Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-29 / 256. szám
1983. október 29. A SIKER ÁRA Wilma Rudolf, a fekete gazella oly könnyedén mozgott a salakon, hogy aki látta, azt gondolhatta, számára nem létezik nehézkedési erő, súrlódás, semmi sem akadályozhatja meg, hogy játszi könnyedséggel repüljön a cél, a győzelem felé. Egy világ örült neki, egy világ gyönyörködött benne. Aki látta Tuniscsevát, Co- manecit, vagy régebben mondjuk Tass Olgát, úgy érezhette: a torna koronázatlan királynői számára nincs lehetetlen, hisz mosolygó arccal, látszólag könnyedén csinálták a szinte fizikai lehetetlenségnek tűnő gyakorlatokat. Legtöbbünknek fogalma sem volt, mi van az eredmény mögött. Mi csak néztünk és tapsoltunk. De ha a célfotót nézzük, azt is látni kell, hogy a bámulatos könnyedséggel futó fekete gazella arca kínba fintorodik a célszalag átszakításakor, hogy a mosolygós tornásznők arcáról lehetvád a mosoly a versenyek előtti öltözői pillanatokban, amikor minden idegszálukkal az elkövetkező, röpke időre, a gerendára, a felemás korlátra, gumiszőnyeggel borított talajra gondolnak. Erőfeszítéstől eltorzult vonások; gondterhelt fiatal nők; a dobogón állók örömteli vagy könnyes mosolya: az élsportolók megannyi arca. Valljuk be: az élsportolókat irigyeljük. Különösen akkor, ha magunk sosem próbálkoztunk meg valamely sportágban kiemelkedőt elérni. Irigyeljük őket, mert sokat utaznak. Mert viszonylag sok pénzt keresnek. Mert megismerik őket az utcán. Mert szépek többnyire. Mert néhány évig, amíg a csúcson vannak, övék az ország, a világ, és övék a dicsőség. Aki irigyli őket, annak csak annyit mondhatunk: a pálya mindenki előtt nyitva áll. Tessék megpróbálni: könnyű út vezet-e az i.rigyeltségig? S elöljáróban még annyit: ez nemcsak a sportra vonatkozik ... Ritka a „civil" fér) Négyen ülünk a stadion igazgatói szobájában a délutáni órákban. A három beszélgetőtárs három atlétanő. A ma, a holnap, és a holnapután bajnokai. Bemutatásként néhány szót róluk: Kissné Petrika Ibolya. Tizennégy éve sportol. Hat éve válogatott. Eddig huszonötször húzta fel a címeres mezt. Minden korosztályban volt már bajnok. Részt vett olimpián, Európa-bajnokságon, Universiadén. Tanárképző főiskolát végzett, jelenleg edzői tanfolyamra jár. Bakosiné Szenczi Erika. A sportolást 1976-ban kezdte, de közben két évet kihagyott. Utánpótlás-bajnokságon második volt. Tagja a felnőtt válogatott keretnek. Másodéves földrajz—testnevelés szakos hallgató. Nagy Mária. Négy éve sportol. Idén érettségizett. Két éve tagja az utánpótlás-válogatottnak. A juniorok bajnokságán második és harmadik helyezésig jutott. A siker tehát egyiküket sem kerülte el. És még a legrégebbi versenyző, Petrika Ibolya sincs a „spiccen”. (Ezt nem ő mondja magáról!) Először arra gondoltam: az élményekről, utazásokról, a sikerről beszélgetünk majd. Csakhogy sem irigyelni, sem irigyeltetni nem akarom őket. Beszélhettünk volna a sportélet „titkairól” is. De végül is: nem a „titkok” az érdekesek. Vagy korántsem csak azok. Beszéljünk hát az életformáról, és arról, hogy a sikernek ára van. Ez ugyanis — így hiszem — mindennél tanulságosabb. — Mindent ennek kell alávetni. Még a családi életet is — mondja Petrika Ibolya. Szenczi Erika megtoldja: — Aki élsportolónak udvarol, annak tudnia kell ezt. Ritka is a „civil” férj. Sportolótárs, sportvezető, edző a legtöbb versenyzőnő férje. Mert a napi négy-, ötórás edzésekkel együtt járó dolgokat többnyire ők képesek csak megérteni. Nagy Máriának ez ügyben még nincs véleménye. Utazás, versenyzés; edzés heti hatszor, nyolcszor. Napi négy és fél óra a munkahelyen. Ez életük, mindennapjaik gerince. Az elfoglaltság nem kevés, a fizikai igénybevételről, az edzések nehezen pihenhető fáradalmáról pedig kár is beszélni. Kérdés csak az: alapot adhat ez egy életre? — Még csak két hete, hogy dolgozom — szólal meg először Nagy Mária. — Dolgozom és próbálok felkészülni a felvételire. Néha még így is azt érzem, hogy sok az időm ... — Aki nem csinál mást, csak sportol, az később anyagilag, erkölcsileg lecsúszik. Gond persze — fejtegeti Petrika Ibolya —, hogy akinek szakmája, vagy diplomája van, kevés alkalmat talál vensenyzőkorában arra, hogy amit egyszer megtanult, azt gyakorolja is. De ha az ember értelmesen rendezi be az életét, be tud majd illeszkedni a versenyzői pályafutás után is ... Okosan kell kihasználni az időt Homo elfelejtik? — Mit jelent ez? — próbálok választ kérni a fiatalab- baktól. Ök azonban a legtapasztaltabbra hagyatkoznak. — Tanulás, sportban való továbbképzés. Számomra ez jelenti az idő okos kihasználását ... Aki valamelyest ismeri a sport és a sportolók világát, az esetek tucatját sorolhatná fel, neveket említhetne akkor is, ha azt akarja bizonyítani, hogy a sportkarrier vége sokszor az emberi lecsúszás kezdete és listát állíthatna ösz- sze akkor is, ha ennek pont az ellenkezőjét akarná mondani. — Csak a sportra alapozni nem szabad — fogalmaz Szenczi Erika. — Mert még azt sem veszik sokáig figyelembe, hogy valaki olimpiai bajnok volt. Petrika Ibolya hozzáfűzi: — Hamar elfelejtik, hogy valaki valaha az élen állt. De az az igazság, nehéz elhinni valakinek önmagáról, hogy nincs már a csúcson... — Ezért kell időben lelépni — jelenti ki Nagy Mária. S mivel lehet ezt kiegészíteni? Talán azzal: legyen majd ehhez elegendő ereje, okos belátása neki is. Beszélgetünk, s a szavak sokfelé vezetnek. Szó esik doppingról, edzőtáborozásokról, valamikori nagy versenyzőkről, a magyar atlétika jelenlegi helyzetéről. Beszélgetünk, s közben gondolkozom: miért is csinálják, amit csinálnak? Miért érdemes heteken hónapokon: át gyötrődni, ezer kilométereket futni, tonnákat emelni, a földtől számtalanszor elrugaszkodni? Hol éri meg az a néhány másodpere, perc, ritka esetben óra, míg egy verseny tart? S ha legalább a befektetett energiával egyenes arányú lenne az eredmény. Ha ki lehetne számolni előre: én nyerek. Biztosat azonban csak a verseny után lehet tudni. Addig minden bizonytalan. Ai értékrend Tudom: vannak anyagi előnyök, habár ezek, atlétákról lévén szó, nem éppen az egeket verdesik. Vitán felüli: kellő eredmények után köny- nyebb lakáshoz jutni. (Néha még ez sem mindig oly egyértelmű.) Miért? „A szép hírért, névért?” Pusztán a jő eredményért? Nehezen állt össze a. válasz. S nem is biztos, hogy ez a legtáma óhatatlanabb válasz. Említik d mozgás örömét. Ehhez viszont nem kell élversenyzőnek lenni. Beszélünk a győzelem megismételhetetlen érzéséről. Komoly versenyen azonban ez keveseknek adatik. Győztes mindig csak egy van. Szó esik a népszerűségről is. — Engem néha megismernek — szólal meg Petrika Ibolya, — De úgy érzem, ha valami rosszat csinálnék, még többen megismernének. — Én még itt sem tartok — mondja Nagy Mária. Molnár István edzés közken. miért? Talán azért, mert különösen a fiatalabbak, a tizenöt-húsz éves korosztálybeli lányok kevésbé tudják kellően mérlegelni lehetőségeiket, nehezebben mérik fel hogy a sport, az élsport mi mindent jelenthet az élet, a jövő szempontjából. Nehezebben bontakoznak ki. Csak egy példa, nehezebben adnák le néhány kilogrammot, pedig ha fogynának, néhány tizeddel gyorsabbak lennének, így a ranglistán jobb helyre kerülhetnének, _> aminek aztán számos kedvező következménye lehetne... — Inkább női tulajdonság az érzékenység is. Nehezebben vetik le a problémáikat. De az is igaz, hogy az örömük is nagyobb, felszabadultabb. Érzelmileg jobban befolyásoltak, mint a fiúk, s ezen keresztül viszont sok minden kihozható belőlük. Hamarabb Nehezebb, mint a férfiaknak Bevallom őszintén: minél inkább az anyaggyűjtés vége felé jártam, annál inkább éreztem úgy, hogy a magam által felvetett kérdésre: mit jelent élsportoló nőnek lenni, milyen életforma ez, nem tudtam választ adni. Mert férfi és nő között abban alapvető különbséget nem tudtam felfedezni. Talán a szakember? Molnár István főiskolai docens pontosan húsz éve edző. Válogatott versenyzők sora került ki a keze alól, s két évtizedes edzői munkássága alatt többnyire aílétanőkkel foglalkozott. — Az atlétika — mondja — rendkívüli fizikai munka. Hóban, sárban futni, súlyokat emelgetni felér egy vájár kalóriaveszteségével. Ez a nőkre is vonatkozik! A mai követelmények pedig olyan magasak, hogy aki az élbolyba akar kerülni, annak más tevékenységre alig marad energiája. Ez alól csak a tanulás lehet a kivétel... — Nőkről lévén szó, kétségtelen, hogy mint az élet egyéb területein, itt is nehezebb a helyzetük, mint a férfiaknak. Mert legyen bárhogy, de egy versenyzőnő, ha férjhez megy akkor háziasz- szony is, netán anya, akire több hárul otthon, mint a másik félre és ezt senki sem veheti figyelembe, ha gyengébbek lesznek az eredmények Női mivoltukból fakad minden bizonnyal, hogy a sportbeli alkotómunkát Illetően a férfiak jobb alanyok. Hogy talpra állnak — Aki vinni akarja valamire, annak nyolcvan, kilencven százalékban a versenyzésnek kell alárendelnie az életét. Ez viszont nem mindig könnyű. Erőteljes, egészséges, fiatal nők és ők is élni szeretnék korosztályuk életét, de ez a megfeszített edzések mellett nehezen megy. A sportolás követelményeit az életkorral egyensúlyban tartani szinte * képtelenség. Nem kevés lemondás ez. Hiszen aki nem sportol, az. még a mindennapi munkája mellett is négy-öt óra időtöbblethez jut ezekkel a lányokkal szemben. És mindezzel csak egy bizonyos szint tartható fenn... — Sok tulajdonságuk jobb, mások rosszabbak, mint a fiúké. Szorgalomban, kitartásban sokszor túltesznek az erősebb nemen. De van egy különösen figyelemre méltó vonásuk. Akik közülük a „földre kerülnek”, vagyis valamilyen oknál fogva mélypontra jutnak eredményeikben, sokkal hamarabb állnak talpra, s kezdenek dolgozni újra, mint a férfiversenyzők. Mondhatnám úgy is: nehezebben dobják be a törülközőt. Ami még érdekes: a dicsőséget is ők viselik el jobban. ★ Nem tudom, okosabbak lettünk-e az írás olvastán? De nem is esett nagy dolgokról szó. Csupán arról beszéltünk, hogy ezek az atlétalányok, élsportolók nagyon megdolgoznak azért, hogy valamiben — a sportban — kiváljanak közülünk. S hogy ez előnyökkel is jár? Kétségtelen. De valljuk be: nemcsak az ő örömük, sőt büszkeségük, ha nyernek. A miénk is. Ezért a közös örömért pedig nekik keli megszenvedni. Speidl Zoltán Talán a címeres mez? A felelősség, hogy egy országot képviselnek? — Az nagyszerű érzés — emlékszik az első válogatottságra Petrika Ibolya. — Hat éve versenyeztem a válogatottban először. Azóta pedig már sokszor. Az ember ilyenkor kiteszi a szívét. S teljesen mindegy, hogy hányadszor vagyok válogatott. Megannyi részigazság. Egy ismerős — maga is válogatott sportolónő — ezt mondta ezzel kapcsolatban: — Legfontosabb, hogy az ember önmagával legyen jóban. Mindenkinek magának kell értékrendet felállítani arról, hogy mi a fontos az életében és mi nem. Amit szeretek, azt teszem az élre. Számomra ez a sport. Persze ez sem egyedül érvényes magyarázat, mint ahogy igazán nem lehet magyarázat arra, hogy fiatal emberek miért mondanak le például a szórakozásról? Miért nem töltenek el baráttal, barátnővel egy estét, amikor nem is holnap lesz a verseny? Ezt a megszerezhető kétségtelen előnyök sem motiválhatják. S aki választ keres, annak tudnia kell: épp olyan bonyolult ez is, mint amikor — mondjuk — az orvost kérdezzük arról, miért lett orvos? A tanárt, hogy miért lett tanár? Mert a válasz: gyógyítani, tanítani akartam, túlságosan is leegyszerűsítő. így vagyunk a múló7 sportsikerekért oly sok mindenről le- mondókkal is. S érdemes megjegyezni: még csak lemondásnak sem érzik igazán. Ha az lenne, nem csinálnák. És nem így van ez az élet szinte minden területén? KM HÉTVÉGI melléklet
