Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
KM HÉTVÉGI melléklet 1983. október 22. ^ Kozák András színművész, a Thália Színház tagja. Sok filmben láttuk, a televízióban is gyakran szereped, ebben a „mindenki mozijában”. Vihráló, ideges alkat, intellektuális karakterfigura, kutató, értelmiségi arc. Ha kétszáz (több száz? ezer?) év múlva leszállnak földünkre egy messzi, értelmes bolygó követei, a fogadóbizottság fiatal, ám máris tudós elnöke, hozzá megszólalásig hasonló lesz. — Legalábbis így képzelem el. — Ö tájékoztatja majd a távoli csillagrendszerről jött idegeneket földi létünk viszonyairól (érteni fogják egymást, azt hiszem, szavak nélkül is), elmondja amit legfontosabb tudniuk, az ember eszmélésétől napjainkig, közben pipára gyújt, de később engedi bealudni., — Az a hely, ahol én születtem — mondja majd az idegeneknek is — a Gávaven- csedlő melletti Rózsás tanya már szinte nincs. Nagyon meglódult a mi világunk. A temető maradt meg egyedül, abból tudom kikövetkeztetni: honnan indultam el. Jelképnek is szép, hisz mindannyian a temetőktől következtetjük önmagunkat. A kunhalmokon át az őshazáig visszamenőleg. (Megértik ezt az idegenek is? Vagy lehet, hogy ők örök életűek?) Aztán a távoli bolygólakók elmennek (lehet, hogy nem is voltak, s nem jönnek soha), és ez a gondolat tovább nem folytatható. Legfeljebb annyi igaz belőle, hogy az újságíró is úgy közelít egy-egy ember felé, akiről írni szeretne, mintha távoli csillagrendszerek mélyéről érkezett volna. O Jó órája támasztom a Thália Színház bejárata mellett a falat. Telefonon beszéltük meg a találkozót, s nem Kozák András késik, én jöttem hamarabb. A Nagymező utcán, a pesti Broadway-n már csillognak a fények, szemben a Fővárosi Operettszínház teljes kivilágításban, oda már gyülekezik a közönség. (Ekkor még nem tudom, hogy ezzel a színházzal is dolgom lesz nemsokára, hogy ide is el kell mennem, hogy Kozák Andrásról teljesebb képem legyen.) Végre megérkezik. — Gyere — mondja, s az öltözőbe kalauzol. A szűk kis öltözőben a sarokba ül (kedvenc helye talán?). Arcán a koncentrált várakozás, de nyilván nem az interjú miatt. Talán már a szerepre gondol, amit ma este próbálni fog. — Szabolcsiból indultál. Mit jelent neked ez a föld? — Ami állandó bennem, ami szép — válaszolja —, az onnan származik, a szülőföldről. A bizonyság, hogy lélekben tartozom valahova. Az a környezet, ahol gyermekéveimet éltem, tiszta volt, s áttekinthető. Véremben van, hogy erre törekedjem azóta is. Szű- kebb környezetemben igyekszem is ezt megteremteni. Felesége, Drahota Andrea szintén a Thália Színház tagja. A bejárat mellett együtt láthatók a képen Hof mannstahl Jedermann című darabjában. A közös „munkahely” a szabad idő jobb összehangolását is jelenti. Kozákék otthont teremtettek, háztartást vezetnek, a szó hagyományos értelmében, ami művészeknél ha hem is ritkaság, legalább is nem általános. — Kell ez a háttér — mondja —, a családi élet biztonsága, az érzelmi feltöltődés lehetősége. Van, hogy a nap huszonnégy órájából huszonhármat dolgozom. Ezt másképp nem lehetne bírni. A Tháliában több darabban játszik. Kecskeméten Jancsó Miklóssal dolgozik, Herná- dy: Királyi vadászatában. A Thália Stúdióban Karinthy Ferencet próbál, már ez is elég, hogy a nap huszonnégy óráját kitöltse. És még tervei is vannak. — Igen. Hegedűs D. Gézával tervbe vettük, hogy megcsináljuk Illyés Gyula drámáját, a Dózsa Györgyöt. — Milyen időközönként látogatsz Laza? — Elég ritkán. * Éppen az időhiány miatt. Meg az a „haza” már nincs is. Édesapám, Kozák József naiv festő most Rakamazon él. Évente egyszer-kétszer meglátogatom. Rózsás tanya, GávavencsellŐ, Rakamaz. Hogy vezetett az út felső Szabolcsból Nyíregyházán át idáig? — A Kossuth Gimnáziumban érettségiztem, Nyíregyházán voltam kollégista. A Móricz Zsigmond kultúrháznak akkoriban jó színjátszó csoportja volt. Eljártaim, szerepel- gettem. Nem volt még annyira elterjedve a televízió, az emberek vidéken szívesen fogadták az amatőr előadásokat. A Móricz csoportja háromfelvonásos darabokkal „tájolt”. A Csalódásokban játszottam Elek hadnagyot. Hetey Laci volt a Lombay inspektor, aki most Nyíregyházán színész. Tulajdonképpen nem akartam én még akkor színész lenni. Játék volt az egész. Még közvetlenül az érettségi előtt se tudtam, mi lesz belőlem. Aztán eljöttem felvételizni és felvettek. Még mindig nem foglalkoztatott a gondolat: lesz- e belőlem színész, vagy se? Egyszerűen boldog voltam. — Hamar megszoktad Pestet? — Meg is szerettem Nekem ez csoda volt, aki tizennégy éves koromban láttam először villanykörtét. Az öltöző ajtaja feletti hangszóró megreccsen, sípol egy kicsit, majd elhallgat. Az ügyelő bekapcsolt. Próbához közeledik az idő. — Igen, nemsoká’ hívni fognak. A Háború és békét próbáljuk Kazimir Károllyal. Andrej szerepét játszom, amit a filmben annak idején Mel Ferrer csinált. — Melyik szereped szereted a legjobban? — Most a Jedermann! — Miért? — Jaj, nagyon nehéz erről beszélgetni, mert fiamar kiderül, hogy egy színész az esetek többségében nem tudja megmondani, hogy mit miért szeret. Én minden pici kis gesztust, minden rezdülést ugyanúgy csinálok estéről estére. Van amikor mégis más. Van pillanat, amikor szinte „megtörténik a szerep”. Mint maga az élet. A hangszóró az ajtó fölött újra reccsen és most már meg is szólal: „Kozák András művész urat kérem a színpadra.” Szedelőzkö- döm én is. András a próbáról nem késik soha, pontos és fegyelmezett, mint vezető művészhez illik. O Másnap is próbál egész délelőtt. Benézek, megtudakolom meddig tart a próba, kettőre visszajövök. A portás már megismer, hellyel kínál. A próbának tulajdonképpen vége van, de a főbb szereplőkkel még megbeszélést tart a rendező. Várok, sétálok. Ekkor Kerényi Miklós Gábor bukkan fel a Nagymező utcában, a Fővárosi Operettszínház rendezője. — Kozák András, mint bonviván? — Hát nem egészen. Más a szerep karaktere. Nézd meg! Így történt, hogy egy hét múlva megint fenn voltam Pesten. Az operettszínház látványos, „zajos” sikerek színhelye, ami előtt a primadonna hintójából hajdan kifogták a lovakat a felhevült hódolók, Honty Hanna és a nagy Latabárok hajdani birodalma ... Kozák András, akit Jancsó Miklós filmjeiből ismert meg az ország és világ, most itt majd operettet énekel. Hihetetlen volt mindaddig, amíg a patinás dalszínház színpadán fel nem ment a függöny, s el nem kezdődött a játék. A musical mai történet, mai környezetben játszódik, s a rendező tudta miért Kozák Andrást kérte fel a főszerep eljátszására. A kisfizetésű vidéki történelemtanárt, aki jobb sorsra áhítozik ebben a csillogóvillogó világban, ami elől elzárva érzi magát, éppen a nehezen megszerezhető pénz miatt, annyi finom gesztussal, természetes emberséggel formálta meg, hogy magasabb szintre emelkedett általa ez az amúgy sem szokványos musical. Kerényi Miklós Gábornak töhb munkáját láttam már színpadon. Mindig arra törekedett, hogy szereplői a legteljesebb átéléssel játsszanak zenés színpadon is. Ami egyébként nem általános. Tudjuk, hogy az operettben — de az operában is — túl sok a sablon, az előregyártott mozdulat, a sokszor fölösleges „hagyománytisztelet.” Kerényi ezt bolygatja meg, és Kozák Andrásban kiváló partnerra talált. Ügy játszott, olyan komolyan vette szerepét, mintha saját színházában játszaná a Kalevalát. Peter Hacks, német drámaírónak az volt az elve. hogy operettet is színészekkel kell rendezni, nem énekesekkel, mert fontosabb a játék. Ám Kozák András amellett, hogy kitűnő színész, énekelni is tud. Meglepetésekben bővelkedett tehát ez az operettszínházi este. — „Vár a régi tanyán az almafa rám” — énekelte a darab vége felé, és én tudtam, hogy Szabolcsra gondol. Rózsás tanyára, Gá- . vára, Rakamazra, ahonnan indult, s ahová most, ha csak egy dal időtartamára is, lélekben visszatért. Mester Attila Idegenbe szakadt filmes hazánkfiai Smolka. János nem sokkal a felszabadulás előtt megjelentetett egy olvasmányos pletykakönyvet (Mesegép a valóságban címmel), melyben külön fejezetet szentelt a Magyarországról elszármazott filmeseknek. Impozáns listát kanyarxtott össze, annyi bizonyos, hiszen számba vette mindazokat a hírességeket, akik itthonról indultak el, netán babérokat is szereztek, igazán azonban elsősorban az amerikai (francia, német, angol stb.) filmgyártást — olykor filmművészetet — gazdagították. Nem akarom részletezni, többször említést tettem már arról, hogy az én értelmezésemben mi a különbség filmgyártás és film művészet között, most csak a lényeget ismétlem meg. A filmcsiná- lók a napi szórakozási igényeket elégítik ki, a filmművészek katartikus élményt kínálnak. Előbbiek vannak többen, ők is minden kétséget kizáróan az emberiség jótevői, örök életre — ha ugyan egyáltalán beszélhetünk ilyesmiről — viszont csak utóbbiak pályázhatnak. Mostanában olyan sűrűn találkozom magyar nevekkel a szaksajtó hasábjain, s any- nyára gyakori nálunk a változatlanul mieinknek tartott rendezők, operatőrök stb. vendégjárása, hogy külön jegyzetben is érdemes említést tenni a jelenségről. Előbb nézzük a tényeket, adatokat és adalékokat. Teljességet persze ne várjon az olvasó, mert az kimerítené egy napilap lehetőségeit. Csupán a legismertebb neveket említem meg. Szőts István (az Emberek a havason megálmodója) Ausztriában él, s noha már hetvenegy esztendős, új magyar filmet szeretne készíteni. Jóska Pilissy (őt A kis darázs-bői ismerjük) ugyancsak hasonló terveket melenget magában: a Franciaországban dolgozó rendező álma a Hunok Párizsban vászonra vitele. Itthon. Állítólag reálisak az esélyei, hogy elképzelését valóra váltsa. Vendégszerepeit hazájában két világhírű operatőr, az immár amerikai Zsigmond Vilmos és a francia Badal János. Színészként is ellátogatott hozzánk a harmincas évek üdvöskéje, Perczel Zita. Alexander Traunernek, a nyolcvan felé közeledő díszlettervező óriásnak — aki nekünk mindig Trauner Sándor marad — óriási visszhangot keltett kiállítása volt a fővárosban. S rögtönzött lista azokról, akik nem vállaltak semmilyen feladatot magyar produktumokban, de valamilyen formában kötődnek hozzánk: Jean Image-Hajdú Imre rajzfilmes (Franciaországból), Kovács László operatőr (Amerikából), Rózsa Miklós zeneszerző (ugyancsak az USÁ-ból), Ferrari Violetta színésznő (az NSZK- ból). Kevésbé vagyunk büszkék Herskó Jánosra, a stockholmi főiskola professzorára, aki a hetvenes évek elején felelősségteljes politikai pozíciónak fordított hátat (különben ő is haza-hazajár, s voltaképpen semmi bajunk nincsen vele), vagy Gábor Zsazsára, mivel ő többet szerepel a botránykrónikákban, mint az igazi filmművészet lapjain. S akkor még semmit sem szóltunk olyan félig vagy teljesen elfeledett magyar származású 'filmesekről, mint — ismét „kapásból”, emlékezetből sorolom a neveket — Andre de Toth, John Halas, Andrew László, Rökk Marika, Székely Kati, Eggerth Márta stb. Ha netán egyszer valaki megírja a határainkon túl élő magyarság történetét (állítólag Moldova György készül ilyesmire: adjon neki az isten ehhez elég időt és ihletet), külön fejezetet szentelhet idegenbe szakadt filmes hazánkfiainak. Tulajdonképpen már válaszoltam is arra a kérdésre, hogy miképpen ítéljük meg egykori honfitársaink munkásságát. Az ötvenes évek első felében meg kellett tagadni azokat is, akik az úri Magyarországról tántorogtak ki. Ma más — objektív — a mércénk. Jó kapcsolatokat alakítottunk ki más filmgyártó nemzetekkel, s ha történetesen Badalék, Zsigmon- dék is a stáb tagjai, nincs okunk ellenséges pózba vágni magunkat, ök — számos példát tudnék erre felsorolni — a magyar film lelkes népszerűsítői új hazájukban. És egy kicsit filmművészetünk követei is. Nem szabad elfelejtenünk: a vetített mozgóképek nyelve nemzetközi. Közérthető. Hamar eljutnak a friss alkotások a világ minden részére. Kultúránknak kellenek az olyasfajta menedzserek, mint Szabó László Párizsból, aki Godard és Kovács András műveiben egyaránt szerepéi. A menedzselést természetesen nem szó szerint értem, hanem úgy, hogy Szabó állandó „ingázásaival” hidat ver a francia és a magyar film között, tehát közvetve, sőt közvetlenül érdekeinket szolgálja. Ugyanezt teszi Pilissy meg mások is. Az se baj, ha a világjáró — a pálya alkonyán — hazakérez- kedik. Ez történt Radványi Gézával. Érezze magát itthon! Smolka János fentebb idézett kötetének — a híres magyarok felsorolásának — kicsit nacionalista volt a mellékíze. Semmi szükség hivalkodásra, a „mi mindenkinél különbek vagyunk” szemléletének népszerűsítésére. De ne essünk a másik végletbe sem. Tartsuk számon és becsüljük meg azokat, akik máshol virágozhatták ki tehetségüket, de nem feledkeztek meg magyarságukról. Helyük van nemcsak a lexikonban, hanem közeli barátaink sorában is. Veress József TANULMÁNYOK KISVÁRDA A napokban jelent meg a Kisvárdai Vármúzeum kiadványai sorozatának legújabb kötete. Az előző összállítás még a hetvenes évek elején látott napvilágot és színvonalas cikkei méltán vívták ki az olvasóközönség elismerését. Remélhetőleg kedvező fogadtatásra talál a mostani kiadás is — nemcsak a szakemberek körében — azoknál, akik szívesen olvassák szű- kebb hazánk történeti eseményeit. A tanulmánykötet egy helytörténeti és egy hadtörténeti konferencia anyagát tartalmazza. Az előadások nagy többsége Kisvárda műemlékeiről, hadtörténeti szerepéről él társadalmi-gazdasági fejlődéséről szól. így például Láczay Magdolna: Kisvárda társadalmi tagozódása a reformkorban; vagy Dankó Imre: Életmódkutatás Kisvárdán című szociografikus jellegű cikke; vagy Makay László cikke, amely Kisvárda kapitalista fejlődését kíséri végig a XIX. sz. utolsó harmadától egészen a második világháború befejezéséig. A többi munka pedig megyénkkel, sőt az egész Tiszántúl gazdasági-katonai szerepével foglalkozik. A tanulmányok közül külön említést érdemel Németh Péter dolgozata, amely „A kisvárdai katolikus templom Szent László-ábrázolása” címet viseli. A bevezetőben a kisvárdai település középkori fejlődéséről, a Várdai család eredetéről, majd a XIV— XV. századi felemelkedésükről kapunk hű képet. A továbbiakban a kisvárdai római katolikus templomot, és nagyon híres műemlékét mutatja be Németh Péter és egyben bebizonyítja, hogy a Nagyecsed-sárvári és a kisvárdai egyházak alapítója I. László (1077—1095) magyar király volt. Ezek az egyházak a XII. század folyamán a német eredetű Gutkeled nemzetség birtokába jutottak, s ehhez a nemzetséghez tartozott a Várdai család egyik tagja, aki a XV. században a kisvárdai templomot teljesen újjáépítette, megörökítve a templomépítő elődöt, Szent László magyar királyt. A szerző munkája a magyar történeti irodalom értékes része és egyben fontos adalék László Gyula kutatásaihoz, ugyanis a magyarországi Szent László-áb- rázolásokkal László profesz- szor foglalkozik. Ide kívánkozik még Marosi Endre: A Tiszántúl katonai szerepe a mohácsi csatavesztéstől a drinápolyi békéig (1526—1568) című dolgozata, amely a térség katonai-stratégiai szerepét elemzi. Mohács eleste után megnőtt a tiszántúli területek katonai szerepe, hiszen a királyi cím várományosának, Szapolyai Jánosnak birtokai nagy részét itt találjuk. Ezért országos fontosságot kapott az 1526. október 14-én tartott particuláris conregatio (részországgyűlés), amely tanácskozás országgyűlést írt elő a királyválasztás ügyében. Ekkor a magyar trónért Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd harcolt. Szapolyai János szívósan védte a Tisza mentét és megvetette a lábát a keleti országrészen, a nyugati, északnyugati területeken pedig Ferdinánd volt az úr. Marosi Endre tanulmányának ez a része a legértékesebb, ugyanis nagyon jó elemzést és stratégiai, taktikai összehasonlítást kapunk a Duna és Tisza folyókról. A cikk utolsó soraiból azt is megtudhatjuk, hogy az 1550- es évek közepétől a Tiszántúl is hadszíntérré változott, s ezt az állapotot tükrözte az 1568-ban kötött drinápolyi béke, amely rendezte a kél birodalom és a három részre szakadt Magyarország helyzetét. „Részekre szakadt az ország, részekre szakad a Tiszántúl.” Nagy érdeme a tanulmány- kötetnek, hogy különböze történeti korszakokban vizsgálja és elemzi a térség, megyénk, Kisvárda történelmét Vinnai Győzi
