Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-29 / 256. szám
KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. október 29. Bagoly Ferenc megyei főépítésszel Igazgató Űr! A középkorú tanítónő minősítésében azt a mondatot bátorkodott megfogalmazni, miszerint ő nem közösségi ember, kerüli a kollektívát és a közös rendezvényeket. Elég egyértelmű, sommás megítélés egy tapasztalt tanítónő negyedszázados életútjának minősítéséről. Hogy ez az enyhén szólva szubjektív ítélet milyen sokkot okozott a pedagógusban, arról talán később szólnék. önnek abban igaza van, hogy bizonyos „közös” rendezvényeket, „kollektív” megmozdulásokat a szóban forgó tanítónő valóban kerül. Nem szívesen megy például boros pinceszerekre, pezs- gős vacsorákra, mellőzi a név- és születésnapi ivászatokat. Beteges, diétázás- ra kényszerülve él. Vigyáznia kell maradék egészségére, hogy helyt tudjon állni nyugdíjazásáig a katedrán. De nem azért hiányzik a névsorolvasáskor, mert nem szereti, nem tiszteli a kollektívát, a kollégáit. Erről szó sincs. Az viszont igaz, hogy a dínom-dánomoknak, a felesleges, a széptevéssel és behízelgéssel járó házibuliknak és hasonló mikroren- dezvényeknek nem híve. Elvből ellene van a „csakazért” rendezett „kollektív” megmozdulásoknak, ahol elvárják, hogy dicsérjék X vagy Y feleségét vagy a főnökasszony legújabb divat szerint varrt ruháját. Az egész tantestület tudja, hogy a tanítónő áldozatvállaló pedagógus. Bejáróként évekig látta el kitűnően az úttörővezetői tisztet és sok versenyt nyertek gyerekei. Különben most is a több száz tanulós iskola ifjúsági felelőse. Őrá mindig számíthatnak kollégái, ha helyettesíteni kell. Ha nem lenne közösségi ember, hogyan állt volna helyt most már negyedszázada az igazán kollektív szellemet kívánó, gyerekeket az életre felkészítő, odaadást, áldozatokat követelő pedagóguspályán? Ezt ismerte el kitüntetésével nemrégiben a szaktárca is. Kétségtelen, hogy az ő idegeit is kikezdte a sok túlvállalás, az iskolareformokkal járó átállás. Voltak olyan iskolaévek, amikor egyik-másik alsó osztályban olykor 60—80 gyerekkel is foglalkozott. Sokszor már alig várta a nyári hosszú szünidőt jelző csengetést. Egy ilyen feszített év végén, egyik délelőtt lett rosszul az órán. Leesett a katedráról. Rohammentő szállította a kórház intenzív osztályára. Anginás rohamot állapított meg a kardiológus. Hogyan, miért jutott idáig? Mi, ki okozhatta? A diagnózis igen összetett, és bonyolult, ö csak azt érezte, hogy kimerült, sokat vállalt, de a feszültség azóta fokozódott benne, a stressz azóta csomósodott a torkában, amióta az igaztalan mondat bekerült a minősítésébe. Állandóan csak az foglalkoztatta, hogyan kerülhetett bele egy ilyen megítélés róla a minősítésébe. Nem írta alá! Ezzel azonban csak látszólag tudta átvészelni a dolgot, magában hordta, emésztette, érezte szívműködésének zavarát, a nyomást a mellkasában, de nem szólt rosszullétéről senkinek. Elhallgatta az orvos előtt is a valódi okokat. A tanítónő egész lényét, beállítottságát, emberségét, elveit sértette az elmarasztaló fogalmazás, de talán legjobban azon döbbent meg, hogy éppen ön írta róla az igazságtalanságokat, akit gyerekemberként is nevelt-tanított, s részben neki is köszönheti, hogy elindulhatott a pedagóguspályán. A közmegbecsülésnek örvendő pedagógust sok tanítványa látogatta meg a kórházi ágyán. Régi tanítványa, a mostani igazgató azonban nem nyitotta rá a kórterem ajtaját. A tanítónő a 26. iskolaévet kezdte az idén. Ha lesz hozzá ereje, talán végig tudja tanítani. Ha segítik, ha „rehabilitálják”. Ez elsősorban Önön múlik. Tudom, kolléganője néhány napot késett az évnyitóról, mert akkor még Balatonfüreden, a szívkórházban volt utókezelésen. Vajon katedrára állt-e? A kórházból történt búcsúzása előtt megállított a folyosón. Könnyes volt a szeme. „Az osztályvezető orvos beszélgetett velem. Arra igyekezett rávenni, arról próbált meggyőzni, hogy kérjem rokkantnyugdíjazásomat” — mondta szomorúan. Nem tudom, hogyan döntött. Gondolom, esete nemcsak önnek szolgálhat tanulsággal. Intő figyelmeztetés lehet mindazoknak, akik emberekkel foglalkoznak, akik emberekért felelősek. városokról, urbanisztikáról Ez a falu város — írták nem kevés iróniával új városaink egyike-másiba bejárati táblájára. Sokan ebben várospolitikánk kritikáját vélték látni. Beszéljünk hát elöljáróban arról, hogyan vált Nyíregyháza mellett öt település várossá. — Talán a jobb megértés érdekében menjünk még visszább a történelembe. Ha valaki Magyarország mai térképén északkelet— délnyugati irányban húz egy átlót, érdekes következtetésre juthat. Az északi rész foglalja magában a nyersanyagban, iparban gazdag részeket, s ezen a területen alakultak ki a legfontosabb városok is. Az alsó, a déli rész egészen más képet mutat. Ez a differencia főleg a hetvenes évek elejéig volt kiáltó- an ellentmondásos. Megvoltak ennek az okai. Trianont követően, de a második világháború után is, 1960-ig azokat a vidékeket fejlesztették, azokon gyorsult meg a termelés koncentrációja, ahol az adottságok eleve megtalálhatóak holtak. Szabolcs-Szatmár korábban is, de ezt az időt is beleértve az úgynevezett „városhiányos” területek közé tartozott. Nyíregyháza Volt az egyetlen jelentős város, bár még 1965-ben is alig haladta meg lélekszáma a 65 ezer főt Miután tudjuk, hogy a településstruktúra szervesen összefügg a magasabb szintű ellátással, elkerülhetetlenné vált, hogy a városok arányosan hálózzák be az országot, hisz’ ellenkező esetben olyan térségek lesznek, ahonnan hiányzik a magasabb szintű ellátás, a szolgáltatás, a városias település. Hadd tegyem hozzá: a szocialista gazdaság fejlődése is megköveteli, hogy az ország térségei adottságaiknak megfelelően arányosan fejlődjenek. Így válhat jóvá a természeti kincsekkel történő gazdálkodás, az életszínvonal területileg kiegyenlített és rendszeres emelése. Amit tehát a történelmi elmulasztott, azt pótoltuk azzal, hogy várossá nyilvánítottunk településeket, Mennyire volt ez tudatos, s mennyire véletlen? Mi döntött: nagyság? Fejlettség? Hagyomány? — Mi tagadás, nem könnyű eldönteni, mitől város egy város. A jogi szakember azt mondja, hogy város az a település, melynek külön jogállása, törvény szabta rangja van. A gazdaságiak úgy vélik, hogy városról olyan esetben beszélhetünk, amikor a kereső népesség túlnyomóan nem mezőgazdaságból él, tehát vagy az iparban, vagy a kereskedelemben stb. dolgozik. Más vélemény szerint a város azzal tűnik ki, hogy a falvakkal kétirányú csereforgalmat bonyolít le. Van frappáns megfogalmazás, amely szerint a város központi funkciói révén tud olyan szolgáltatásokat nyújtani a környező települések részére, amelyek egyetlen faluban sem találhatók meg. Ha a megállapításokat összegezni kellene, azt mondhatnék: a város lényegét a települések között kialakuló munkamegosztásban elfoglalt, központi szerepe adja meg. — Mindezt azért mondtam el, mert ezzel reagáltam az első kérdésben elhangzott kicsit ironikus táblafeliratra, s válaszoltam arra is, hogy miért nyilvánítottunk településeket várossá. Mert a sorrend valóban ez volt: 1969 — Mátészalka; 1970 — Kisvárda; 1973 — Nyírbátor; 1979 — Fehérgyarmat és Vásáros- namény. Ha figyelemmel kísérjük a dátumokat, az is kiolvasható, hogy nem véletlenről volt szó. Tudatos városalakítás játszódott le, s minden esetben megtalálhatjuk o legfontosabb településfejlesztési erő, az ipar megjelenését, fejlesztését. Mindez összhangban az általános ipartelepítési koncepcióval. Ezzel egy időben, a hatvanas-hetvenes években zajlott le Nyíregyháza nagyarányú fejlesztése is, ami mára nagyvárossá tette a megye- székhelyt. — Es most vegyük szemügyre városainkat. Mátészalka régebben is város volt Az első világháborút követően megyeszékhely. Nyírbátor történelmi város, igaz, jelentősége lényegesen kisebb volt, mint a többieké. Kisvárda már a múlt században dinamikusan alakuló város, kereskedelemmel, tőkével, iparral. Fehérgyarmat és Vásár osnamény nem rendelkezett ilyen múlttal. A térképre tekintve máris kibontakozik egy jól leolvasható kép. A mai megye területén Nyíregyháza eléggé eltolódva, nyugati súlypontot képez. Ezt egészítheti ki, ellensúlyozhatja Mátészalka és Kisvárda, középfokú központ szerepével, s ehhez kapcsolódik Nyírbátor, Gyarmat és Namény a középfokú társközpont funkcióival. A Ezek szerint világos: nem a véletlen, ^ hanem hosszú távú elképzelés szüli a városokat. Mennyire felelnek meg ezek ma feladatainknak, s lesz-e belőlük nagyobb város? És nem elég ma már csak építeni. Már van mód arra, hogy a város által megbatározott igény is megfogalmazódjék, a település ne csak funkcióiban feleljen meg, hanem küllemévei is sugallja: városba érkezik az utazó." — Városainknál eddig egy mennyiségi fejlődési szakasz tanúi voltunk. Ez állt mind az építkezésekre, az ipar megjelenésére. Ez minden városiasodás első szakasza. Városaink jelenleg a rájuk bízott funkcióknak töb- bé-kevésbé már megfelelnek. De az sem kétséges, hogy növekedésük, ha más ütemben is, de folytatódik. Abból következően, hogy egy városnak mind többet kell tudnia — munkahely, kultúra, egészségügy, szolgáltatások stb. —, vonzereje nő, tehát nagysága, lélekszáma is növekvő. Ha most előrenézünk 2015-ig, akkor egy legalább 30 ezres Mátészalkát, 20 ezer lakosú Fehérgyarmatot láthatunk... — De maradjunk a mánál. Jelenleg a városokban a minőségi fejlődés szakasza érhető tetten. Előtérbe kerül a város által nyújtandó szolgáltatások állandó javítása, bővítése. És nem elég ma már csak építeni. Már van mód arra, hogy a város által meghatározott igény is megfogalmazódjék, a település ne csak funkcióiban feleljen meg, hanem küllemével is sugallja: városba érkezik az utazó. A megyébe érkezők, de az itt élő és utazgatok egybehangzóan azt mondják: városaink szépek. Minek köszönhető ez, s így látja-e a várostervező szakember is? — Nézzük Nyíregyházát. Térkapcsolatai egyedülállóak, gyönyörűek. A minőségi fejlődés korában már nem kényszerülünk tömegépítésre, főleg a városmagot sikerült megóvni. A korábbi, történelmi sugaras szerkezetet most korszerűsítjük azzal, hogy gyűrűkkel kötjük össze. Nem dózerezünk — kibontunk, megőrzendő részeket óvunk meg, éppen a város karakterének érdekében. Nyírbátorban semmit nem rontottunk el. A városrendezési tervek messzemenően figyelembe veszik a történelmi értékeket, s rendkívül szép kisvárost ígérnek. Kisvárdán a várig történő kibontással feltárjuk a városmagot, s egyre jobban alkalmazkodik ehhez minden építés. Mátészalka belvárosában együtt él a múltból megmentendő érték az újjal. Ügy ítélem meg, hogy minden korszerűsítés mellett hangulatát őrzi. Vásárosnaményban is a régi, erdélyi hatású mag köré szerveződik a város, ügyelve a meglevő értékekre. Fehér- gyarmaton a hosszú főutca, közepén a zöldfelületek, amely mint egy sziget szeli ketté a várost, megőrizték a település karakterét, és szép épületek készültek el. Iménti, már-már lírai felsorolásában többször mondta: hangulat, karakter, meglevő érték. Ezt fejtené ki bővebben. — Igen nagy hiba lenne, ha városokról szólván nem beszélnénk kellő súllyal a városlakókról. Azokról az emberekről, akik egy- egy ilyen településen nemcsak a szolgáltatás minőségét, a munkahelyet keresik, de az otthonos környezetet is. És itt egy igen fontos problémához érkezünk. Városainkban ugyanis megszaporodott a lélekszám, de ezzel nem vált egy csapásra városlakóvá a beköltöző. A városban élés más életforma, más szabályok rendje, más kötődés. A város tehát, mely szép képet kínál, esztétikus, nevel is. A régi városlakó számára a lokálpatriotizmus forrása a múlt történelme, a régi rang, a hajdani város szépsége, amit óvni akar, az új szeretete, mely igényeivel összhangban jön létre. Az új városlakónak ugyanakkor meg kell teremteni a városért cselekvés örömét, ami kötődését is jelenti, s alkalmassá teszi arra, hogy ne csak éljen valahol, de otthon is érezze magát. A És itt jutunk el oda amit urbanizációnak nevezünk. Szemünk előtt játszódik le a népesség és a települések gazdasági, társadalmi átrétegződése, az ipar és mezőgazdaság közötti munkamegosztás változása, v — Pontosan. Ezért is utaltam arra, hogy a városok esetében nem szabad megmaradni a mennyiségi tényezőknél. Mert szükségszerűen fog még ipar települni városainkba. Gyárak, épületek, lakóházak is emelkednek. De már nem kényszerülünk itt a típusok erőltetésére, kifejezést kapnak a helyi építészeti, történelmi tradíciók, s mind jobban érvényesül az ott élők igénye, elképzelése, szándéka a településfejlesztésnél. Mindez egy időben jelenti a városlakó komfortérzetének javulását, esztétikai igényének kifejeződését, egy-egy város sajátos karakterének fennmaradását. Ezt kell kiegészíteni a város hagyományának tiszteletével és szeretetével, és itt kell és lehet utalni arra: omit ma teremtünk, az is hagyomány lesz egykor. — A hagyományok ugyanis rétegződnek egymásra. Van, amit érdemes egy városban megőrizni, más fölött eljár az idő. A mi városaink, többségének fejlődése nem évszázados vagy évezredes múltra tekint vissza. Ezt a hátrányt behozni nem lehet, de nem is cél. De amivel gazdagítjuk a meglevőt, az a holnap értéke, ami az utódoknak jelenti majd a megőrzendőt. Ezért is örülök, hogy városaink új lakóházai, utcái szinte kivétel nélkül beleillenek a tájba, hozzásimulnak történelmükhöz, megőrzik a kisváros emberi méreteit. Szeretném hozzátenni: Nyíregyházán is olyan időszakhoz érkeztünk, amikor már sokkal több figyelmet és erőt tudunk fordítani az alig több, mint százéves város szépségeinek feltárására. Magam is tanúsíthatom: az ide érkezők lelkesen szólnak városainkról. A Többször is szóba került, hogy egy városnak sokat kell tudnia. Ez nyilván azt jelenti, hogy kiszolgálja környezetét is. Távlatokban felmerül egy kép: a város több tudásával elvonja a környék lakóit a faluból, s duzzadni kezd, a végtelen-.* ségig. ? - , < — Szükségszerű, hogy a város munkahelyeivel, intézményeivel kiszolgálja a környékét. De hadd tegyem ehhez azt is: a városba rendszeresen bejáró számára is kell, hogy adjon szépségéből, esztétikumából. Vonzó, persze, hogy az. Jelent elszívó erőt is. Én azért ma nem tartok attól, hogy okává váljék egy elnéptelenedési folyamatnak. Ha jó az úgynevezett — s bocsánat a kifejezésért — vonalas infrastruktúra, magyarán a közlekedés, a tömegközlekedés, akkor a városok környékén elsősorban a napi ingázás jelenik meg. Jelenleg a városok körüli települések olyan előnyöket tudnak nyújtani, melyek fékezik a rohamos beköltözést. A másik: a munkalehetőség is szabályozó tényező. Jelenlegi gazdasági helyzetünk gyors ipartelepítést nem helyez kilátásba, s ha lesz is ipar mondjuk Fehérgyarmaton, Vásárosnaményban, akkor se fenyeget a túlnépesedés a városokban. — Történelmileg szükségszerű, hogy legyen növekedés, hisz a több tudáshoz több ember is kell. Az is világos, hogy a magasabb igény magasabb színvonalú lakhely felé tereli az embert. Tudatos településpolitikánk éppen ezért fejleszti azokat a nagyközségeket, falvakat, melyek közbeeső láncszemként levezetik a gondokat, korábbi maguknál többre képesek. A Ha összegezni akarnék Szabolcs-Szat- w már városainak születését, fejlődését, milyen tényezőket jelölne meg? Kérdezem ezt azért is, mert feltehetően a további városok létrejötte is ezekből táplálkozik majd. — A lényegében 10—12 éve tartó magyar várostelepítési és -fejlesztési koncepció, amit az 1971. évi 1007-es törvény fogalmaz meg, gazdaságpolitikai, gazdaságföldrajzi meggondolásokból indul ki. Az arányos fejlődést szolgálja, s igyekszik azt elérni, hogy ne maradjanak olyan vidékek, melyek város híján nem kapják meg azt a szolgáltatást, amihez joguk van. Döntőek a népgazdasági meggondolások is, melyek az egyes területek közötti kooperációt, export-importot, gazdasági működést serkentik, mégpedig a leggazdaságosabban. Más történelmi korokban — ha egyszerűbb körülmények között is —, de hasonlóan az utak, nyersanyagok, átkelőhelyek, vásár jogú települések mellett alakultak ki a városok. Ezt gyorsította fel, segítette a településpolitika, alkalmazkodván korunk igényeihez. KP Köszönöm a beszélgetést. Bürget Lajos
