Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-01 / 232. szám

KU HÉTVÉG! MELLÉKLET 1983. október 1.^^ Vendégfogadás „Mi magyarok már csak ilyenek vagyunk: szeretünk mindent túlzásba vinni. Itt van például a vendégfogadás. Sehol a világon nem csinálnak olyan nagy ügyet belőle, ak­kora tráktát, mint éppen nálunk. Különös, de a magyar ember mintha a teménytelen étel és ital kínálásával akar­ná bizonyítani, mire képes.” (Egy panaszos véleményből.) Lehettem talán vagy nyolc- tízéves, amikor apámék ven­dégeket vártak, iparosok kö­zött a felszabadulás után las- san-lassan divatba jöttek az effajta látogatások: ma már tudom, hogy a társadalmi érintkezés korai, új tartalmú alkalmai voltak ezek. Jobbá­ra villanyszerelők jöttek, fe­leségestül, merthogy apámék egész héten odajártak a fa­luvillamosításba, hét végén aztán „egy kicsit eleresztet­ték” magukat. Klasszikus falusi paraszt­ház volt a mienk — anyai nagyapám egy kis nádfedeles helyén építette, a rávalót ki­vándorlóként — vagyis hát kitántorgóként — kereste meg néhány év alatt Ameri­kában. Felsőház, alsóház, pit­var, hátul konyha kemencé­vel. Ha vendégek jöttek, ők mindig az előszobába húzód­tak, mert hogy a „felsőház” megözvegyült nagyanyánkat illette gyönyörűen hosszú éle­te végéig. Ma is emlékszem anyám előző nap kemencé- nyi kőttes kalácsot sütött: mákosat, diósat, de leginkább káposztásat. Aztán apánk el­szalasztott a szódáshoz, meg került igazi málna is. Nyáron kupában hozták a sört, abból kancsóba öntötték, úgy csil­logott, mint a jóféle napra­forgóolaj habbal. A vasárnap volt a vendégfogadás napja, ha futballmeccs zajlott a volt bárókastély udvarán, akkor a férfiak ott kezdték a progra­mot és együtt jöttek haza az asszonyokhoz. Behúzódtak az alsó szobába, málnáztak, sö­röztek és ádáz csatákat vív­tak a dominóval. Emlékszem csendesebb vendégeskedésre: akkor már nem élt apánk, magunk re­ménykedtünk anyánk köré gyűlve. Bíztatásra és teljesen tandíjmentesen, ingyenes kollégiummal kerültünk kö­zépiskolába, ahol új baráto­kat szereztünk. Annyiféle gyermek verődött össze az ötvenes években egy-egy kol­légiumban, hogy az ember csak kapkodta a fejét. Volt, akihez minden héten jöttek a Rétközből, teli kosárral, és megtöimték a kollégista fiuk zsebét pénzzel, ne szűkölköd­jék. Aztán olykor hívtak ben­nünket hétvégi vendégségbe, ahol betegre zabálhatta az ember magát jóféle baromfi­hússal, főve, sülve, rántva. Hanem vissza is illett ám hívni az ilyen dsikolatársat! Megtettük, s bizony szegény anyánk a csodával határos módon, varázslóként terem­tette elő a finom ebédre va­lót, még útravalót is pakolt visszautazáskor, nehogy pa­nasza legyen a vendéggyer­meknek, s a jó hírünket vi­gye el. Eszembe jut szigorú tekin­tetű tanítónőnk az általános­ban. Már akkor is dívott a családlátogatás, egyszer az­tán Piroska néni bejelentke­zett hozzánk. Te jó ég! Anyánk dolgozni jár a vil­lanytelepre, ő takarítja a szo­bákat, hordja a postát; neki nincs ideje hazaszaladni, összeszedni a házat. Akkor pedig? Nem volt mást mit tenni: nagyanyánk felügyele­tével „felliccseltük” a szép­szoba földjét — vagyis vizes ronggyal feltörültük — aztán szép sárga homokkal meg­szórtuk, elsepertük az ud­vart. Olyan boldogan én még azóta sohasem vártam vendé­get: lássa a tanító néni, hogy milyen nagy a tisztaság, mi­lyen szép a rend minálunk! Aztán jöttek a hatvanas „aranyévek”. Miért tagad­nánk, hogy nagyjából akkor veszítettük el azt a bizonyos mércét... Ki ne emlékezne rá, hogy az idő tájt jött di­vatba az OTP-kölcsönnel ren­dezett házibuli, a túlzásba vitt születésnap, névnap? Jöttek a városba beköltözöt- tek több napos házszentelői, a „kollektív kirándulás” kön­tösébe bújtatott nyakló nél­küli ivászatok, lehetőleg a szakszervezet, a szocialista brigád kasszájára ... • „Emlékszel? Gáborék vol­tak akkor a sorosak, mert — hogy az osztály dolgozói úgy határoztak, a kapcsolatok erősítése miatt végigjárják egymás otthonát. Ötödik vagy hatodik alkalommal Gábórék következtek. Szegény fiú! Másfél szobás, félkomfortos lakásban élt, az előszobából választottak le egy kis főző­fülkét maguknak. Jött az osztály, nem volt mit tenni, hidegtálakat rendelt a ven­déglátónál, mert hogy náluk nem lehetett főzicskélni. Az ilyen dolog már akkor sem volt olcsó, de hogy pótolja Gábor a „házi koszt” hiányát, csupa márkás külföldi italt vásárolt a Csemegében. Aznap este elverték a Gábor negyedévi keresetét, személyi hitelt vett fel ké­sőbb, a törlesztésbe belega­balyodott, jöttek a családi zűrök, végül elváltak. Gábor az alkohol rabja lett. Mi van napjainkban? Olcsó fogás és hamis volna bárminemű párhuzamot von­ni a harminc év előtti és a mai valóság között. Arra azért alkalmas az ellenpélda, hogy valamelyest belássuk: volt idő, amikor szerényebb körülmények között is leg­alább olyan — ha nem sok­kal jobban — boldogok vol­tunk vendégeskedéseinknél, mint napjainkban. • Fiatal házasok invitálták barátjaikat, egy kis szerény házavató koktélpartira. (Az OTP-lakást a szülők vásárol­ták, a bútort a fiatalok vet­ték részletre, de a részletet szintén a szülők törlesztik.) A fiatalasszony telefonon ren­delte az italokat, meg a „hi­deget” az ABC hidegkonyhai részlegében. Lehettek vagy húszán, este nyolcra letarol­ták a rogyásig megrakott asz­talt, aztán gyertyafény mel­lett táncoltak hajnalig —, a rossz nyelvek szerint olyan társasjátékot is játszottak, ahol a zálog egy ruhadarab volt... Más. Mondta az egyetemista nagyfiú: — Anya, estére el­jön néhány barátom, barát­nőm, ugye nem zavarnak? Mire az anyuka: „De édes fi­am, én dolgozom, nekem ilyenkor nincs erőm vacsorát főzni a vendégeidnek!” Jót kacagott ezen a srác, körbe- puszilta a mamát, csak azt kérte, adjon át egy üveg bort a hűtőből, a többit bízza rá­juk. Jöttek a fiúk, meg a lá­nyok, farmerban, tornacipő­ben, a küszöbön ezt illedel­mesen lehúzták, s kinek-ki- nek egy üveg kóla, vagy sző­lőlé volt a hóna alatt. Egy srác pálinkát is hozott, cse­resznyét, merthogy az a leg-' olcsóbb és szaga sincs. Egyszer csak megtelt élettel a konyha: betódultak a fiúk, lányok, ki hagymát pucolt, ki kenyeret vágott, a harmadik közönséges zsírral megkente, aztán feltálalták a nagyszerű ímenüt: zsíros kenyeret, hagy­mával. Amikor elfogyott a kóla, két kancsó jó, tiszta hi­deg vizet is „bevágtak”. Egy férj: „Rettenetes, milyen pokol az életünk, ha véletlenül ven­déget várunk. A feleségem teljesen magán kívüli álla­potba kerül, felforgatja az egész -házat, mos, takarít, sú­rol, porol és csuszpákol, fé­nyesít és ropogósra vasalja az egész házat. Ilyenkor úgy jár-kél, mint egy eszelős, szólni nem lehet hozzá, mert­hogy hozzánk vendégek jön­nek és mit szólnak, ha netán benéznek a rekamié alá. Ugyan már, miért éppen oda néznének be? Mire az asz- szony: azt sose lehet tudni, hogy mire kíváncsiak, és ő nem szeretné, ha már holnap szóbeszéd tárgya volna... Ezért aztán parancsszóra, ve­zényszóra lót-fut a család ap- raja-nagyja, s mire csönget­nek a vendégek, már min­denki teljesen kikészül. De erőltetni kell a derűt, a ki­egyensúlyozottságot, a mosoly direkt jól áll a puccba vá­gott lakáshoz! S amikor vég­re újra magára marad a csa­lád, kezdődhet minden előli­ről, mert mégsem illik a mo- satlant otthagyni, frissiben porszívózni is kell, úgy még­iscsak más ... Hát így élünk mi, csendben, jó baráti kör­ben .. A takarítónő: „Én, kérem szépen, nagyon szeretem, ha valahol nagy vendégség készül. Ilyenkor mindig jönnek hozzám, így Ilonkám," meg úgy Ilonkám, segítsen rajtam, az isten sze­relmére, egyedül nem bírom. Kéretem magamat egy kicsit, amíg azt nem mondják, hogy mindent megadnak, amit csak kérek. Azért nem vi­szem túlzásba: fél nap há­romszáz forint, meg egy stampedli és ipeleg étel. Ki­jön belőle a szombati hús­pénz, s még egy-egy ötvenest félre is tudok tenni. Tudja, mi a legfurcsább? Mindegy nekik, bárhogy takarítok, csak ott legyek. Mert tetszik tudni, mostanában divat az­zal dicsekedni, kinek milyen takarítónője van. A franc se bánja, hadd rázzák a ron­gyot, csak jól és pontosan fi­zessenek. Magának elmon­dom, úgy istenigazában még sose dolgoztam meg maga­mat, jóformán ilyenkor pihe­nek. Meglehet, hogy önkényesen választottak a példák. Meg­lehet — sőt biztos —, hogy mostanában se mindenki köl­tekezik erőn felül, ha vendéget vár. Sőt! Az árak emelke­dése sok embert az egyszerűbb megoldásokra szorít. Ez sem homályosítja el azonban a közismert valóságot: gyakor­ta a vendégeinket is bosszantó módon traktálunk, visszük túlzásba a szívélyes vendéglátást. Rossz beidegződés szülte társadalmi morál már ez, amitől nem könnyű megszabadul­ni. Pedig a józan ész, egészségünk és nem utolsósorban a gaz­dasági helyzet ésszerűbb, praktikusabb, szerényebb megol­dást sürget. Angyal Sándor Á paraszti ízlésvilág a múlt századokban Régi tárgyak z 1882-es nagy árvízmentesítésig a 142 444 kát. hold nagyságú Rétköz né­pének fő megélhetési forrása a halá­szat, vadászat, nádvágás és főként az állat­tartás volt. Kevés volt a szántóföldjük és a környező rétek és legelők is csak az árvizek elvonulása után váltak használhatóvá. A mo­csarak közti kisebb halmokon, főleg a mo­csarak széle felé számos kisebb települést ta­lálunk —, melyek a szűk terület következté­ben hosszúudvaros, több családos házakból állottak. Általában csónakon közlekedtek a települések egymással és csak szárazság ide­jén lehetett a települések közötti ösvényeket használni. A halat, csíkot szekéren vitték a nyíregy­házi, károlyi, a debreceni, dorogi, a nagykál- lói piacokra. A Tisza vidéki gyékényáru és hal Kassa felé vizen indult, mert Sárospa­takra el lehetett hajózni. A kemecsei temp­lom építéséhez dereglyén szállították a kö­vet Bodrogkeresztúrról. A kéki kutakhoz tu­tajon vitték a követ Királyhelmecről. Búj vi­dékéről is lehetett Patakra hajókázni. A gö- möri bordások Bércéiről vittek alkalmas bor­dának való nádat. Kötősást a tokaji vásárban árultak a rét­köziek, a berceli gyékényt a cigándiak vásá­rolták meg. A fuvarozás jó kereseti forrása volt az idevalósiaknak. Tiszabercelen kikötő, farakodó volt, itt kötöttek ki a szálfás ro­mánok, akik deszkát, lécet faabroncsot és sót is szállítottak a Tiszán. A lápok közé zárt, árvizek által gyakran sújtott falvak népe a 19. században a na­gyobb városok vonzásán kívül maradt táj érintetlenebből tovább őrizte a sok évszáza­don át kialakult életformát. A régi rétközi otthonokból múzeumokba került tárgyak beszédes bizonyítékai ezeknek a gazdasági és kulturális kapcsolatoknak, s egyben tükrözik a paraszti ízlésvilág helyi sajátosságait elmúlt századokból. A jobb módúaknái és a kisnemesi lakóhá­zak pitvarai falán vörösréz edények, mérő- csuprok sorakoztak kisebb-nagyobb méret­ben. A cserépedényeket a kisvárdai, domb- rádi, tokaji vásárokon szerezték be: kedvel­tek voltak a pataki, a nagybányai szilkék, tá­lak, tányérok, később a 20. sz. elejétől a mis­kolci, bélapátfalvi, telkibányai, hollóházi gyárak fajansztermékei. Helyi fazekas köz­pontok nem alakultak ki, nem lévén alkal­mas anyag a feldolgozásra, így a Rétköz né­pe vásárokon, piacokon vagy vándorárusok­tól szerezte be edényszükségletét: a területi múzeumi gyűjteményekbe nagy mennyiségű használati főzőedény került be a díszedé­nyek mellett Gömörből. Feltételezhetően a legkorábbi rétközi pa­rasztkerámia a gyűjteményben a Jósa And­rás által 1912-ben Nagyhalászon 180 cm mélységben talált „túri korsó”, amelyet 16— 17. századból valónak tart. Széles szájú, szű­rővel ellátott füles, fekete edény, szájpereme alatt vonaldíszes. Hasonló kis fekete füles korsócska került be Rétközberencsről gyer­mekjátékként. A túri edények későbbi ún. mázas korsza­kából Szabolcsveresmarton vásárolt feliratos kancsó árulkodik készítési helyéről „Túron készül a kancsó, Tokajon terem a jó bor Tölts”. Kedveltek voltak az ún. győri kor­sók, amelyek létezéséről egy 1806-ban ké­szült református egyházi leltár tanúskodik. Ungvári kapcsolatokra utal a berencsi refor­mátus egyház kancsója 1909-ből, amelynek készítője Hoszpodár János, amint ez a fel­iratból kitűnik. A szoba bútorainak mind a sarkos (a ke­mencével átellenben a nappali rész paddal, asztallal), mind pedig a párhuzamos elren­dezésére (a szoba két hosszanti oldalán egy- egy ágy, közöttük az ablak alatt asztal, pad) akad példa területünkön. A legrégibb bútordarabok közé tartozik a „szuszék”, amely az ágy végében állt, nem messze a kemencétől — ruhanemű tartására szolgált —. Többnyire nyergestetős koporsó­ra emlékeztető fedelű ácsolt láda geometri­kus vésett díszítménnyel a gömöriek készít­ményei, de akadnak egyszerűbb kivitelű, he­lyi ezermesterek által készített darabok is. A bükk- és tölgyfából ácsolt ládák mind technikájukban, mind pedig díszítményük­ben különösen régies elemeket őriznek. Geo­metrikus szőnyegszerű vésett mintázatuk plasztikusan kiemeli szerkezeti felépítésüket. Az egykor mitikus jelentést hordozó ábrák (nap, hold, csillag) tartalma elhomályosult, s csupán díszítő motívumokként élnek tovább. RÉTKÖZI TÁJ Az ácsolt szuszékok s az újabb keletű tu­lipános ládák feltűnő díszes darabjai voltak az egyébként puritán egyszerűséget sugalló rétközi szobának. Kiss Lajos az 1930-as évek legelején begyűjtött néhány ritka szépségű festett, virágos ládát a Jósa András Múze­umba, amelyeknek külön becse, hogy készí­tőjük az évszámot is feltüntette rajtuk. A tiszaberceli 1885-ből származó láda hom­lokrészét korsóból kihajló naturális virág­csokor uralja, alapszíne kék. Több „márvá- nyos” festésű, régies díszű láda, egy piros­barnára festett, barokkos vasalást utánzó mintázattal készült láda 1826-ból, s több „matyóvirágos” láda jelzi egy-egy régi aszta­los központ piackörzetének határvonalait. Területünkön igen kedveltek voltak a felvi­déki műhelyekből származó vörös vagy bar­na alapra festett élénk színű virágcsokrokkal tarkított darabok. A díszítmények a barokk és rokokó stílus népies átfogalmazásai. Nem kétséges, hogy a Szabolcs-Szatmárban is működő festő aszta­losok, akik templomok berendezését, kazettás mennyezetét készítették, helyi parasztmeg­rendelőknek is dolgoztak. Tudjuk, hogy a nagyhalászi református templom szószékkoronáját ölvedi András asztalos készítette 1792-ben. Megmaradtak a kisvárdai katolikus templom oltár, szószék, keresztelőmedence és templomi padok raj­zai, amelyeket Sebastian Miche kassai aszta­los tervezett. Bujon 1639-ben Szakolyi Péter 200 forintot érő kúriáját írták össze, amelyben szerény ingóságai között egy asztalos által készített nyoszolya, asztal, almárium és egy viseltes páncél volt 9 forint értékben. Komoron 1730- ban Ormos Miklós jómódú középnemes zsin- delyes kúriájában: asztalt, 2 lócát, 2 ágyat, 5 karszéket, 3 fogast, azokon 5 kancsót, 3 cse­réptálat írtak össze. Az asztalos készítette bútordarabok a 18. század végére a 19. szá­zadra a rétközi parasztházakba is bekerültek. Paszabról származik egy igen régi bútorfé­leség: barnára festett fenyőfából készült sa- roktéka (1869.), mécses és „masina” tartására szolgált. Az értékesebb, kényesebb apróhol­mit, gyerekek elől elzárandó gyógyszereket, stb. tartottak benne. Elődje az ún. vakablak vágy falifülke, aminőt még századunk első felében lehetett látni. gencsak ősi formát őriztek meg a Rét­közben használatos talpas vesszőböl­csők, jól példázva a helyben található anyagok sokoldalú felhasználását. Vasszegek nélkül tölgyfából való az 1880-as évszámmal jelzett kanálos, s az ácstechnika régi szabá­lyai szerint faragással, bárdolással, vésővel, ún. cigányfúróval készült egyszerű székek, padok (befúrt lábakkal) étkezésre használt asztalszékek, gyerek állószékek, egy darab­ból való fa sótartó utalnak a házilag előállí­tott bútorokra, s a középkorból őrzött tech­nikára. Bár a tartósság és a célszerűség volt a fő szempont, figyelemre méltó az egyes dara­boknál megnyilatkozó forma- és arányérzék, s mindenekelőtt a faanyag jó kiválasztása, s a kivitelezés tökéletes anyagszerűsége. Mind­ebben követendő példát is mutatnak nekünk kései utódoknak. Muraközi Ágota Az ukrajnai Petrikovo fafara­gásokra festett népi mintáiról ne­vezetes. E népművészeti tevé­kenységnek régi hagyományai vannak. Az őszi munkák befeje­zése után a parasztok művészi tárgyak készftésével foglalkoz­nak. A fafaragásokra festett pet- rikovói mintákat messze a fala határain túl is szeretik és a nép- művészeti használati tárgyak a vásárokon nagy keresletnek ör­vendenek. Képünkön Vaszilij Iva- novics Szokolenko, az Ukrán SZSZK népművésze, a Druzsba gyár művészeti vezetője műhe­lyében.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents