Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. október 22. EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Szabolcs megye futása • • <x itvcrgj' d/iv.ii cncuocg elfoglalta, széles vidékeket elnéptelenített és rommá változtatott. Azért lehet szer­te mindenütt látni a városok, az emberi munka és falvak romjait, ahol a kegyetlen el­lenség egykor lakott...” Így jellemezte a 18. század ele­jén megyénket Bél Mátyás, aki nagyon lelkiismeretes, több mint egy évtizedig tar­tó adatgyűjtés után 1736-ban fejezte be Szabolcsról szóló leírását. „Senki sem fog csodálkoz­ni, ha Szabolcs megyében most kevesebb magyart talá­lunk, mint korábban. Az egyjrori háborúk nyomai még nem tűntek el annyira, hogy azok máig meglévő nyomait ne lehetne feljegyezni” — kesergett ugyancsak ő a me­gye láttán. Szabolcs, annak ellenére, hogy nem állandósult terüle­tén a török megszállás, nem tartozott a közvetlen hódolt­sághoz, bizony megsínylette a török háborús időket. A három hatalom ütközőpont­ján feküdt. Felvonulási terü­lete volt a török, a császári és az erdélyi seregeknek. Vé­gigszáguldoztak rajta Bocs­kai, Bethlen Gábor és Rákó­czi György felkelő csapatai. Az alföldet védő két erős­ség, Temesvár és Szolnok eleste után 1552-ben, a me­gye délnyugati részén fekvő falvakat a török kezdte el hódoltatok Egy 1556-ból származó megyei összeírás még azt mutatja, hogy me­gyénk lakosságának döntő többsége magyar. Amíg a kisvárdai és a bá- tori járás alig szenvedett a töröktől, addig a nádudvari­nak sok községe már török uralom alatt volt. 1576-ban a megye adó alá eső portáinak 74 százaléka már a török ke­zén volt, azaz a török nem tartotta megszállás alatt, de neki fizették az adót. Ezért a 16. század utolsó harmadában főleg a nádudvari és a dadai járás településeinek lakossá­ga a török járta sík vidék­ről a nagyobb biztonságot nyújtó hegyvidékre, észak, északkeletre húzódott. Mivel a nép óhatatlanul ragaszkodik tűzhelyéhez, csak a legvégső esetben vá­lasztotta a futást. Ahol mód nyílott rá, ott a lakosok a közeli mocsarakba, nádasok­ba menekültek, s a veszély elmúltával legtöbbször visz- szabátorkodtak lakóhelyük­re. Ilyenek voltak az Ecsedi- láp környékén meghúzódó falvak, vagy pl. Gáva, mely­ről Bél Mátyás feljegyezte, hogy „hadak országújába esett lakói a Tisza egyik szi­getére menekültek”. Az egyre gyakoribb elköltö­zések ellenére a megye la­kossága a 16. század végéig nem csökkent zuhanásszerű­en. A korábban magyarok által megült falvakba, házak­ba szlovák és rutén rajok húzódtak le, s ezzel a megye egykor homogén magyarsága „felhígult”. Példa rá Kenézlő, ahol már 1549-ben 60 szláv és 2 magyar portát írtak ösz- sze. A megye egyik legnagyobb veszteségét Szinán pasa sere­gei okozták. Csupán 1594— 95 között 106 falut dúltak fel. Az 1598. évi házösszeírások szerint 35—36 ezer ember élt a megyében, 25 százalékkal kevesebb, mint 1549-ben Szolnok és Temesvár eleste előtt; A török kiűzését követően, a 17. század végétől a 18. század közepéig óriási mére­teket öltő népvándorlás bon­takozott ki hazánkban. Szinte egy második honfog­lalásnak lehetünk tanúi, melynek során átrendeződött az ország-lakossága. A hábo­rúk miatt elvándorolt lako­sok egy része igyekezett visz- szatérni lakóhelyére. A nagy népsűrűségű me­gyékből, főleg északról és északkeletről katolikus és református magyarok, evan­gélikus szlovákok, görögkele­ti ruténok és ortodox romá­nok húzódtak le az Alföld megyéibe, A jobbnak látszó életfeltételek, a kilátásba helyezett, több évre szóló adómentességek, a „máshol talán könnyebb és jobb lesz” belső hajtóereje tízezrek ke­zébe adta a vándorbotot. Ha a földesúr nem engedte el őket, elszöktek. Sokan fél­ve attól, hogy földesuruk visszaviszi őket, a falu és a rokonság tudta nélkül az éj leple alatt kerekedtek fel. Mások a nevüket változtatták meg. Volt, aki egyedül indult el, mindenét hátrahagyva, volt aki a családjával és va­gyonkájával. Az 1710-ben Szentmihályról elszökött Ko­vács Mátyás 6—6 tehenet és lovat, 4 üszőt és 150 juhot vitt magával. Dani Mihály, Medve György és Kovács Tamás együtt szöktek el Öfehértó- ról 1731-ben. Nem vittek semmit magukkal. Vagy azért, mert nem volt mit, vagy pedig azért, mert csak így sikerült feltűnés nélkül továbbállniuk. Hiába volt minden tiltó rendelkezés, megtorlás. A föld népe, ameddig csak le­hetett, igyekezett kihúzni magát a hármas adóteher, az állami, a megyei és földes­úri adó alól. Szabolcs megye népessége a 17—18. század fordulóján 37—38 ezer körül mozgott, tehát száz év alatt alig emel­kedett valamit. A meginduló jobbágyszökések hamarosan leapasztották ezt a számot A megyét egyes számítások szerint 1696—1735 között több mint három és fél ezer jobbágycsalád hagyta el. A 18. század első két évtizedében a leg­többen a szomszédos Biharba (431 családfő), majd a sza­badalmazott Jászságba és Kúnságba (252 családfő), Zemplén (187 családfő) és Heves megyékbe (170 család­fő), valamint a hajdú váro­sokba szöktek (113 családfő). 1738—41 között a megye négy járásából 644 szökött család­főt írtak össze. így nem csoda, ha a vár­megye mindent elkövetett annak érdekében, hogy meg­akadályozza a további szö­késeket és a már elvándorol- takat — ha kell — katonai erővel is visszaszerezze. A megfogyatkozott munka­erejű megye népessége egy­más után tartja gyűléseit, ahonnan felszólítja a szom­szédos és távolabbi várme­gyék népességét, hogy a jó­szomszédsági harmónia ér­dekében „az olyan királyát, földesurát, vármegyéjét csa­ló, és maga terhének másra hárításával felebarátját nyo­morító szökevények minden törvényes processzus nélkül visszahozattassanak”. Ilyen értelmű leveleket küldtek Szatmár, Bihar, Gö- mör, Borsod és Békés me­gyék elöljáróihoz, a szaba­dalmazott kúnsági és hajdú­sági városokhoz. Szabolcs 1721-ben katonai executióval fenyegette Heves megyét „látván helységei romlását és utolsó pusztulását lakossá­gának Hevesbe történt ve­szedelmes átköltözése miatt.” A jobbágyok szökése azonban tovább tartott, mire a megye 1729-ben már az országgyű­lés előtt emelt panaszt Heves ellen. Hiába volt azonban minden igyekezet, a megyék csak sa­ját hasznúkat nézték, hiszen mindegyiknek munkáskézre volt szüksége. Gömör megye 1721-ben azt írta Szabolcs­nak, hogy ha majd Szabolcs is hajlandó visszaszolgáltatni az ő alattvalóit, akkor tár­gyalhatnak csak. Ez a levél is jelzi, hogy más me­gyékből ide is menekültek jobbágyok, jobb, békésebb élet reményében. Mivel a Kúnságba szökött jobbágyait is zaklatta Sza­bolcs megye, a kúnságiak el­határozták, hogy ..ha nemes Szabolcs vármegye az sze­génységet üldözni és rabolni ide jönne ... fejünk fennáll­táig egymást rabolni és hur- czolni nem engedjük...”. A nagyarányú jobbágyel­vándorlás és -szökés Sza­bolcsban ugyanúgy, mint másutt, az 1740-es években tért nyugvópontra, miután III. Károly császár elrendel­te, hogy az elköltöző jobbágy sehol sem kaphat adómen­tességet, s a földesuraknak végleges letelepedésre kell bírniuk jobbágyaikat. A jobbágy elvándorlás mel­lett súlyos természeti csapá­sok és járványok is pusztí­tották a megcsappant lakos­ságot Az 1739—40. évi pes­tisjárvány a megye 39 hely­ségében közel ötezer áldoza­tot követelt. 1751—52-ben újabb járvány pusztított a megyében, mely közel há­romezer halálát okozta, a legtöbbet a bátori járásban, közel kétezret. Hogy mégsem fogyott el Szabolcs megye lakossága, az többek között a beköltözések­nek köszönhető, amint az Gömör korábban említett le­veléből kitűnik. Egy-egy jár­ványos, aszályos év után fel­gyorsult a népesség mozgá­sa, s a legtöbb esetben kitöl­tötte a járvány okozta űrt. A beköltözések, az idegen etnikumok betelepülése Sza­bolcsba elsősorban a ruténe­ké, románoké, szlovákoké és kisebb számban a németeké, és a természetes szaporodás következtében 1780-ra a me­gye lélekszáma megközelítet­te a hetvenezret. Ezután kö­zel hetven évig, a szabadság- harcig békésebb idők követ­keztek, melyek nemcsak a termelőmunkának, hanem a természetes szaporodásnak is kedveztek. Ács Zoltán

Next

/
Thumbnails
Contents