Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
KMhÉTVÉG! melléklet 1983 október 22.^ A képtár vezetője mindenkit végigkérdezgetett, ki tette oda. Nem -akadt gazdája. Persze, tudakolni sem kellett volna a dolgot, nem volt sok értelme: mi sem látszott egyszerűbbnek, mint fogni, levenni a képkeretről és a sze- imétládába hajítani. De úgy van már 'az életben, hogy az ilyen magától értetődő dolgot sokszor nem is olyan egyértelműen azok. Mert hát ugye, csak egyszerűen fogni egy élő, pompájának teljében levő virágszálat és a szemétbe vágni — ezt nem szokás. Bevinni az irodába, ez eltulajdonításnak hatott volna. Meg abban, hogy ott díszelgett a keret sarkában, volt valami szertartásszerű, ha úgy tetszik: mágikus. Az ember tízszer is visszahúzza a kezét, míg odanyúl, hogy eltávolítsa. A képtár vezetője nem is bántotta, de az embereinek meghagyta: szedjék le a keretről. Csakhogy ez az utasítás nem szólt senkihez konkrétan, így se a teremőr, se a tudományos munkatárs, se a takarítónő nem vette magára És amikor a vezető másnap is arra járt, s még mindig ott látta a virágot, már ő sem szólt A szegfű ott vöröslött az öregasszony portréjának a keretéhez erősítve, ezzel valahogy kiemelté azt az alkotást a tárlat mintegy kétszáz képe közül, s valami izgató titokkal véve körül a szelíd szürke szemű. ráncos arcot. ★ Erről a kiállításról — a művész retrospektiv tárlatáról — kritikát kellett írnom. A virágszál engem is megtorpanásra késztetett a kép előtt, megzavarta, más irányba terelte gondolataimat. Persze, én először a képtár vezetőjénél érdeklődtem, hogyan került ide az a szegfű és van-e valami szerepe, de tőle csak annyit tudtam meg, hogy nem akadt gazdája, és eltávolítani se volt kinek. Megnéztem a portré dátumát: 1946. Mivel a modell a képen úgy hetven-egynéhány évesnek látszik, csaknem biztosra vehető, hogy már nem él. Valaki felismerte egy kedves valakijét és az emlékének adózott a szál szegfűvel? Mondom, zavart, zavart a dolog, nem hagyott a kiállítás lényegi kérdéseire koncentrálni, egyre vissza-visz- szatértem a portréhoz, valami meghatódottsággal vegyes tisztelettel méregettem: valaki, aki valakit a késői hála lerovására késztetett S ahelyett, hogy cikkem megállapításait, mondatait szövögettem volna, ennek a különös összefüggésnek a nyitjára szerettem volna fényt deríteni. A művészt is megkérdeztem, hogy kicsoda a modell, de ő azt felelte, fogalma sincs róla. Főiskolás kori képe, az egyetlen, amit abból az időből kiállított, mert jellemzőnek találja. A néni egyike volt a sok modellnek, akiket akkor a hallgatók festegettek. Honnan került, ki hozta? — ki tudná azt már megmondani? így aztán semmi támpontom nem volt és én mindenféle történeteket találgattam ki. Elképzeltem például, hogy X eljött megnézni a kiállítást. Tekintélyes ember, már nem is igen gondol rá, hogy negyedfél évtizeddel ezelőtt — nehéz háború utáni idők! — az anyjának baromi erőfeszítéseibe került, hogy ő megtehesse az első lépéseit. Egyszer csak odapillant az egyik képre: és meghökken a látványtól. Vajon valóban, ő volna az? Igen, igen. semmi kétség: az anyja! De hát neki bizony nem volt róla tudomása, hogy akkor modellt ült. Bár emlékszik: egy időben el-eltűnögetett’ néhány órára, és ilyenkor mindig kilábaltak a nehéz anyagi helyzetükből... Emlékezés. Az elkésett hála lelkiisme- retfurdalása. Virág a képkeretre. Igen ám, de miért volt nála ez a szál szegfű? Épp születésnapra készült, a kezében szorongatott egy csokrot és kivett belőle egy szálat? Vagy még egyszer eljött és akkor hozta a virágot? Persze: lehetségesek más magyarázatot is. Például: valaki felismerte a rég elhalt kedves szomszéd nénit. Vagy egészen racionális megoldás: a megnyitó napján a jubiláló művésznek hozott egyik csokorból esett ki ez a szál. Valaki észrevette a parketten, felvette és odatűzte az első, keze ügyében eső kép keretére. B evallom, ez a megoldás látszott a leghihetőbbnek, de az érzelmi énem élénken tiltakozott ellene. Valahogy biztosra vettem, hogy a szegfű és a modell eredetije között oksági összefüggés van és nem tudtam elutasítani magamtól azt az egész lényemet jóleső izgalommal eltöltő titkot sem, amely a portrét és a virágot körüllengte. Cikkem megírása közben el kellett tekintenem ennek a képnek az ismertetésétől, féltem hogy nem tudnám objektiven megítélni. Az a kiállítás akkor csak néhány napig volt nyitva, tovább kellett vinni. Történetesen ott voltam a bontásnál is. Mikor erre a képre került a sor, a képtár vezetője kérdőn nézett rám: mi legyen a még teljesen friss virággal? — Add nekem! — Jó. Vidd! — és még örült is, hogy nem kell neki levennie a, keretről. Amikor otthon kis, keskeny szájú vázába tettem, egy fél szem aszpirint is pottyantottam a vízbe. így a szegfű még sokáig nem hervadt el. És amíg eleven volt — ébren tartotta a dolgozószobámban annak az egykori, titokzatos modellnek a szellemét is. I-----------------------------------------I » Százötven éve született ALFRED Századunkban a legrangosabb tudományos kitüntetés vitathatatlanul a Nobel-díj, amelyet 1901 óta 'minden évben kiosztanak alapítójának a végakarata szerint. Pedig nem a legnagyobb összegű tudományos díj, hiszen Amerikában lényegesen magasabb összegű díjak is vannak. A rangos elődök hosszú sorába lépni minden bizonynyal a tudomány eredményes művelőinek titkos vágya lehet mégis, hiszen a Nobel-dí- jasok tábora ma már erkölcsi nagyhatalomnak számít. Ki volt az alapító? Alfred Nobel 150 éve, 1833. október 21-én született Stockholmban. Atyja, Emmanuel Nobel vállalkozó szellemű feltaláló volt, különösen haditechnikai eszközökkel foglalkozott. Alfred Nobel születésétől kezdve sokat betegeskedett. Eszes, tanulékony gyermek volt, úgy beszélt németül, angolul, franciául és oroszul, mint anyanyelvén, svédül. Nagyon szerette az irodalmat is, verseken kívül novellákat. regényt és tragédiát is írt. Bár rendszeres főiskolai képzésben nem részesült, már 20 éves korában ügyes vegyész volt, 24 éves korában szabadalmaztatta első találNOBEL mányát, egy gázmérőt. 31 éves korában Nobel-gyújtó néven szabadalmaztatta újabb találmányát, egy robbantó szerkezetet. A következő évben létesítette Hamburgban az új robbanóanyagot előállító gyárat, a város kikötőjéből szállították a nitroglice- rint a világ minden részébe. A nitroglicerin azonban veszélyes szer volt, mert a folyadék ütésre, rázásra robbant, ezért sok országban betiltották. Sikerült azonban ^megszelídíteni”, rájött ugyanis, hogy ha kovafölddel keveri, ártalmatlan anyagot kap, amely nem okoz véletlen robbanást. Ez az anyag a dinamit, amelyet többféle iparágban használtak, és alkalmazásával beláthatatlan fejlődésnek indult a bányászat, a vasút- és hídépítés, az alagutak fúrása. Nyolc év alatt 15 Nobel-gyár alakult a dinarmit előállítására, az egyik Pozsonyban volt. 1873-ban Párizsba költözött, s innen irányította vállalatait. Közben maga is állandóan kísérletezett, és élete során 355 szabadalmat jelentett be. Később San Remoban rendezte be otthonát, de élete három utolsó évét Svédországban töltötte. Halála előtti évben, 1895. november 27-én írta meg végrendeletét, amelyet hosz- szas töprengés előzött meg. Vagyona nagyobb részét, több mint 31 millió svéd koronát szánt az alapítványra, amelyet egy bizottság kezel. Az emberiség haladása érdekében kifejtett munkásságot a fizika, a kémia, az élettan és orvostudomány, az irodalom és a népek közötti testvéri szeretet terén kívánta jutalmazni, ezt később a Nobel- bizottság kiterjesztette a közgazdaságtanra is. A tudományos területeken a díjakat az elmúlt nyolcvan év alatt valóban megérdemelt eredményekért osztották ki, sajnos nem mondható el ez a béke Nobel-díjra. amely már évek óta bizonyos politikai és propagandaérdekeket szolgál. H. J. Makk Károly és Barcsay Jenő (Sajdik Ferenc rajza) A kis ember aggodalma (Balázs-Piri Balázs) Életmű-kiállítás (Hegedűs István) A Nyíregyházán megrendezett első karikatúra- hiennálé díjnyertes alkotásaiból mutatjuk be ösz- szeállításunkat. A Művelődési Minisztérium, a KISZ KB, a MÜOSZ, a Művészeti Alap, a nyíregyházi tanács, a Ke- let-Magyarország, a Hírlapkiadó Vállalat által elismert alkotások láthatók, melyek elsősorban közéleti töltésükkel hívták fel magukra a közfigyelmet. A karikatúrákat a megyei művelődési központ galériájában állították ki, s mint az eddig eltelt idő is tanúsítja, nagy közönségsiker kíséri a tárlatot. (Elek Emil reprodukciói) Cím nélkül (Jelenszky László) Fegyelem (Brenner György) — Azért, mert a telefondoktort hívod, nem kell mindig levetkőzni! (Endrődi István)
