Kelet-Magyarország, 1983. október (43. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-22 / 250. szám
KMHÉTVÉGI melléklet 1983. október 22.^^ Kovács Géza ttz-olnökkel Jó Barátom, Kurucz Albert! Ha nem újságról lenne szó, úgy mondanám: Berci. Mert boldogult úr- fikorunkban kialakult barátságunk ezt — gondolom szerinted is — megengedné. Azóta útjaink széjjelváltak, s Te, az egykori Gunda-tanítvány, ma a szentendrei szabadtéri múzeum igazgatója vagy. Méltán. Éppen ez ügyben szeretnék veled levelezni, úgy gondolván, hogy a közügyet meg kell osztani a nyilvánossággal. Nem olyan régen jártam a skanzenben. A szép Szatmár iránti kíváncsiság vitt eL oda, szerettem volna látni a mán- doki templomot, a botpaládi házat, a nemesborzovai haranglábat, a Tisza menti temetőket, a mándi templomot... És itt jön valami, ami megdöbbentett, s igen-igen bántott. A mándi templom jó szándékú, ám tájékozatlan felügyelője imigyen tájékoztatta a látogatókat: Mándról a fiatalok mind a városba szivárogtak, az ott maradt öregek nem tudták gondját viselni e templomnak, ezért került ide. Az állam épített nekik betonból modernet. A faluban már alig lakik valaki.,. Fájt a szöveg, hiszen ismerem Mán- dot. Lakják úgy 332-en, köztük sok a fiatal, a város, ahová „szivárogtak” Fehérgyarmat, de a legtöbbjük este „visz- szaszivárog”, a füttyentésnyi távolságra lévő falujába. Jómódú község ez. Lakói szeretik. És hadd tegyem hozzá: mind a mai napig sajnálják templomukat. Így van ez másutt is. Nemesborzován is panaszkodtak: a betontorony nem az igazi. Mándokon is visszasírják a régit. Jó, tudom, ezen már túlvagyunk. Nemzeti kincs, nemzeti érdek, látványos skanzen — ha nem is értek egyet ezzel maradéktalanul, de belenyugszom, s így teszik ezt a községekben is. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a szabadtéri múzeumban nem kötelező az épületek mellé az igazi tájékoztatás. Megérdemlik az ott élők, hogy a bel- és külföldi helyes, valódi, őszinte képet kapjon arról a tájról, melynek történeti értékeit nézi. Bolyongtam a méltatlanul szétszórt szatmári sírok között, s azon gondolkodtam, vajon ők és ma élő utódaik miért érdemelnek ilyen téves hiten alapuló hírverést. Tudom én jól, hogy a múzeumi teremőrnek sok dolga van. Nem történész, nem régész, nem néprajzos, nem szociológus. De abban is biztos vagyok, hogy akár pár soros tájékoztatás, akár egy szép térkép, vagy éppen egy jól megértetett magyarázószöveg hű es tisztességes információval gazdagítaná a látogatót. Kedves Bercikém! Hogy miért mondom el ezt Neked? Mert tudom, hogy Te, aki erről a tájról indultál a Dunakanyar felé, jól megérted az itt élő ember érzékenységét. Tegyem hozzá: jogos érzékenységét. Ha sok nehézség kíséri is életüket, büszkék múltjukra, jelenükre. Ha emlékeik, remekeik múzeumba kerültek, annyit joggal várhatnak, hogy ne skanzentárgyként szóljanak róluk, hogy ne elaggott hadnak tekintsék őket, hanem ma élő, dolgozó, szerető, küzdő embereknek. Biztosan azt mondhatod, elfogult vagyok Szatmárral szemben. így igaz. S bár magam ns: i e tájról indultam útnak, minden fáj, ami akarva-akaratlan bántja őket. Múzeumba kerülő múltunkat nem sírom vissza. De igenis hadakozom a ma élőkért, akik roppant mély gyökerekkel kapaszkodnak a mándi, mándoki, botpaládi, nemesborzovai talajba. Ök nemzeti indentitásuk egy darabját jelképező épületek!- templomokkal, tornyokkal adóznak a nemzeti kultúra nagy kiállításainak, s cserébe nem is várnak mást, csak igazságot, valódi képet mai életükről. Hogy ez így legyen Szentendrén, az rajtad is múlik. Sajnos a skanzen utcácskáján nem éreztem szatmári, felső-Tisza-vidéki hangulatot. Persze a legtöbb embernek ez nem is sokat számít, amikor egy skanzenben jár. De nagyobb bői. hogy nem éreztem az itt élők iránti .zeretetet, megbecsülést, tiszteletet sem. És ez baj. Gondolom nem haragszol levelemért. Közös, jó ügj ugallta. a vezetői tekintélyről Mindenekelőtt hadd meséljek el egy történetet. Egy vállalatnál nyugdíjba ment egy idős vezető, akinek elve volt: ha beosztottaival dolga akadt, akkor az illetőt telefonon magához hívta. Utódának első lépése, hogy demokratizálta ezt a helyzetet: maga kereste fel az illető ügyintézőt. Egy idő. múlva egyikhez- másikhoz már hiába ment, mert azok különböző indokokkal elküldték, mondván, más dolguk akadt. Csökkent-e itt a vezető tekintélye? Legcélszerűbb különbséget tenni a valóságos tekintély és a hatalom között. Abban, amit elmondott, vegytisztán egyik sem található meg, de mindenképpen érdekes problémára világít rá. A törvény és a poszt által nyújtott tekintély kevés. Annak a helynek, ahol az ember dolgozik, sajátos levegője van, legyen az a gépműhelyben egy munkapad, vagy éppen az elnök irodája, esetemben a szabolcsbákai Búzakalász Termelőszövetkezetben. Jó példa erre, ha például a jogász egy fegyelmi ügyet vizsgál ki, és a beszélgetés színhelyéül nem a saját szobáját választja, hanem mondjuk a fuvarost szekere mellett hallgatja meg. Ez esetben feltétlenül fontos, hogy a diskurzus színhelye a jogi ember irodája legyen, mert ott ő érzi magát biztonságban, míg ellenkező esetben fordított a helyzet. A vezetőknek tehát minél kevesebbet kell a termelőmunka színhelyén tartózkodni? Rontja a tekintélyt, ha egy vezető a szükségesnél többet fordul meg egy körben. Azt is mondhatnám, hogy leértékeli az ottlét fontosságát. Amikor az emberek egy-egy helyen hiányolják, hogy keveset járok közöttük, az a válaszom: örüljenek ha nem látnak, mert ha itt vagyok, az azt jelenti hogy másutt kevesebb a probléma, és itt a gond. Ugyanígy van a dolgozók irodára járásával is. Az olyan elnöki iroda, amelybe percenként jönnek és mennek az emberek, és ugyancsak sűrűn változik a beszélgetés témája, nem lehet hatékony munkahely. A demokratizmus egyik alapfeltétele, hogy az elnök ajtaja bármelyik tag előtt, bármikor nyitva álljon. — Amit mondtam, az egyáltalán nem zárja ki, sőt biztosítéka a dolgok gyorsabb intézésének. Ha például a tsz sorsát hosszú időre befolyásoló ügyben tárgyalok felettes szervtől jött emberekkel, akkor semmiképpen sem engedhetem meg, hogy bárki is zavarjon, még akkor sem, hogyha egy lépcsővel „felettesebb” szervtől érkezett is valaki. Különösen akkor nem, ha bejelentés nélkül teszi. Mégsem leszünk persze udvariatlanok, mert a tsz dolgait velem hasonló szinten tudó kollégám foglalkozik vele, amíg én végzek. Nem jelenti ez azt sem, hogy a tagokra a „magasabb röptű” tárgyalások miatt nem kerülne sor. Éppen az ő érdekükben, megbeszélt időpontban jöhetnek, és akkor kizárólag az ő gondjaikkal foglalkozom. Szükség van erre azért, mert az egyes embernek a saját gondja legalább olyan horderejű, mint nekem a termelőszövetkezet 1200 dolgozójáé. Nem fizikai lehetetlenség ez bér esetében? ennyi em— Minden ember ügyes-bajos dolgát még akkor sem tudnám elintézni, ha a teljes munkaidőmet annak szentelném. Nem is ez ennek a rendje. A kis közösségek vezetőinek saját szintjükön olyan döntési, jutalmazási és büntetési jogkörüknek kell lennie, amellyel már ott megoldják a felmerült gondokat. Persze könnyű ezt mondani, de annál nehezebb rövid idő alatt bevezetni és megvalósítani. Olyan vezető még nem született, akit az általa vezetettek kivétel nélkül elfogadnak és elismernek. Ilyenkor természetes, hogy a tag feljebb keresi az orvoslást, de mi ebben az esetben is saját főnöke jelenlétében foglalkozunk vele, és ha megkérdőjelezhető az illető döntése, akkor egy idő múlva felvetődik az -intézkedő alkalmasságának kérdése. £ Ez lenne tehát a demokratizmus? — Csak egy része. A demokratizmus ott kezdődik, amikor nemcsak az egyes vezetőknek sikerül tekintélyt kialakítaniuk, hanem azok a csoportok is tekintélyessé ’ válnak, akiket bevonnak a döntésekbe, akikkel ismertetik a távlati terveket, és akiktől olyan értékes visszajelzést kapnak ezzel kapcsolatban, amelyeket be tudnak építeni az előzetes elképzelésbe. * Tekintélyes csak egy kollektíva lehet. Ebben a vezetők a saját szintjükről le és fel egymásnak adogatják a labdát. Ez nem más, mint az információk olyan áramoltatása, folyamatos értékelése és használata, mint az egészséges vérkeringés, a legtöbbet érő információ szükségszerűen az első számú vezető kezében keli, hogy legyen, mert bár kevesebb számú mint az összes, de azokból szintetizálódott. Q A döntés joga az elnök kezében van. — Szépen is néznénk ki, hogyha én nap mint nap döntenék. Akár rövid-, akár hosz- szútávú problémákról, döntésekről van szó, azt mindig kollektív elhatározás előzi meg, ami pedig a tsz sorsát is érinti, igen hosszú utat jár végig. Minden munkahelyen kis csoportokban tárgyaljuk meg előzetesen a dolgot, így aztán az egész tagság benne él a döntés alakításában, hiszen végül is a tsz legfőbb szerve a közgyűlés. A napi döntéseket sem én hozom, hanem az arra illetékes munkatársaim. Ha már a munkatársaknál tartunk: egy vezető tekintélyét a vezérkara előtt meghatározza, hogy legalább olyan szakmai képességekkel, rátermettséggel rendelkezzék, mint bármelyikük. Amikor pedig úgy dönt, hogy felvesz a soraikba egy új embert, akkor szeretne minél értékesebbre szert tenni, de azért titokban arra is gondol, hogy „le ne pipálja” őt a későbbiekben? — Azt, hogy szakmai felkészültségben az elsőszámú vezető mindenben ^tóhegyen mondjuk a második vonalon, lehetetlenség megvalósítani. Nálunk például van egy műanyagüzem, egy erdészet, amelynek vezetői saját tevékenységi körükről többet tudnak mint én. Ezt tehát felesleges lenne erőltetni. Véleményem szerint úgy kell kialakítani egy vezetői garnitúrát, hogy ott oda és vissza tekintélye legyen mindegyiknek a másik előtt. Ez persze azzal jár, hogy mindenkinek tapossa valaki a sarkát. Évente négy-öt gyakornokot hozunk, hosszú távú káderfejlesztési terv értelmében, ök egy ideig ismerkednek a szövetkezettel, mi meg velük, és aztán kapnak egy helyet. Itt rövid időn belül felelős vezetővé válnak, mert minden posztot alaposan biztosítunk. Ezért nem érhet meglepetés bennünket, ha egy ágazat vezetője valamilyen okból kiválik, mert akár a harmadik vonalból is pótolni tudjuk. Hogy ez a harmadik vonalbeli türelmesen várjon a sorára, azt érdekes feladatokkal, és jó anyagiakkal,próbáljuk elérni. Az előbb mondta, hogy minden vezetőnek külön-külön tekintélye kell, hogy legyen egymás előtt. Ez tehát a „három lépést” is jelenti egyúttal? — Egy bizonyos távolságtartásra mindenképpen szükség van. De a „három lépés” az túlzás. Aki mégis ezt tartja követendőnek, annak hatalmi tekintélye lesz, és elszigetelődik kollégáitól, hiszen azok félve a magas hangtól, és egy kis kényelemszeretetből a kényesebb problémákat egyszerűen nem mondják meg a főnöknek. így aztán az illető egy idő múlva információs vákumba kerül. Ez együtt jár azzal a veszéllyel, hogy a problémák olyan halmaza, amely esetleg katasztrófához vezethet, olyan későn jut el hozzá, amikor már menthetetlen a helyzet. Azt, hogy mekkora a távolság, menynyire ad hangot vezető és beosztott az alá- és fölérendeltség viszonyának, a beszélgetés köre határozza meg. Négyszemközt például én nem tartom szükségesnek semmi jelét adni annak, hogy én vagyok a tsz-elnök. Más a kérdés, ha idegenek, tagok vannak jelen, vagy éppen a közgyűlés elnökségében ülök. Mindenképpen el szeretném kerülni azt, hogy a hibáimat ne merjék a szemembe mondani. A Nem nehézkes ezt megvalósítani, példá- w ul a barátai esetében? — Kényes kérdés. Az a legtisztább, ha az embernek a munkahelyén nincsenek barátai, legalábbis közelebbiek. Ez azonban lehetetlen dolog, mert gyakran éppen ott fejlődik ki a barátság. Ha már megvan, és az esetek többségében megvan —, akkor elkerülhetetlen kimondani a szentenciát: munkahelyen nincs barátság, legalábbis a dolgok eltussolása, elkendőzése céljából. Nem lehet azt megengedni, hogy tegnap este még vidáman poharazgattunk valamelyikünk névestéjén és pusztán e tény miatt, másnap akár egy hajszálnyival is kevésbé fogalmazzak keményen, mint azt az előadódott probléma súlya megkívánja. Egyébként pedig akkor jó barát a jó barát, ha van önkritikája és elfogadja a bírálatot. A Az' elmarasztaló szavak tehát nem lesznek kisebb hangerejűek? — A hangerőről és a káromkodásról megvan a külön véleményem. Bizonyított tény, hogy az ideges ember nem tud dönteni, vagy ha mégis azt teszi, nagy a hiba veszélye. Nem beszélve arról, hogy amit később lehiggadva megbán, azzal lejáratja saját magát, ha vezetőről van szó, akkor a vezetői tekintélyét. A szép szó, és a nyugalom a legfontosabb eszköz. Az ember egyszerűen felelős az arckifejezésért. Sajnos a döntés nem mindig tudja megvárni, hogy a düh elszánjon, de érdemes ennek érdekében erőszakot tenni saját magunkon. Kilépve a gazdaság kapuján, az elnök egy személyben képviseli a termelőszövetkezetet a vele kapcsolatban álló kereskedelmi, gazdálkodási szervekkel, felettes és szakhatóságokkal szemben. Az, hogy van-e tekintélye, megnyilvánul abban, hogy milyen szinten tárgyalnak vele, milyen gyorsan fogadják. — Lehet, hogy nagy szavakat használok, de azt mondom, hogy ez már diplomácia. Ahhoz hogy gyorsan és hatékonyan intézhessük ügyeinket, be kell tartani bizonyos játékszabályokat. Tudni kell, hogy hol, kit és mikor kell keresni, és nagyon fontos az idő- egyeztetés, így elkerülhető a kényelmetlen feszengés, az előszobái üldögélés. Azokkal a szervekkel pedig, akik hatósági jogkört gyakorolnak fölöttünk, nem érdemes egyszerűen „jóban lenni”, hanem tárgyilagos kapcsolatot kell velük tartani, mindig megfelelő információt adva, a gondokat nem eltitkolva. Egy-egy rangos esemény, mint például zárszámadás, olyan alkalom, amikor a tagság elvárja, hogy a velünk kapcsolatban lévő vállalatok, szervek minél magasabb állású vezetőt küldjenek az elnökségbe, hiszen végül is a munkánkat ünnepeljük és ebben a vendég által képviselt szerveknek nagy részük van. Ezek különbem csak látszatra külsőségek, mert az elismert siker után — amit a minél díszesebb vendégsereg is fémjelez — ä tagság egy emberként áll a vezetés mögé, mert látja, hogy elismerték. £ A tekintélyes vezető egyik tulajdonsága, ^ hogy megfelelő képe van saját személyiségéről, egy másik pedig az, hogy nem esik az álszerénység bűnébe. Tekintélyes embernek tartja-e magát? — Beugrató kérdés ... Ha már ilyen jó tulajdonságnak kell a tekintélyes ember erényei közé tartozni, akkor tudnia kell kivágnia is magát, mert innen már csak egy meggondolatlan lépés a nagyképűség. Ez a fogalom soha nem abból a szituációból ered, amikor éppen szóba kerül. Ha megvan, akkor mindannyiszor megelőzték olyan dolgok, amelyek az embernek becsületére válnak. Munkasiker, erkölcsi siker, és még sorolhatnám. Ezt azonban egyedül senki sem tudja magának egy munkahelyen megteremteni — és itt szeretném elkerülni az álszerénység veszélyét. Tekintélyes ugyanis csak egy kollektíva lehet. Ebben a vezetők a saját szintjükről le és fel egymásnak adogatják a labdát. Ez nem más, mint az információk olyan áramoltatása, folyamatos értékelése és használata, mint az egészséges vérkeringés. A legtöbbet érő információ szükségszerűen az első számú vezető kezében kell, hogy legyen, mert bár kevesebb számú mint az összes, de azokból szintetizálódott. Ha nekem ezt sikerül elérnem, és sikerül a gazdaságunk életének minden szálát a kezemben tartanom —, akkor tekintélyes vezető kollektíva élén állok. £ Köszönöm a beszélgetést. Esik Sándor
