Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
KM HÉTVÉGI MfiUÉKLET 1983. október 22. Atermészet vonzásában Beszélgetés M. Kristóf Ágnessel Miskolcnak a mai magyar képzőművészetben rangja van. Ebben az ipari városban él az európai mércével is jelentősét alkotó Feledy Gyula, valamint Barczi Pál és Lenkei Zoltán, itt élt tragikus halálig Lukovszky László. Mindannyian ott voltak a felszabadulás utáni magyar grafika nemzetközi hírnevének megalapozásánál. Teljessé akkor válik a kép, ha felsoroljuk, még kik dolgoztak rövidebb-hosszabb ideig a miskolci művésztelep grafikai műhelyében: Cso- hány Kálmán, Kondor Béla, Bognár Árpád, Kass János, Pásztor Gábor, Reich Károly dolgozott itt, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ebben az ihletett környezetben alkot M. Kristóf Ágnes, aki Nyíregyházán született és élt húszéves koráig. Elsősorban tájképfestőként ismerik, de fest portrét és csendéletet is. — Édesanyám is festett, Kaipert német festő tanítványa volt, aki sokáig élt Nyíregyházán. Ha modellt kellett neki ülnöm, legszívesebben eltűntem volna. Még nyolcvanéves korában is festett. Emlékszem, amikor még írni sem tudtam, reprodukciókat osztályoztam: ez tetszik, ez nem tetszik. A Kálvine- umban Boross Géza volt a rajztanárom, jó kapcsolat fűzött hozzá, de ekkor még az irodalom felé kacsintgattam — az iskola lapjába írogattam. A zene is jobban érdekelt, például Krúdy unokahúgától tanultam zongorázni. — Nem volt testvérem, ezért is vágytam mindig egy nagyobb közösségre. Három gyermekem van és öt unokám. A gyerekek míg itthon voltak, együtt éltek a zenével és az irodalommal. Legnagyobb nyomot ez legkisebb gyermekemben hagyott — Viola ma már orgonaművész és a Debreceni Zeneművészeti Főiskolán tanít. Sok éven át nevelte a gyerekeket a művészet szereteté- re, ismeretterjesztő előadásokat szervezett és tartott Miskolcon. — A Heine-Medin Kórházban tanítottam tíz évig a gyermekbénulás kicsi áldozatait, majd a Kossuth gimnázium következett. Végül a miskolci galériában dolgoztam, innen mentem nyugdíjba. A Galériában előadásokat szerveztem „Kettős tükör” címmel, amikor a művészeti ágak egy-egy képviselőjével találkozhatott, aki szereti a művészetet. Aztán a „Művészet három arca” címmel az irodalöm, zene és a képzőművészet kapcsolatáról beszéltek jeles szakemberek. Sokféle tevékenység okoz számomra örömet, talán ezért keseredek el nagyon, ha valami nem sikerül. Nem lehet mindig festeni, viszont a „fel- töltődéshez” mindig jó valami festészettel kapcsolatos elfoglaltság. Ezért is vállaltam el egy szakkör vezetését a közeli Sajószentpéteren. Az utazások erős nyomot hagynak az ön festészetében. Hol járt az elmúlt évek során, mely országok, városok adták a legnagyobb festői és szellemi élményt? — Festészetemre talán a finnországi utak hatottak a legjobban. E csodálatos ország összefüggő erdői, tavainak százai egy sajátos kék és zöld atmoszférát sugároznak. Az itt élő emberek szeméből lelki tisztaság és mérhetetlen nyugalom tükröződik. Hozzánk, magyarokhoz nagyon ragaszkodnak. A szellemi élmények közül elsősorban a Párizsban látott Monet-műveket kell megemlítenem, valamint Csontváry „Taormina romjai” c. festményét. ön elsősorban tájképfestő. A tájak „legbeszédesebb”' festői motívumait, a fákat állítja szinte mindig a kompozíció középpontjába. — Nekem ember a fa, hiszen a fáknak is vannak sajátos tulajdonságaik, mint minden élőlénynek. Amikor fát festek, akkor tulajdonképpen portrét készítek. Tájat is, a szó szoros értelmében vett portrét is letisztult élmények hatására festek. A modell és a táj csak emlékeztető számomra. A beszélgetés alatt figyelmemet egy kisméretű tájkép kötötte le: két fa. Az egyik zöldes lombja felesel a másik mélyebb árnyalatú krapplakk (bíborszínű) koronájával. A sokféle zöld felerősíti a bíbor hatását: a nyár lángolása, a háborítatlan természet szin- fóniája szólal meg ezen a képen. S máris eljutottunk M. Kristóf Ágnes expresszív színhatásához, amely képein feszültséget, művészeti minőséget képes teremteni. Tarczy Péter Társadul szegődöm vidék vándora, Vitéz Mihály! Hallgat az éjszaka, mit mondhatna árva magunknak? Vacog a szívünk: megtagadott bennünket , a Város, és kitett a küszöbre, ránkzuhogó éjszakába, az egetlen ég alá, országutak vánkosára. Elküldött bennünket, neki a hallgató határnak, városok ajtaját kulcsolni, meleg szót koldulni. Itt állunk kelet felé, arcunkat a reggelbe mártjuk, megtörölközünk a puha, ember nélküli csöndbe. Elindulunk, és magányunkat magunkra, gomboljuk: ne érjen el a hiábavalóság igézete, páncél legyen a dal, szívünket védő madár szárnya: ne érezzük, hogy fuldoklunk alatta észrevétlen. Messze előttünk a délceg Dorottya botladozik, kacagása arcunkat barázdává hasogatja, és tekintetében álommá vált jövőnk vergődik: nem tud ragyogni, ha önmagában is bizonytalan. Üjra elindulunk, neki a hallgató határnak. Most elküldött, de egyszer magához ölel a Város, és nem csak árva testünket fogadja be a földje. öreg szilvafák alatt. (Császár Csaba felv.) S záraz, ropogós avar borítja az árteret. Tenyérnyi levél vitorlázik, nesztelenül huppan a földre. Diót tallózok. Kér alatt, a Szamos partján. Turkálom a zörgő avart, mátyásmadár röppen fel méltatlankodva. A töltésről messze látni. A túlparton Kérsemjén, mellette mindjárt a sárga tornyos Panyola: sokak szerint a szilvatermesztés igazi központja. Innen származik a penyigei (nem tudom), a boldogasz- szony, a kék (macskatökű) és a lotyó szilva is, ezekből ké-_ szítették egy 1667-ből szárma irat szerint a „penyőt’’, a híres szilvalekvárt: ... apró kökényszilvát erősen megfőzik: ezután széles gyalult táblákra kiterjesztik, temérdekebben, hogysem az ökörbőr, ezt magvával körös körül rakják... és kiteszik a verőfényre, hogy jól megszáradjon. Azután levonszák a táb- lárul, mint a bocskorbőrt, s elteszik: mikor szükséges lemetszenek belőle egy darabot és jó ízű fekete levest főznek.” A túlparti Panyola nem több két becsületes kőhajítás- nyinál, ám közbül a Szamos, a híd meg Tunyogmatolcs- nál. Ütba esik hát Fehér- gyarmat is, ahol feltétlenül meg kell keresni a járási pártbizottság munkatársát, Bakos Bélát, aki a szatmári gyümölcstermesztés egyik legjelesebb ismerője. Évekig kutatta a régi iratokat, böngészte a százados statisztikákat, vaskos tanulmány vizsgálódásainak gyümölcse. A múlt század elejéről származó Szirmay-krónikát idézi. — A gyümölcsleadásból származó jövedelem már a múltban is nagy szerepet játszott a Tisza—Szamos kör-' nyéki ember életében. Szir- may azt írja: „A növényekből ... gyümölcsöknek sokféle nemei, kivált szilváknak és almáknak sokasága, melly Tiszahátról és Szamoshátról szálakon, szekereken a szom- szék Megyékre szállítatik. Kormos almák mint ízekre, mint tartósságra nézve leg inkább dicsértetnek, szilvákból pedig sok és jó pálinka égettetik, aszalva is áruitatnak ...” A szabadságharc bukását követő idők kedvezőtlen adópolitikája miatt viszont nagymértékben visszaesett a gyümölcstermesztés jövedelmezősége. A gyümölcsösért például a szántóhoz képest háromszor nagyobb adót kellett fizetni, így aztán érthető, hogy többfelé kiirtották a lankákat, a megmaradtakat is alig gondozták. Ragyog az októberi nap, Panyola főutcáján teremtett lelket sem látni. Amerre csak néz az ember, mindenütt alma meg alma, persze jonatán, meg delicsesz. Hova tűntek a régi fajták, pedig milyen jó ízű még a nevüket is sorolni! Magyarkormos, Masánszki, Szeicska, Bonyik, Törökbálint, Kenézpiros, Darutóvári, Beregisóvári... A kapuk, kisajtók zárva, lent a kertekben, kint a határban szorgoskodik a falu. Szabó Miklóséknál azonban enged a zár, kiskutya ugat, s jön a gazda, kalapja csáléra állítva. Almát szed a család, itt vannak a rokonok is. Jó hete folyik a szüret, de van még munka bőven, pedig nem nagy ez a kert, negyven almafa sincs talap benne. — Nem akarnak egy kis pénzt keresni? — somolyog. — Ügy látom jó erőben vannak, leverhetnék a diófámat! Én már nem merek rámászni. — Majd leverik a varjak... — Mit, a diót!? Becsesebb az almánál! — A szilvánál is? Ráncba szalad a homloka. — A szilvát ne bántsák. Abban mi sosem csalódtunk. A kert hosszú, keskeny, zsúfolva fiatal almafákkal. Az ágak rogyadoznak a rengeteg alma alatt, mert ha búzát nem is terem nagyon a föld, a fák ontják a gyümölcsöt. Az erdélyi klímához hasonló hűvös, nedves tájon különlegesen jó a szilva, alma, dió íze. Tudták ezt a régi öregek is, hiteles lehet hát — mint Bakos Béla is írja — a szóbeszéd, miszerint Jókai Mór is elragadtatással beszélt az itteni gyümölcskultúráról. Domahidy András vendégeként járt ezen a tájon, s állítólag az Aranyember című regényében szereplő Senki-szigetéhez a szamos- sályi lankák adták a mintát. Érdemes fellapozni a régi iratokat is. 1895-ben volt az első komoly, Magyarország egészére kiterjedő gyümölcsfa-összeírás, melyből kiderül, hogy a Tisza—Számos-közben találhattuk az ország, valamint a megye gyümölcsfaállományának 1,1, illetve 23 százalékát, összesen 230 ezer 306 gyümölcsfát számláltak ekkor — az adatokat persze csak fenntartással fogadhatjuk el, hiszen az adóztatástól való félelem miatt jó néháGyörgyi-Giergl Alajos: A BETEG GYERMEK A bokron könnyű csipkekendő, egy nyírfa halkan földalol. A tölgyek templomívei alatt Krúdy sétál valahol. A tisztáson fölszálló pára, talán egy szépasszony álma. A séta is idebenn könnyebb, pálmazöld szövi a csöndet. Elfogynak lassan a cserjék. Nyomodban megannyi emlék. Tűnnek a tegnapba veszve. Hűvös az alkony az este. nyan a valós számoknál kevesebbet vallottak be, irányadónak azonban megteszi —, melynek hatvanhét százalékát a szilva tette ki. Száz hektárra átlagosan 223 jutott, ez csaknem háromszorosa volt az országos átlagnak. És a szilvafák száma azóta csak növekszik. 1935-ben például 212 ezer 688 darabot találtak belőlük, harminchat évvel később pedig hajszál híján háromszázezret. Mára azonban az alma vette át a vezető szerepet itt is, de nem annyira, hogy megszűnt volna a szilvakultusz a fekete földön. Bár ki tudja ... ! — Elurásodott már az emberek gyomra — legyint Panyola _ leghíresebb szilvát aszaló asszonya, Bodor Im- réné. — Pálinkát főzetnek belőle, bezzeg valamikor ... ! Annyi ételt tudtunk mi készíteni a szilvából, még felsorolni is sok lenne. Ette a szegény ember gyümölcsét a nép nyersen is — sokan ebéd gyanánt, s jó volt, ha vághattak hozzá egy karéj kenyeret! —, de a legtöbb aszalva fogyott. Az aszalók lent álltak a kertben, úgy mint itt Bódoréknál. Egymás ágaiba kapaszkodó almafák között bujkálunk. Aztán hirtelen megszakad az „erdő”, néhány diófa tűnik elő, meg az aszaló a kerítés mellett. Szabályos kis házikó, fala vályogból, féleresszel, itt áll az üstház is. — Én építettem a fiammal, hetvenben, az árvíz után — mondja Bodor Imre, s kinyitja az aszaló ajtaját. Nem sokat látni persze, hiszen sötét van bent, mint az üst fenekén, de annyit igen, hogy a nagy ágasokon tepsiszerű kasok feküsznek. A gazda kihúz egyet, vesszőből fonták. — Erre rakjuk a nyers szilvát. Előtte befűtök, s kezdődhet az aszalás. A fűzfavesszők feketék, megfogta már őket az idő, a füst, meg a gyümölcs kicsorduló leve. — Hány mázsát aszaltak már benne? — Ki tudja? Nem számoltuk. Az idén úgy öt-hat mázsát. Tudják hogy van ez ... az ember nemcsak magának aszal. Sőt, az marad utoljára. Jönnek még a falu túlsó végéről is, hogy Imre bácsi, Vilma néni, lenne egy kis szilvám ... így aztán a mienk utoljára marad. — Van még aszaló ezen kívül Panyolán? — Talán egy. Nem úgy mint régen. De jött a hetvenes árvíz, a házakkal együtt elsodorta mindet. Nézzük az új, mégis ki tudja hány száz éves épületet. Mert ilyenek lehettek a régi, vert falú aszalók is. Igaz, nemigen találni ma már egyetlen egyet sem belőlük egész Szatmárban, hiszen az árvíz óta hatalmasat változott itt a világ. Villasorok épültek, de az öreg csűrökre, sütőkre, kemencékre, deszka- kamorákra kinek van már szüksége? Elvitte őket a víz, az új házak építői talán már az emléküket sem őrzik. Legfeljebb néhány idősebb ember, mint Bodor Imréék is, akik a régi aszaló helyett újat húztak a kert közepén. — Nagy munka ez, talán el sem hiszik. Egy hétig aszaló- dik benne a szilva, éjjel-nappal talpon kell lenni mellette. Különben odaég. — Mivel fűtenek? — Fával. Jó-vastag hasábokkal. Szegény apám, ha látná ... Akkor megtette a rőzse, a gally, de még a csut- kaízék is. Nagyobb becsülete volt akkor a fának, hogysem azzal fűtsék a sütőt vagy az aszalót. — Melyik szilvát szeretik a legjobban? — A nemtudomot. De jó a berbencei, meg a lószemű is. Csak a tűzön legyen «az ember szeme. Állunk a diófák alatt, ahol dehogy van még vége a kertnek. Csak itt kezdődik igazán! Végig a mezsgyén hatalmasra nőtt szilvafák, az utolsót már nem is látni. A gyümölcsöt már leverték, hullik a levél is. Hogy jövőre új nőjön a helyükbe, hogy újra fűteni lehessen az aszalókat. Vajon meddig füstöl még a kéményük ... ? Nagy István Attila:
