Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-30 / 257. szám
4 Kelet-Magyarország 1983. október 30. Chilében • hetedik országos tiltakozó napon a santiagói diákok és a rendőrség összetűzése során az utóbbi fegyveresen támadt a tüntetőkre. Események címszavakban HÉTFŐ: Világszerte megemlékeztek az ENSZ napjáról, leszerelési akcióhét kezdődött — Mitterand villámlátogatást tett Belrutban, ahol csaknem 300 amerikai és francia katona esett a kettős merénylet áldozatául — Szovjet— NDK—csehszlovák bejelentés az amerikai rakétatelepi- téssel szemben elhatározott válaszlépésről KEDD: Varsóba érkezett a Kádár János vezette magyar pártós kormányküldöttség — Helsinkiben megkezdték a Jövő januárban esedékes európai bizalomerősítő és leszerelési konferencia előkészítését SZERDA: Az Egyesült Államok Intervenciós erői partra szálltak Grenada szigetén — A nemzetközi közvélemény elítéli a támadást CSÜTÖRTÖK: Andropov nyilatkozata: újabb szovjet javaslatok egy kompromisszumos megállapodás érdekében az európai rakétavitában — Választások Zambiában — Irak és Irán között ismét megélénkültek a harcok PÉNTEK: A hetedik országos tiltakozónap Chilében — Súlyos ellenforradalmi akciók Nicaragua ellen — Az osztrák szocialisták kongresszusa SZOMBAT: Béketüntetések több nyugat-európai orazágban - Egymásután érkeznek Genfbe a libanoni politikusok a tervezett megbékélési értekezletre — Állásfoglalások a bécsi haderőcsökkentési tárgyalások kezdetének tizedik évfordulója alkalmából A Két három kérdése • Mi a jelentősége az Andropov által előterjesztett új javaslatoknak? „A Szovjetunió mindaddig nem mond le a megállapodás kereséséről, ameddig az Egyesült Államok saját lépéseivel ezt lehetetlenné teszi” — akár kulcsmondatként is idézhetjük ezt a megállapítást Jurij Andropovnak a Pravdában megjelent nyilatkozatából. A rugalmasság jutott kifejezésre három olyan területen, ahol Andropov új, a nyugati megközelítést még inkább figyelembe vevő javaslatokat körvonalazott. 1. Szovjet részről hajlandók nemcsak a rakéták, hanem a rakétatöltetek számát is figyelembe venni az európai nukleáris egyensúly megteremtésénél. Miután a sokat emlegetett SS—20-as típusú szovjet rakéták három töltet továbbítására alkalmasak, s a számbajöhető brit és francia rakéták között vannak csupán egytöltetűek is, a 162 rakétaállással szemben szovjet részről csak 140 maradna; 2. Moszkva kész tárgyalni a közép-hatósugarú repülőgépek kölcsönös korlátozásáról, figyelembe véve az ezzel kapcsolatos mennyiségi -és minőségi (típus, összetétel) tényezőket; 3. Ismét megerősítést nyert az a szovjet kötelezettségvállalás, hogy kevesebb európai rakéta nem jelentene több rakétát a Szovjetunió ázsiai területén. A Szovjetunió tehát valóban mindent elkövet azért, hogy megegyezésre lehessen jutni, s ezzel elejét vehessük a fegyverkezési verseny újabb, veszélyes és költséges fordulójának. Ám az is nyilvánvaló: ha az amerikaiak mindezek ellenére telepítenek, nem lehetne sok értelme annak, hogy a genfi tárgyalások az eddigi alapokon folytatódjanak. S az egyensúly fenntartása érdekében bizonyos válaszlépések is következhetnek. Ezek egyik módozatáról szólt a szovjet— NDK—csehszlovák bejelentés: ha megtörténik az amerikai telepítés, akkor hadműveleti-harcászati rakéta- komplexumokat telepíthetnek az NDK és Csehszlovákia területére. Válaszlépésről lévén szó, minden attól függ, milyen kihívással él a NATO, a régi mondás szerint, a fogadj isten ezúttal is az adjon istenen múlik. Közben leszerelési akcióhét zajlott,' hatalmas-- tüntetések követték egymást. Európa ésszerű megegyezést követel, az Egyesült Államok genfi tárgyalási magatartása láttán azonban nem lehetnek illúzióink. Ezért felértékelődhetnek olyan keleti—nyugati tárgyalási fórumok, ahol ugyancsak a fegyverkezési verseny korlátozásáról, szabályozásáról esik szó: a hadászati fegyverrendszerekről folytatott másik genfi konferencia, az immár tizenegyedik évébe lépő bécsi haderő-csökkentési értekezletek, s a madridi döntés alapján Helsinkibe összehívott előtanácskozás. (Ez utóbbi hivatott előkészíteni a jövő januárra Stockholmba tervezett európai leszerelési és bizalomerősítő értekezletet.) A tárgyalások a megnehezedett nemzetközi körülmények között is folytatódnak, de óhatatlanul adott bizonyos kölcsönhatás: a genfi euroraké- ta-konferencia kimenetele nyilván kihat ezekre is, kedvező, vagy kedvezőtlen értelemben. O Miért támadtak amerikai csapatok Grenadára? Nemcsak szerecsendióról van szó — hangzik az utalás lépten-nyomon Washingtonban, a kis karibi fűszersziget legfőbb termékére — s azt sugalmazzák: végveszély fenyegette az Egyesült Államokat. Pedig a számok magukért beszélnek: az USA- nak kétezerszer több lakosa van, mint a szigetnek, és harmincötezerszer többet költ katonai kiadásokra Gre- naidámál... A szigeten tartózkodó amerikai turistákkal és orvostanhallgatókkal kapcsolatban „túszveszély”-ről is szó esik, ezt lett volna hivatott megakadályozni az amerikai intervenció. Csakhogy eddig nem érkezett jelentés egyetlen, korábban a szigeten tartózkodó, amerikai állampolgár haláláról vagy sebesüléséről, viszont az amerikai katonai erők halottainak, eltűntjeinek és sebesültjeinek száma a száz felé közeledik. A számok és az arányok egy pillanatig sem tehették kétségessé Góliát győzelmét Dávid felett, de az amerikai előrenyomulás mégis lassúbb lehetett a vártnál, a kétezer főnyi grenadai hadsereg maradványainak és a néhány száz főt kitevő, önvédelmi kézi fegyverekkel rendelkező kubai munkásók ellenállása következtében. Még nehezebbnek tűnik a politikai kibontakozás Washington számára. A hivatalos indokok mögött mind több szó esik az amerikai lépés igazi indítékairól: 1. Washington a gre- niadai vezetés belső válsága nyomán ki akarta használni a lehetőséget a haladó rendszer erőszakos megdöntésére. 2. Az amerikaiak világcsend- őri szerepüket kívánták gyakorolni, különös tekintettel Nicaragua és Kuba fenyegetésére. ‘3. Belpolitikai tényezőként számításiba vehető az elnökválasztási év megkezdődése, a kormány így akart „keménységet” mutatni és a libanoni merényletért Gre- nadában „törleszteni”. Akárhogyan is alakulnak az események, túl sok a kérdőjel, de egy hizanyosra vehető: a grenadai intervenció súlyos tehertétellé válhat, s nem jegyzik fel az Egyesült Államok katonai és politikai sikereinek krónikájába... • Milyen esélyei lehetnek a libanoni nemzeti megbékélési konferenciának? A genfi repülőtérre egymás után érkeznek a libanoni politikusok — a tervek szerint holnap, az Intercontinental- szállóban kezdődik meg a közel-keleti ország nemzeti megbékélési értekezlete. A megbékélési konferencia formailag a helyszínvita miatt húzódott. A kormány a bejrúti repülőtéren akarta eredetileg megrendezni (ahol a merényletek' történtek!), a hazafias erők egy libanoni zászlók alatt hajózó görög tengerjáró mellett kardoskodtak. Végül a genfi helyszínben állapodtak meg, ahol hivatalosan a szállodák zsúfoltsága adott okot újabb halasztásra. Valójában más tényezők hátráltatták a tárgyalások megkezdését. Először: eddig nem voltak képesek hatékony tűzszünetet létrehozni, még a most záruló héten is egymást követték a harcok. Másodszor: a korábbi polgárháborúk gyakorlatától eltérően ezúttal a libanoni hadsereg is beavatkozott a jobboldal pártján, a kormányerőket pedig az amerikai és francia békefenntartónak mondott alakulatok támogatták. Ily módon veszélyes nemzetközi kiterjedést kapott a libanoni krízis. Harmadszor: a jobboldal többször kész helyzetet kívánt teremteni a konferenciára. Talán nem véletlen, hogy néhány órával a genfi tanácskozás előtt a világsajtó nagyobbik része változatlanul feltételes módot használ magával az értekezlettel és kilátásaival kapcsolatban. Réti Ervin Képünkön: Olga Korzs, az egykori egészségügyi nővér 1944 októberében Nyíregyházán... A kis nyírfaliget sárguló levelei visszavonhatatlanul az őszutót jelzik. A fehér kérgű karcsú fák őrt állnak az elesett katonák közös sírjánál. Körülölelik a kozák harcos magasba törő alakját, aki harminckilenc évvel ezelőtt sok ezred magával a legdrágábbat, a szabadságot hozta el megyénk és Nyíregyháza lakóinak. ★ A Szovjet Tájékoztatási Iroda 1944. október 22-én keltezett jelentése a következő hírt repítette világgá: „A második Ukrán Front csapatai sikeresen folytatták támadó hadműveleteiket... A doni és kubányi kozákok a harckocsik támogatása mellett keleti és déli irányból törtek be Nyíregyházára és utcai harcok sarán elfoglalták a várost ... Sikereiket továbbfejlesztve csapataink elfoglalták a Nyíregyházától északra fekvő Kemecse és Demecser vasútállomásait is ...” A német hadvezetés azonban nem nyugodott bele a Felső-Tiszántúl utolsó megerősített gócpontjának elvesztésébe. Máshonnan elvont csapatokkal erősítette szétszakadozó frontjának a részét és ellentámadással kísérletezett, hogy megszilárdítsa helyzetét. Nyíregyháza birtoklásáért több napig tartó, elkeseredett harc folyt, amely végül is 1944. október 31-én a szovjet csapatok győzelmével végződött. A Nyírség fővárosa felszabadult. ★ Ennek az elkeseredett harcnak a szemtanúi, személyes résztvevői érkeztek / váró-, sunkba egy évvel ezelőtt, a felszabadulás évfordulója alkalmából, hogy közel négy évtized távlatából tisztelegjenek a súlyos harcokban elesett bajtársaik hősi emlékművei és jeltelen sírjai előtt, hogy elhozzák a szülőföld üzenetét. Visszaérkezésük után néhány héttel Moszkvában találkoztam velük, a 4. Gárda Lovashadtest Veterántanácsának ülésén, ahol beszámoltak magyarországi útjukról, élményeikről. A tanácsülés — melyre meghívtak engem is — sokáig emlékezetes marad számomra, csakúgy, mint számukra is az marad a látogatás, amelyet Felsősima ritká- san elterülő tanyái között, a közel negyven évvel ezelőtti harcok színhelyén tettek. — Akkor, azokban a negyvennégy októberi napokban hideg, nyirkos időjárás volt' — emlékezik Olga Korzs, aki a 30. lovashadosztály egyik századának szanitéce (egészségügyi nővére) volt a Nyíregyháza környéki harcok idején. Néhány évvel ezelőtt, amikor először hívtam fel moszkvai lakásán, már ismertem hírét, a legendás Korzs-csa- lád bátor leányát, akiről egykori harcostársai elragadtatással és nagy tisztelettel beszélnek ma is. — Hívja Olga Vasziljevnát — mondogatták —, ő mindenkit ismert, biztosan tud önnek is segíteni. A háború, mint annyi más családban, meglepetést és szomorúságot hozott a Korzs- családban is. Az alig tizenhét éves Olgát és egy évvel fiatalabb húgát, Zinaidát evakuálták a hátországba, a biztonságot nyújtó messzeségbe. Hadiüzemben dolgoztak, mint annyi más hasonló korú fiatal lány. A békés munka azonban nem tartott sokáig, jelentkeztek a frontra, talán találkoznak édesapjukkal, akitől a háború első napjaiban elváltak, s róla hírt azóta sem kaptak. A frontszolgálat a doni és kubányi kozák önkéntesek lovasegységeihez sodorta őket, amelyekkel végigharcolták a háborút szinte az első naptól kezdve — az utolsóig, Prágáig. S mint szani- téc, a fiatal moszkvai lány nem lövészárokból vagy fedezékből szemlélte az öldöklő háborút, hanem golyózáporban kötözte és mentette súlyosan sebesült bajtársait. Édesapjukkal csak a háború után találkoztak. Prágából külön engedéllyel utazhattak haza, hogy öt év után viszontláthassák egymást. — Belépve apám szobájába hirtelen egy tábornokot látok. A katonai formaságokhoz szokott ember még frontviszonyok között is — vigyázzba kapja magát egy tábornok előtt. Jelentkeztem nála, ahogy azt sok-sok év alatt megszoktuk, s csak akkor veszem észre, hogy a tábornok az apám. Régi képek villannak fel emlékezetében. Kissé elmélázik, majd mosolyogva teszi hozzá: — Tudja, a háború első napjaiban apám rövidesen Belorussziába került, a partizánokhoz. Az egyik osztag parancsnoka volt. Végigharcoltuk mindhárman azt a szörnyen hosszú és kegyetlen háborút, de egymásról semmit nem tudtunk. Három évvel ezelőtt a Szovjetunióban film készült a Korzs családról, de erről szerényen hallgat. Olga Vaszil- jevna ma a Patrice Lumumba nevét viselő Népek Barátsága Egyetem főtanára Moszkvában, s a veterántanács tagja. Kissé megilletődve várom a telefonvonal túlsó végén, hogy valaki megszólaljon. Bemutatkozom és mondom, hogy Nyíregyházáról jöttem. Mond-e neki ez a városnév valamit? Hosszú csend a vonal túlsó végén. Hány város és falu nevét kellett megjegyeznie Belorussziában, Ukrajnában, Romániában, Csehszlovákiában és Magyarországon? A közel négy évtized homályából elővillanó képsorok meglepő pontossággal adják vissza az akkori város és környéke földrajzi leírását. Lassan beszélni kezd. — ön Nyíregyházáról jött? Jártam ott. Igaz, már nagyon régen volt, de ma is jól emlékszem erre a városra, az utcáira, a segítőkész emberekre. Igen, az emberekre — ismétli. Szinte már jegyzetelni sem győzök, oly gyorsan, egyre jobban belemelegedve emlékeibe tárja elém azokat az esős, hideg, őszi napokat, hogy szinte csontjaimban érzem a nyirkos, ködös őszutó minden borzalmát. Pedig a szállodai szobám kellemes melege ebben egy cseppet sem vétkes. — Tudja, — hallom kedvenc szavajárását — Felsősima környékét soha nem felejtem el. Ahogy a németek váratlanul tüzet nyitottak a páncélautók géppuskáiból, amelyek Hajdúdorog felől jelentek meg a műúton. Késő délután volt már ... Tovább keresgélve emlékezetében folytatja: — Egy kanális volt a közelben, amelynek vízéből ittam röviddel a lövöldözés előtt. Soha nem ittam folyóból, tóból a háború alatt, mert soha nem tudhattuk, mit hagyott örökül nekünk a visszavonuló ellenség. De ott ittam, s ma is magam előtt látom a fiatal nyárfasort, amely szegélyezte ezt a csatornát. Súlyos veszteséget okozott a hitleristák váratlan támadása a lovaskozákok között. Menedéket a müút túlsó oldalán elterülő kukoricásban kerestek. De sokuknak az utolsó menedéket jelentette a lábon maradt kukorica. Sok szovjet katona kapott halálos sebet ezen az októbervégi délutánon, akik nem érhették meg a felszabadulást, a háború szinte karnyújtásnyira lebegő végét ★ Néhány éve egy ilyen jeltelen sírra lelt az egyik magyar katona — a városkörnyéki település idős lakosainak elbeszélése nyomán. Díszpompával helyezték a két katona földi maradványait méltó helyükre, az Északi temető díszsírjába, a város számára szabadságot hozó baj- társaik mellé. A sírjukban talált személyes tárgyakból ma még keveset tudunk. Egyikük noteszében megírt képeslapokat találtunk, ugyanazon felirattal: „Üdvözlet a frontról — Roma.” Ki volt Roma és ki volt bajtársa? Ma még nem tudjuk. De egyet biztosan tudunk. Hogy a szabadságot hozták el nekünk sok-sok bajtársaikkal. Olgával, Szásával, Vologyával és a többiekkel. S ezt nem felejtjük el nekik. Vámosi Zoltán £*»*» rsi>a*M ... és ma, az egyik moszkv: iskola múzeumában.
