Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-22 / 250. szám

HÉTVÉGI MELLÉKLET

1983. október 22.

Rend, fegyelem, ifjúság

N

em tudom, volt-e olyan időszak a történelemben, amikor a felnőttek meg lettek volna elégedve a fiatal nemzedék magaviseletével és életszemléletével. Kezdve a bibliánál, garmadával idézhetnénk példákat az ifjúság „romlottságára” olyan irodalmi és történelmi művekből, amelyek általában megbízható képet festenek saját koruk társadalmi állapotáról, éppenséggel tehát ezt is elhihetnénk nekik.

De ne higgyük el! Mert ha hitelt adnánk a sok százados kordokumentumok állításainak, ha alapos lett volna az ősök dohogása, miszerint a fiatalság testi és szellemi ereje, erkölcse évről évre, századról századra hanyatlik, akkor hovatovább már az emberiség elkorcsosulásá- nál kellene tartanunk. Erről azonban szó sincsen.

Azoknak van igazuk, akik nem dekadenciáról, hanem a mindenkori felnőttek és ifjak gondolkodásmódjának és életvitelének különbözőségéről beszélnek, és az eltérő jelleg láttán nem vonnak le szélsőséges következtetéseket, tudván, hogy az ifjúságot ostorozó felnőttek is voltak fiatalok, és akkor apáik velük sem voltak megelégedve.

Mindez persze csak általában véve igaz, több emberöltőre, úgy is mondhatnánk, hogy csak hosszú távra érvényes, rövid távon ugyanis, azaz a jelenben mindig lehetnek, s gyakran vannak is nyugtalanító jelenségek a fiatalok magatartásában.

Napjainkban legtöbbször a-rend és a fegyelem lazaságáért, a kötelességtudat hiányáért marasztaljuk el gyerekeinket — otthon is, az iskolában-- is. A füstölgésünk hátterében vajon mennyi az igazság? A választ megköny- nyíti, ha a gyakorlati tapasztalatokat vesszük szemügyre a rend és a fegyelem, valamint a munkához való viszony szempontjából.

Még a legmegértőbb pszichológusok is elismerik, hogy e téren nincs minden rendben; a kultúrálatlan viselkedés riasztó tüneteivel azok is találkozhatnak, szinte naponta, akiknek nincsenek iskolás korú gyerekei. Gyakran hallunk, olvasunk ijesztő történeteket a gyerekek durvaságáról, meghökkentő verekedésekről, útszéli trágárságokról, elharapódzó vandalizmusról. És a leggyakoribb panasz: mind több az olyan gyerek, aki nem akar tanulni, nem szeret dolgozni: úgy megriadnak ők a legkisebb erőfeszítéstől is, mint az ördög a tömjénfüsttől.

Hallani persze szívet melengető esetekről is, igaz, némileg ritkábban, aranyos, kedves, tisztelettudó, szolgálatkész gyerekekről. Nem mintha kevesebben volnának mint a rendbontók, de hát — egy közmondással élve — a rossz hír szárnyon jár, a jó hír csak kullog.

íme, két arca van az ifjúságnak. A panaszkodók ilyenformán sokszor túlságosan sötétnek látják a világot, mert a mai fiatalok sem ördögök. Jó gyerekek, rossz gyerekek mindig voltak és lesznek a jövőben is, már csak ilyen az emberi természet.

De azért nem szabad ám mindent a természettel magyarázni, mert általában vett, úgynevezett örök rosszaság tulajdonképpen nincsen. Az ember magatartása, például a fiatalság kifogásolt rendetlensége vagy durvasága: „társadalmi termék”, ennélfogva mélyebb okokra vezethető vissza, mint az egyéni alkat vagy a még oly tetszel tősen ható kordivat. Az ifjú-1 ság arculata mindig olyan lesz, amilyenné a felnőttek keze és példája formálja.

Szaporodnak fiataljaink viselkedési zavarai az iskolában, az utcán, a munkahelyen? Számos jel valóban erre vall. De ez már nemcsak az iskola belső ügye, hanem erős sodrású társadalmi kérdés is. Mert ha a „nagy” társadalmi együttélés régióiban sincs minden, rendben, ha mind többen elhajítják az erkölcsi kötőfékeket, akkor az iskola hogyan is lehetne érintetlen sziget, különb, mint a társadalom?

Mindent egybevetve, az itt a kérdés, hogy az utóbbi időben helyesen neveljük-e

gyermekeinket. A rend és a fe gyelem dolgában milyen példát mutatunk nekik, s állí- tunk-e eléjük erőfeszítésrí késztető, egységes követelményeket?

Mi sem volna könnyebb, mint rávágni: foglalkozzék az iskola ezekkel a kérdésekkel, elvégre a nevelés az c dolga, ráadásul ott is meglazultak a rend eresztékei, ott is léket kapott a követelmények hajója. De hát ezt mégse mondjuk, mert az iskola nem egyedül és nem elszigetelten végzi az ifjúság nevelését, hanem sajátos társadalmi munkamegosztásban. Ré- ges-rég óta. Nem sokra megy ugyanis az intézményes nevelés, ha a társadalmi tényezők nem azonosulnak az iskola céljaival, elsősorban közömbösség miatt.

Az idei tanév a belső nyugalom jegyében indult meg iskoláinkban. A pedagógusok alkotó erejüket mindinkább az oktató-nevelő munka hatékonyabbá tételére és a közösségi nevelés hadállásainak megerősítésére fordíthatják. Köpeczi Béla művelődési miniszter is figyelmeztetett rá tanévnyitó beszédében, hogy ennek eléréséhez „értelmes fegyelemre és rendre van szükség, amelyben az igazi értékeket, s ezek között is a jól végzett munkát megbecsülik és megbecsültetik”.

M

l

unka, kötelesség, rend vezérszavak ezek a mai iskola pedagógiai szótárában, és azoknak kell lenniük a családi nevelésben is. Olyan eligazító szavaknak, amelyeknek gyakorlati fedezete van itt is, ott is. Hiszen a jó munkához kívánatos rend és fegyelem nem valósul meg attól, hogy pusztán csak óhajtjuk. Tenni is kell érte. Vagyis értelmes munkát és követendő példát kell nyújtanunk gyerekeinknek, különben unatkozni fognak, amitől csupán egy lépés a rendetlenkedés vagy a tunyaság, később pedig a munka- Rerülés követheti. Aligha akad olyan szülő, aki ezt szánná gyerekeinek.

P. Kovács Imre

■ i

A meséhez mennyi unalom

kell,

hogy a boszorkányos

madarak

röppenjenek izgatott

seregben

s aprót-nagyot

mulattassanak.

A meséhez mennyi szánalom kell,

mennyi gyűlölet és sérelem,

hogy a gonosz mind pokolba vesszék,

a jó végül győzelmes legyem

A meséhez mennyi bizalom kell,

hogy kavics-mód sok legyen a kincs

és a mondott rózsa

illatozzék

és nyisson az álmodott

kilincs.

A meséhez mennyi félelem kell,

kályha mellett, hol semmi

veszély,

minden zugból farkas

leskelődjék, dárdát döfjön a csillagos éj.

Szőlőhegyen keresztül... (Berecz András tolirajza)

Dénes bá...

Táborozni mentek a nyíregyházi 4-es isr kola nyolcadikét végzett énekkarosai (akik Venezuelát is megjárták) a gergelyiugor- nyai Tisza-partra. Gondoltam, megnézem őket, hogy táboroznak, de sokáig nem tudtam nyomukra bukkanni. Sűrű bozóton törtem át, bújkáltam ártéri bokrok között, mígnem gyermekhangokat hallottam jobbról, a víz felől.

— Dénes bá! — kiáltotta egy szoprán, a gallyakon túl. — Nekem tessék dobni a labdát. A vidám gyerekhangok (volt köztük mezzo is, meg alt is) nyomra vezettek. Helyben vagyok — gondoltam, s leereszkedtem a meredek partoldalon. A süppedő meleg homokban labdázak a „kis világjárók”, akik ezzel az utolsó együttléttel búcsúznak az iskolától, az énekkartól, mely az évek folyamán annyi élménnyel gazdagította őket. Brünn, Halle, Róma, Caracas. A felejthetetlen repülőút az óceán felett.

Szabó Dénesnél van a labda, egy pillanatra csend lesz: kinek fogja dobni? Figyelik a kezét. Megszokták, hogy mindig a kezét kell figyelni. De sokszor élték át együtt a koncert előtti feszült pillanatokat, amikor megnyílik a f üggöny és ez a kéz felemelkedik.

— Nem volt ez tervezett kirándulás — mondja Szabó Dénes, az iskola énektanára, és a már határainkon túl is ismert és díjazott gyermekkórus vezetője. — A végzősök nehezen szakadnak el az iskolától, és még évekig visszajárnak. Kottákat kérnek tőlem, mert kamarakórust alakítanak valahol, vagy szalagra vesznek valamit itt a zeneteremben, ahol most ülünk.

Szabó Dénes Makón született és a miskolci zeneiskolában végzett szolfézs—ének szakon. Ezután négy évig karvezetőnek tanult. 1969-ben jött Nyíregyházára, s két év sorkatonai szolgálat után a 72—73-as tanévtől folyamatosan itt tanít, a 4. számú iskola zenetagozatos osztályaiban, ö a tagozatvezető. A gyerekek szeretik, Dénes bácsinak, de legtöbbször csak Dénes bá-nak emlegetik. Tudja és nem haragszik érte, hogy ilyen fiatalon bácsi lett.

— Az ének-zene érzelmi tantárgy. Nem lehet szeretetlenül tanítani — mondja. — Meg aztán én vagyok a legtöbbet együtt velük. Kivált az énekkari tagokkal, akikkel külön próbálunk és nagyon sokat, meg az utánzások, melyekhől az utóbbi években egyre több adódott.

— Hogy született ez a kórus?

— Sokáig alapoztuk. 1975 volt az első olyan év, ahol végre együtt volt a felső tagozat mind a négy osztálya, akiket egyenként készítettünk fel egy magasabb szintű kóruséneklésre. Beneveztünk az Éneklő Ifjúság versenyeire, melyről a Magyar Rádió felvételt készített. Természetesen zsűri válogatott, hogy a kórusok közül melyik kerül hangszalagra. A zsűri nem tudta: melyik kórus honnan jött, s amikor mellettünk döntött, csodálkozott. Talán azt se tudták, hol van Nyíregyháza. Én nem csodálkoztam. Tudtam, hogy jól énekeltünk. Ez volt az első országos elismerés. Akkor bizonyosodott be, hogy jól működik a „két lépcsős utánpótlás”. A Judit néni (Kovács Lászlóné) vezette kisdobos kórus és a Szö- szi néni (Hegedűs Istvánná) vezette „Napsugár” kórus.

(Judit néni, Szöszi néni, Dénes bá. Fogalom ez a három név annak, akinek a gyereke a négyesbe jár. De sokat emlegetik otthon. Sokszor nem is zenei természetű vitákat vágnak el emígyen: „Szöszi néni ezt mondta, tehát ez az igaz.” Vagy: „Dénes bá-nak erről nem ez a véleménye.” Ilyenkor aztán a szülő megadja magát, mert mit tehet? De mit is kellene tennie? Valamikor mi is így szerettünk egy-egy jó tanárt. Amit ő mondott, szentírás volt.)

— Ezután jött a 78-as év — folytatja Szabó Dénes; miközben az ezüst fuvolát elcsomagolja. Az előbb ért véget az óra, ahol a Sárgul már a fügefa levele című népdalt fújta el többször is a gyerekeknek, akiknek hallás után kellett lekottázniuk. (Három b, c-moll, a g helyén a dó, mindent kihallottak a dalból ezek a kis hatodikosok, mintha diktálás után szöveget írna az ember.) — 78-ban a debreceni Bartók kórusversenyen nyertünk díjat, majd a komlói nemzetközi fesztiválon. Ennek a jutalma volt a csehszlovák út. 82-ben, szintén a Bartók Béla-versenyen minden lehető díjat hazahoztunk. (Csak a nagytemplom tornyát hagytuk Debrecenben — emlékszem vissza leánygyermekem lelkes szavaira — túlságosan nehéz volt.) Ez nyitotta meg az utat Venezuelába.

írni kellene még a BBC nagydíjáról, mely a gyermekkórusok „Oscar-díja”, s az igazi világsiker.

(Világsiker? Nem dobálózunk mi a nagy szavakkal? Bizony nem. Még egy kórusnak van ilyen Magyarországon, a miskolci gyermekkórusnak, akik korábban kapták. Többek közt ennek is köszönhető, hogy egy kanadai hanglemezkiadó cég e két kórus hangjával vette fel Mahler szimfóniáját.)

Szabó Dénes

— Zenészek nevelődnek itt? — kérdezzük most a tagozatvezetőt.

— Nyugtalanít ez a kérdés — mondja Szabó Dénes. — Sokan úgy fordítják felénk, hogy ha ez az iskola zenei tagozatú, miért olyan kevés, aki innen kikerülve zenei pályán tanul tovább. A zeneoktatás nálunk nem végcél, hanem a teljes emberré való nevelés eszköze. Annyit beszélünk erről mostanában. Az ember, aki a maga teljességében éli át a világot. Akinek nem idegen az élet egyetlen szelete sem. A gyerek, aki a nyolc osztályt elvégzi, általában tud számolni, szorozni, osztani, ismeri a lejtőt, a csavart és az éket, s fel tud olvasni hangosan s folyamatosan az újságból bármilyen szöveget. Aki nálunk végez, tulajdonképpen ugyanezt tudja a zene területén. Az alapokat. El tud énekelni egy elébe adott kottából bármilyen dallamot. Nem silabizálva, nem izzadva, hanem folyamatosan. Tulajdonképpen minden iskolának ilyennek kellene lenni.

Az énekórák ilyen magas óraszámát minden iskola megengedhetné magának? Mi lesz akkor a többi tantárggyal?

— Vetted észre, hogy a gyerekeid matekból vagy történelemből butábbak, mint egy nem zenei tagozatú átlaggyerek?

Kérdésre kérdés. És ezt most itt kell abbahagyni, mert messzire vezet. Kodály egész életét erre szentelte. „Legyen a zene mindenkié” — mondta, mert tudta, hogy a zene logikája, érzelmi ereje, a szépség, a harmónia olyan nevelési eszköz, amit kár maximálisan ki nem aknázni.

— Nem zenészeket nevelünk. Azt akarjuk, hogy aki innen indult, majd ha mérnök lesz, orvos, statisztikus, vagy bármi, teljes életet éljen. Ismerje Bartókot és Beethovent, ne nyomja ki a tévében a IX. szimfóniát karácsony este. Szeresse és gyűjtse — lemezen, szalagon — a jó zenét, s ha kirándulni megy, ne a Schneider Fánit énekelje oda-vissza a buszon, amikor annyi gyönyörű népdalunk van, hogy hat kötetet tölt meg a Magyar népzene tárában, s akkorákat, mint a Pallas nagylexikon.

Amikor másodszor keresem fel „szentélyében”, a zeneszobában éppen tagozatértekezletet tart. Együtt a vezérkar, akiknek munkája benne fekszik ezekben a nem mindennapi eredményekben. Kint felesége és kisfia várják, Szabó Dénesné zeneiskolai tanár (egyébként ő is fuvolás), kisfiúk, a negyedikes Soma (aki a nagyénekkar kedvence), valami gyermekdalt pötyög a zongorán. Az értekezleten hangversenyekről esik szó, amik a közeljövőben lesznek, családi bérletről, hogy lássák, hallják a szülők, mit tudnak, hol tartanak gyermekeik. Utána arról beszélj hogy próbálnia kell a fúvósötössel (a szintén kiváló nyíregyházi fúvósötös tagja), mert néhány nap múlva műsort kell adni Pesten, a Metro klubban.

— Nem sok ez? — kérdezem tőle.

— A szabolcsi szimfonikusoknak már csak tiszteletbeli tagja vagyok — mosolyog. — Azzal együtt már sok lenne. Elvem, hogy a tizennegyedik órában is úgy kell tanítani, mintha az első óra lenne. A gyereket egyszer be lehet csapni, de többet soha.

— Nyilván ezért szeretnek.

— Egy dolgot még nem mondtunk el erről. Azt, hogy nekem s a gyerekeknek mindenféle kapcsolaton túl van egy nagy ösz- szetartozási pontunk. Az, hogy közösen élünk át nagy pillanatokat. Nagy művészekkel találkozunk lélekben együtt. Nagy művek megvalósulásának pillanatait éljük át egymással szemben állva, s figyelve egymás rezdüléseit. Ez a legszebb, amit a zene adhat. Az együtt alkotás közösségi öröme.

Mester Attila