéz a kiskapun éjjel kimenve, kívülről hátba támadták a törököket. Azok két tűz közé kerülve megrémültek, s visszafutottak Szatmár alá a seregükhöz. Kétszáz török fej került ekkor a rozsályi vár fokára.

Két év múlva János Zsigmond csak elfoglalta a rozsályi várat, hogy a következő évben Schwendi és Báthory András visszavegye.

Csendesebb évtizedek után 1629-ben, Bethlen halálának évében rozsályi Kún László lett Szatmár megye főispánja, majd a szatmári vár főkapitánya.

öccsével ekkor a „Tiszán innét” a Lónyaiakkal, Meli- thekkel, Nyáryakkal, Ibrányi Mihállyal a fejedelemség legtekintélyesebb urai közé tartoztak. Mikor Kemény János, a későbbi fejedelem, megvált Brandenburgi Katalin szolgálatától, a szatmári főispánhoz ment Rozsályba, rozsályi Kún László és István elkísérték Halmiba, hol a későbbi felesége, Kállay Zsuzsanna lakott, meglátásra, gyűrűváltásra.

Egy másik nevezetes s kevéssé ismert házasság is fűződik a rozsályi várhoz. A rozsályi Kún István Bethlen udvarában nevelkedett. Fegyverhordója lévén, „annak kezéből vévé az fejedelem tollas botját... az seregeket rendelni”. Tíz évvel később, ahogy Kemény János ezt a sort írta, meghalt ifjabb Bethlen István. 1634-ben azután „az grófnét, Széchy Mária asszonyt rozsályi Kún István, tekintetes, jó személyes ifjú úrember vette feleségül, az asszonynak nem tetszvén az rozsályi szállás és konyha” — ahogy Szalárdy mondja — mintha -tasnádi birtokára menne, Déva várába szökött. A cserbenhagyott férj katonáival utánanyargalt s mikor a dévai udvarházhoz ért, az asszony a hátsó ablakon ki- ugorva felszaladt a várba, honnan ágyúval üdvözölte a rozsályiakat. A férj bánatában beverette a pincébe levő boroshordók fenekét s másnap reggel ki sem józanodva visszaindult csapatával, a rozsályi Vénusz pedig többé nem jött vadászni a Sár és a Túr mellékére.

István nemsokára iktári Bethlen Annát, Gyulaffy Sámuel kővári kapitány özvegyét, a fejedelem unokahúgát vette feleségül. 1636-ban I. Rákóczy György oldalán hadakozott, mikor Bethlen István ellene támadt. Harmadszor is megnősült, elvette Kálnoky Katát, kire javait is hagyta, ha — a gyakori református formula szerint — „megmarad az igaz reformá- ta vallásban és pápistához nem megy férjhez”. 1659-ben halt meg, élete utolsó 12 évében bátyjához hasonlóan ő is szatmári főispán és a szatmári vár főkapitánya volt és vele kihalt férfiágon a rozsályi Kún család. Leányágon a várbirtok elaprózódott, magát a várat a Maróthyak kapták meg.

Szuhay Mátyás 1671-ben Rozsályból keltezte Teleky Mihályhoz egyik legmegindí- tóbb levelét. Gyulaffy László „a nyughatatlankodó magyarok kapitánya” bujdosóival a rozsályi várba vette be magát s innen kényelmetlenkedett a szatmári vár németéinek, mint 1670-ben a gombási harcban, elannyira, hogy Strassoldo, a szatmári vár akkori kapitánya kénytelen volt ostrom alá fogni a várat s elűzni a bujdosókat. A falut felgyújtotta, a várat pedig „földig rontotta”, s a bujdosókat elűzte Erdélybe. De mindez később történt, mint 1669-ben, ahogy a Borovszky- féle Szatmár vármegyében olvashatjuk. _

a

z épület ezután sokáig romosán állt a „viharok zordon hárfájaként”. 1878-ban Izsák Dezső vette meg, s maradványaiból alakította ki az egytraktusos épületet már historizáló stílusban, ahogy azt a fennmaradt képek mutatják. 1944- ben ez is leégett.

Koroknay Gyula

Kulcsár Attila: KALANDOK

Ősi kalandozásokra csábít a Világ nyilaim nincsenek, kíváncsiság tegez kinéző-bebámész fürkész tekintetem

— fel nem fegyverez.

Mágneses pólusom Tisza—Szamos sarok apám-sír tájoló mindig visszavezet.

Lehel seregéből, mint legyőzött vitéz

nem vánszorgok haza csonkolt gyászmagyarul

fények és erények Törpévé nem ülnek

— Világ világtalanul.

Keresem a szellem, szülte tökéletest gazdagságban talált boldogság-brilliánst

— S mindent mit találtam:

nagy összetartozások gondolati váza otthonnal érthető lábjegyzet-utalás.

Bennem a Világgal teljes ez az ország nemzetek színképe nélkülünk megszakad mindenhez hiányzik belőlünk egy darab s ottlétkor magamban szűköl ez ä hiány.

Eiffel tornyán hazánk cserepét keresem Manhattan poláris üvegprizmáinak egyetlen muskátlis ablakkal híja van Kheopsz piramisán miért nincs gólyafészek a hős Thermopülében Szigetvár hiányzik Isten-császár fövényén két emberi lábnyom ... ösvényem rajtjánál otthon majd megtalálom.

Velencei

képeslapok

A velencei filmseregszemlén bemutatott száz alkotás, öt világrész 23 országából, sokat mond a mérlegkészítők számára. Háttérbe szorultak a klasszikus regények, színdarabok adaptációi, a magánélet belterjes problémái. Mind több az olyan film, amely az egyén

és társadalom, a napi politika konfliktusait tárja a néző elé, olyan történelmi sorsfordulók pillanataiban, mint a második világháború, vagy napjaink neofasiszta, ellenforradalmi imperialista indíttatású véres eseményei. Néhány felvétel a bemutatott filmekből:

Velencében került először európai bemutatásra a Csillagok háborúja harmadik része, a Jedi visszatér címmel. Képünkön: Leila hercegnő (Carrie Fischer) mögötte egy szörny a csillagközi alvilágból.

Gene Hackman, Joanna Cassidy és Nick Nolten, a Tűz- vonaiban című film egyik jelenetében.

Adrian Lyne fiatal amerikai színésznő a Táncvillanás című filmmusical főszereplője.

— Induljon! — parancsolta. Az asszony engedelmeskedett. A kocsi elindult, de három méter után ismét megállt.

— Én is elbajlódnék vele — mondta az overallos a kékszeműnek.

— Imádom a szörnyű feladatokat. Ismertem egy ilyen asszonyt, új Audija volt, ezerhetes. Azt mesélte, hogy a barátja küldte neki Rómából. Nem hittem el egy szavát sem. Soha egy büdös szavát, el tudja képzelni? Másfél évig vele jártam, és azalatt soha egy szavát el nem hittem.

A Skoda végre keresztül jutott a kereszteződésen.

— Itt megállhat — mondta Tass. — Iszunk egy kávét,

jó?

Az asszony a fejét rázta.

— Akkor iszik egy szőlőlevet. — Ügy kéne beszélni vele, mint egy gyerekkel, gondolta Tass. Amit az isten se fizet meg. Ebéd után legurított egy fél barackot, mert úgy érezte, romlanak az idegei. Nézte az asszony kezét. Hosszú, barna ujja volt, a körme holdalakú. Nyaka és a válla nagyon barna. Víz mellett volt a nyáron, gondolta Tass. Biztos, hogy nem dolgozik. Akkor vette csak észre, hogy az

asszony sír; behúzta a kéziféket, kikapcsolta a motort, és a volánt markolászta, Tass pedig arra gondolt, milyen vidám volt reggel, ruganyosán lépkedett, és visz- sza-visszanézett a válla felett. Ügy ment a kocsi felé, mint aki vezetni akar. Tass mindjárt észrevette a változást, és egyáltalán nem örült neki. Nem szerette a váratlan dolgokat, különösen nem a nőknél. Egyébként sem szerette a szőke nőket, már repülős korában ugratták ezért a többiek. Nézte kicsit az asszonyt, várta, hogy felé fordul, vagy mond valamit. Ha megint hisztizni kezd, letolom, gondolta. Ha kétszer egymásután ráhagyom, akkor ezt csinálja egész nap. Lehet, hogy én is az oka vagyok, gondolta. Szombaton, amikor ugyanígy megálltak keresztben a villamossínen Üjpesten, és kiszállt a villamosvezető, Tass letekerte az ablakot, és elküldte a fenébe a fickót. Az tovább kiabált, erre Tass kiszállt a kocsiból, és megindult felé. A villamosvezető visszaugrott a peronra, és volt valami furcsa az arcán. Tass maga sem értette a dolgot Éppen eléggé utálta ezt a szakmát ahhoz, hogy bárkivel is veszekedjen miatta. Utoljára akkor fordult elő ilyesmi vele, amikor még repült, és megmutatta a szerelőnek azt a rozsdás karabinert. A szerelő visszapofázott, mire Tass felvett egy pajszert a földről, és kihajtotta a fickót a hangárból. Végül is ő húzta a rövidebbet, mert a szerelőnek valami kapcsolata volt a parancsnokságon — egy hét múlva a vitorlázó repülőkhöz küldték Tasst, négy évig húzkodta a vitorlázó gépeket, és akkor kezdett inni. Harmincéves korában leszerelték.

Mire mindezt végiggondolta, az asszony jól kibőgte magát, és Tassnak volt any- nyi esze, hogy ne szakítsa félbe. Az a legjobb, ha bőgni tud valaki, gondolta. Az asszony elővett egy papírzsebkendőt, gondosan megtörölte a szemét, és megnézte magát a visszapillantó tükörben.

— Az ég szerelmére, mondjon már valamit! — szólalt meg váratlanul.

— Mit mondjak? — kérdezte Tass.

— A nyavalyának ül itt, hogy ha nem mond semmit? — kiáltott rá az asszony.

Na tessék, gondolta Tass. De nem gondolt haraggal az asszonyra. - '

— Menjen fel balra — mondta. A kőkerítésre sandított, amely az utca túlsó oldalán emelkedett, és amely ugyanolyan volt, mint harminc évvel ezelőtt, amikor átmásztak rajta hátul a kert felől a srácokkal. Egy gróf lakott a villában. Hátul a kertben márvány férfiszobor állt. Tass emlékezett rá, milyen éles pittyenésekkel pattogott le a kavics a szoborról, amikor megdobálták, öt fiatal nő járt a grófhoz. Azt beszélték róla, hogy fotós és aktképeket csinál a nőkrőL A fiúk elhatározták, hogy betörnek hozzá, és ellopják az egészet Egy szuroksötét este indultak el négyen, Tass ment elöl, ő volt a legbátrabb közöttük. De amikor a kőfalhoz értek, amelyen mozdulatlanul lógtak a vadszőlő indái, ő is félni kezdett. Olyan volt az egész, mintha egy kriptába lopóztak volna be, vagy olyan házba, ahol csak halottak laknak. A kert szaga is furcsa volt. Tass azt mondta a többieknek, hogy otthon hagyta a zseblámpát. Valamennyien, tudták, hogy hazudik, de látszott a fiúkon, mennyire örülnek a dolognak, és továbbra is Tass maradt az, akit a legbátrabbnak tartottak.

— Na, menjen már! — mordult az asszonyra. Az

asszony bólintott, és gázt adott. A motor bőgött. Tass ösztönösen előrekapott a jobbkezével, mintha a botkormányt akarta volna elkapni — ugyanakkor hátrapillantott a tükörben, és látta, hogy éppen az ő helyükre áll az a Volkswagen, amely mögöttük állt a kereszteződésben is. Látta a hegyek felett lilára színeződött cumulusokat, és azt is, hogy a bal oldali ház ablakán, ahol Perlakiék laktak harminc éve, felhúzza valaki a redőnyt. Tudta, hogy az asz- szony túl egyenesre vette a kanyart, megfogta hát a kormánykereket. Még azt is látta, hogy az aszony hátranéz a visszapillantó tükörben. Olyan erősen fogta a kormányt, hogy Tass nem tudta félrerántani.

— Az istenit! — morogta, és már benne is voltak a kőfalban, a kocsi eleje összeroppant, a szélvédő kitört, és Tass érezte az arcán, hogy eltalálja egy szilánk. A motor leállt, és egy pillanatra nagy csend lett. Por szállt a kocsiban, az a rejtélyes, átkozott por, amely ilyenkor előjön valahonnan. Tass az asszony karja felé kapott. Érezte, hogy ott van, érezte, hogy milyen vékony a csontja, és valahogy azt is tudta,

hogy nem történt baja. Kicsit meghökkent, amint az asz- szony arcára nézett: átkozottul nyugodtan ült ott a porban. Mielőtt még szólhatott volna, melléjük kanyarodott a Volkswagen, kiugrott belőle a kékszemű fickó, feltépte az ajtót és kirántotta az asz- szonyt a kocsiból. Nem kérdezett tőle semmit, csak rángatta jobbra-balra, megnézte elöl, hátul, ahogy a műtárgyakat szokás, de úgylátszik, hogy ő se talált rajta sérülést.

Tass kimászott a kocsiból, és kipróbálta, hajlik-e a térde? A férfi közben beültette az asszonyt a Volkswagenbe.

— Hé — mondta Tass. — Hová viszi?

— Haza — mondta a kékszemű.

A

z asszony az összetört Skodát nézte — csaknem derűs volt az arca. Tass akkor már tudta, hogy soha nem fogja megérteni azt, ami történt. Habár a jegyzőkönyvbe úgyis mást kell írni, gondolta. Nézte a férfit, amint hátratolatott, hogy megforduljon. Szóval a férje, gondolta, és már rémlett neki, mintha látta volna kint a gyakorlópályán, amint az asszonyra várt egy délután. Idejöhetett volna előbb is, gondolta dühösen.

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET