Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-30 / 257. szám

1983. október 30. Kelet-Magyarország 3 Üres platóval fut a kocsi A Magyar Posztógyár nagykállói üzemében a cérna ségét Tóth Ágnes ellenőrzi. (Elek Emil felvétele) Ki örül háromszázezer fo­rint hirtelen jött kiadásnak? Aligha sokan, pedig nem egy ilyen eset fordul elő a megye termelőszövetkezetei­ben, állami vállalatainál. Persze, ha jól meggondoljuk, nem is olyan váratlanul érin­ti ez a termelő üzemeket, hi­szen jó előre tudnak erről, csak éppen elfeledkeznek, vagy el akarják felejteni a dolgot. Arról van szó ugyan­is, hogy három esztendővel ezelőtt megjelent egy KPM- rendelet, amely tartalmazza, hogy az öttonnás, illetve az e feletti hasznos terheléssel rendelkező gépjárművek száz kilométert meghaladó úton nem közlekedhetnek üresen. Ha mégis mennek, fizetni kell. A gépjárművek üzemben tartójának önbevallásként kell fizetni minden üresen futott kilométer után három forintot. (Ezt Budapestre, 232—90173—8807 számú csek­ken adják postára.) Csalni mégsem érdemes, mert a jú­lius elsejétől működő megyei közlekedésfelügyeletek ugyan­csak gyakran ellenőrzik i vállalatoknál, szövetkezetek nél a menetleveleket, s ha valami visszaélésre bukkan­nak, akkor a három forint helyett már harminc (!) fo­rintot kell kilométerenként fizetni. Vagyis, tízszeres dí­jat, ami bizony meggondo­landó, már mint hogy érde­mes-e kockáztatni. Mert ter­mészetesen szigorúan fizetni kell ilyenkor a bírságot. Az elmúlt esztendőben a Szabolcs-Szatmár megyében üzemelő gépjárművek be nem vallott üres futása 126 ezer kilométer volt. Ezt kell megszorozni harminccal, s megkapjuk a kifizetett bírsá­gok összegét. Majd négymil­lió forint. Valószínű, lett vol­na ennek a pénznek jobb he­lye is a gazdaságokban, válla­latoknál. Csak példaként, egy­két kirívó esetet említünk meg. Az ibrányi Rákóczi Ter­melőszövetkezet 341 ezer fo­rintot fizetett üres futások után. A nyíregyházi Béke Tsz még ennél is többet, 365 ez­ret. Aztán a nagy „fizetők” közé tartozott tavaly a vá- sárosnaményi, a tiszabecsi termelőszövetkezet. A számok egyértelműen mutatják, leg­több probléma — ilyen téren — a mezőgazdasági nagyüze­mekkel van. Mintha nem ér­tenék meg a rendelet lénye­gét. Mert bizony egy másik rendelet szabályozza az üzemanyag-felhasználást is. Itt is az élen van a tiszabecsi Üj Élet Tsz, s követi a nagy- ecsedi, a Győrteleki Áfész, a Nyírbátori Ruhaipari Szövet­kezet, a Nyíregyházi Faipari Vállalat. Az idei esztendő már sok­kal jobb képet mutat. A ta valyi 27-tel szemben 1983- ban csak hét üzemeltetőt bír­ságoltak üres futás miatt tíz­szeres díj megfizetésére. Ta­lán ehhez az is hozzájárul, hogy kimutatást kell készíte­ni az ilyen gépkocsikról, amit a megyei közlekedési felügye­lethez kell küldeni. (sípos) Életmentés a Tisza sodrából „Hideg források buzognak...“ Hétágról sütött a nap, mi­kor Koncz Béla, a vásáros- naményi Vörös Csillag Ter­melőszövetkezet telepvezető­helyettese az egyik júliusi vasárnapon kézenfogta kisebb fiát Zsoltot, és sétára indul­tak a Tisza partján. — Már úgy száz méterre voltunk a strandtól, mikor egyszer csak kiabálásra let­tem figyelmes. A vízre pil­lantottam, s láttam, hogy va­laki fuldoklik. Zsoltit egy fi­atalemberre bíztam, s meg­indultam befelé. MINT A TENYERÉT... Akik Gergelyiugomyán él­nek, azoknak szinte termé­szetes, hogy úgy ismerik a Tiszát, mint a tenyerüket. Így van ezzel Koncz Béla is. Alig látszott ki a földből, amikor nagyobb pajtásai kí­séretében először mártózott meg a szeszélyes folyóban. Évek kellettek hozzá, hogy a cseperedő kisfiú kifürkéssze a folyó titkait. — Nagyon veszélyes mi­felénk a víz. Hideg források buzognak benne, s szinte lé­pésenként változik a mély­sége. Rengeteg az örvény — főleg a híd körül. A tiszai ember tudja, hogy ezt a folyót csak ferdén le­het átszelni. Mert ha egye­nest szembe úszunk a part­tal, a gyors sodrás kifáraszt­ja az izmokat. S a „lángéból” is van menekvés: ha ügyes, az örvény alá bukik a für- dőző. A 17 éves ilki szak­munkástanuló nem ismerte a Tisza titkait. Ma már fölös­leges kutatni, hogy véletle­nül, vagy vagányságból úszott túl a' strandon —, a folyó egyik legveszélyesebb szakaszára, örvénybe került, s ha nem kap segítséget, éle­tével fizethetett volna a ve­szélyes kalandért. NAPOKIG KÉK VOLT... — Mikor a fiú közelébe értem — folytatja Koncz Bé­la — már csak a haját lát­tam a víz alatt. Utolsó erejé­vel kapaszkodó után csapko­dott a habokban. Elkapta a csuklómat, s úgy megszorí­totta, hogy utána napokig kék volt a kezem. Tudtam, hogy csak úgy érhetünk part­ra, ha'messzire eltartom ma­gamtól a testet, s minden erőmmel úszók kifelé erősen tartva őt. A negyvenéves gergelyi- ugomyai férfinek nem ez volt az első életmentése. A hat­vanas évek elején, mikor ka­tonai szolgálatát töltötte, á gyors sodrású Hemádból mentett ki egy tizenhat éves fiút. Ügy tíz éve pedig Ger- gelyiugornyán vitt partra egy szép, fiatal nőt, aki fürdőzés közben egy varsába szorult. MINDENKI „ELTŰNT”... A mostani eset azonban számomra mégis a legemlé­kezetesebb, Nemcsak azért, mert a fuldokló gyerek a na­gyobb fiammal, Lacival egy­idős. Hanem mert megdöb­bentett, hogy mennyire kö­zönyösek az emberek. Mikor felhangzott az első kiáltás, hatan-heten lehettünk a kö­zelben. Mire körülpillantot­tam, úgy eltűntek a többi­ek, mintha ott sem lettek volna. Hú§g perccel később, mikor már parton voltunk, bezzeg lett annyi bámészko­dó, hogy majd’ egymást ta­posták. Magam úgy vagyok vele, ha baj van, nem szok­tam töprengeni azon, segít­sek-e. Nekem ez természe­tes ... Koncz Béla bátor életmen­téséért október 28-án a me­gyei tanácson vette át a Mi­nisztertanács áltál adomá­nyozott Életmentő Emlékér­met. Házi Zsuzsa Csupán emlék? Koncz Béla: — Rengeteg az örvény — főleg a híd körül... (cs.) ségével tud eligazodni a rengeteg betűvel, számmal jelzett tábla között. Faggatom a múltkor gyer­mekkori pajtásomat, Sanyit, aki traktoros az otthoni té- eszben: — Emlékszel még a Fekete Bátorra? — Moso­lyog: — Ahol a rengeteg csíkot fogtuk? — Hát a Töviskesre? — Nagyapád ott kergetett meg bennün­ket, mert levertük a szőlőt. — Hát a Gorondra? — Ott meg az én nagyapám csikó­ja szökött meg tőlünk. —A fiad ismeri a régi neveket? — Ugyan, a Krasznán túl neki az egész határ már csak M—1-es, M—2-es táb­la ... P edig hány dűlőnév , volt egykor ezen a részen, s mind-mind nyelvi telitalálat: Macskás, Daruszeg, Betyár, Kis- és Nagyláp, Hívőtanya, Rózsa­kért. A nyelvészek diplo­mamunkát írhatnának ere­detükről! S talán fölösleges sem lenne, hiszen e lassan feledésbe merülő nevek községeink múltjának egy- egy darabkái, és félő, ha most nem gyűjtögetjük őket össze, eltűnnek nyomtala­nul. Mert gazdaságaink kö­zül sajnos nagyon kevesen tartják meg e sokszor há­rom—négy évszázados el­nevezéseket. Ki tudja, mi­ért...? Pedig szegényebbek le­szünk nélkülük. B. G. Tf alamelyik éjszaka azt álmodtam, hogy egyik w kollégám üdülni ment és nekem kellett megírnom helyette az „Űton-útfélen” című vasárnapi glosszát. No, — mondtam magamnak, ez nem jó álom, mert ha egy megvadult bika kerget és ne­kem ólomból vannak a lá­baim, azt már megszoktam és kibírom valahogy. Legfeljebb ha utolér, felébredek és ki­megyek vizet inni. De ha az olvasó azt fogja mondani, hogy volt már jobb is az „Űton-útfélen”, akkor én inkább föl se ébredjek. Megyek az úton ( — útfé­len) mert az álomnak nem le­het parancsolni, tudatunktól független, mint az őszi nát­ha. Egyszer csak, — mint a mesében — szembejön velem egy kutya. A bal füle fekete, és éppen földig ér a lába. Rámköszön, hogy jó éjsza­kát! — El vagy tévedve, te kutya, — mondom neki — vi­lágos nappal van, hiszen tisz­tán látok. — Azt te csak álmodod, pajtás — mondja ő, — és örülj, mert az ilyesmi ébren is ritkán fordul elő. — Nono — mondom, — ne személyeskedjünk. — Pedig ez így van. Vagy nem hallottunk még olyat, hogy mindenki tisztán látta a gólt, csak a bíró nem? — Az bizonyára bunda volt — feleltem megnyugod­va. — Nem, barátom. A bunda az, ami rajtam van. Egyéb­ként kár lejáratni ilyen gya­nús jelentésárnyalattal ezt a praktikus és számomra pó­tolhatatlan ruhadarabot. — Honnan jössz, te kutya, akinek határozottan filozófus hajlamaid vannak? — kér­deztem, mintegy mellékesen, s közben azon gondolkod­tam, hogy kéne minél hama­rabb fölébredni. — Én egy másik „Ütőn — útfélen”-ből jövök, de azt te még nem ismerheted — mondta és cigarettával kí­nált. — Nem dohányzom — ha­zudtam szemrebbenés nélkül, mert tudtam hogy álmodom, és ha most rápipálok, ment­hetetlenül magamra gyúj­tom az ágyneműt. Ekkor csörgött az óra. So­káig válaszúton voltam, hogy falhoz vágjam-e, vagy víz­be fojtsam, de aztán még­iscsak felkeltem és kitártam az ablakot. Házunk előtt, a frissen nyírt füvön egy kutya ült, mosolygott rám és fekete volt a bal füle. Érdekes, — nyúj­tóztam egyet, mintha valami zavaros álmot akarnék el­hessenteni, — hol láttam én már ezt a kutyát? Egyébként nem lényeges. Apróságokra most nincs idő. A kollégám szabadságon van, s elvállal­tam, hogy megírom helyette az „Űton-útfélen” című va­sárnapi glosszát. A szerkesztőségbe érve örömhírrel fogadtak Kollégám az üdülőben sem feledkezett meg heti rendszeres „házi feladatáról”, a ma reggeli postával érke­zett meg tőle az esedékes „Űton-útfélen”. Elolvastam. Egy kutyáról szólt, amelyik­nek fekete a bal füle és ép­pen földig ér a lába... Mester Attila VANNAK, AKIK KRITI­ZÁLNÁK, VANNAK, AKIK SIRÁNKOZNAK, DE A LEGTÖBBEN TEN­NI AKARNAK. Ezért kérdeztük Kői Lászlót, a BEAG Univer­sal nyíregyházi gyárának igazgatóját, amikor a gyorsan változó nemzetkö­zi piaci igényeikhez való rugalmas alkalmazkodás­ról beszélgettünk: Tud jobbat — Ha az idén nem si­került volna alkalmazkod­nunk a gyorsan változó nemzetközi, elsősorban a tőkés piaci igényekhez, akkor nem maradtunk vol­na talpon. — Ez hogyan sikerült? — Először is uralkodó szemléletté vált nálunk az, hogy a vevő az úr, őt kell kiszolgálnunk a lehető legjobban. Üj igényekkel jelentkeztek az idén az olaszok, az angolok, a franciák, az algériaiak, a pakisztániak. Az utóbbi­aknak kulcsra készen üveg- technikai műhelyt kellett gyártanunk. A többi part­ner is új üvegtechnikai felszerelések gyártását kér­te. — Ezekre a rendelések­re felkészültek? — Konkrétan nem, bár számítottunk rá, hiszen arra törekszünk.- hogy ép-, pen az állandóan változó gazdasági helyzet miatt a legszélesebb körből sze­rezzünk információkat. Ez roppant fontos. Aki első­nek jut ezek birtokába, az helyzeti előnyt élvez, ha jól is hasznosítja. Mi rendszeres kapcsolatot tartunk a különböző kül­kereskedelmi vállalatok­kal. Hozzájuk futnak be az ajánlatok, s mi a lehe­tő leggyorsabban igyek­szünk ezekről tudomást szerezni. Így lehetőségünk nyílik arra, hogy a gyár­tandó új termékhez ide­jekorán beszerezzük az új kisgépeket, elkészítsük az Új szerszámokat, felké­szüljünk az új technoló­giára. S bár még akkor teljesen nem biztosítottuk a műszaki feltételeket, máris jelezzük gyártási és szállítási szándékunkat. Így jön létre az új üzlet, az új szerződés. — Milyen feltételek sze­rint? — A vevő igénye, és a gyors reagálás mellett két dolgot említenék meg. Egyik: mi a kis tételű ajánlatokat is becsüljük. A másik az ár. Szerintem nem taktikus és nem is okos dolog minden eset­ben és minden terméknél a maximális jövedelemre törekedni. Egyik termék viszi a másikat. Ennek az elvnek az érvényesítése alapján igyekszünk üzle­tet kötni. A végeredmény a fontos: az, hogy expor­tunk jövedelmezősége éves szinten jó legyen. — Milyen prognózissal készülnek 1984-re? — A változást állandó tényezőként kezeljük a jö­vőben is. Igyekszünk ma­gasabb szintre emelni a műszaki fejlesztést, s még jobban kihasználni a gyár szellemi kapacitását. Csak így tudunk továbbra is versenyképesek maradni a világpiacon és alkalmaz­kodni az új igényekhez. Farkas Kálmán Ü lünk a rétközi téesz irodájában, s az el­nök láthatóan zavar­ban van. Nem, nem valami kellemetlen ügyről beszél­getünk, még csak nem is a gazdálkodásról. Különben sem lenne okuk szégyen­kezni, hiszen termelési eredményeik kedvezőtlen adottságaik ellenére messze meghaladják a megyei át­lagokat. Az elnök a nevekkel küszködik. Az előbb még büszkén mesélte, hogy hiá­ba volt a szárazság, kukori­cájuk gyönyörű termést ho­zott, s ezt jórészt a tavaly befejeződött meliorációnak köszönhetik, ám mikor a határrész nevéhez ér, hirte­len elakad: a Bivalyferedö- ben, vagyis hát — veszi elő a szövetkezet térképét — az A—2-es táblán nőtt oly nagyra a tengeri. Megfogja az embert a különös név, a Bivalyfere- dő, s nem tudja, hova te­gye a másikat. Az elnök pi­ronkodik. Itt élte le mind az ötven évét, s annak idején az apja ha azt mondta, hogy hajnalban a Cserhátra mennek, azonnal tudta, a kis patak mellett, az öreg erdő szomszédságában fog­nak szántani. Mire felnőtt, ismerte nemcsak a saját, ha­nem a szomszédos falvak dűlőneveit is. De most, hogy beköszöntött a melioráció, s kivágták a régi fasorokat, elhordták a nagy dombokat, bizony csak a térkép segít-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents