Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
Bartha Gábor riportja: KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. szeptember 10. Q H irdetni jön egy törékeny öregasszony. Régi fajta hosszú házat, kertet, építeni való telket kínál eladásra. A hivatal rendjének semmi köze hozzá, de ö azért elmondja, hogy olcsón is adnák, mert bizonyság van rá, hogy a negyedik fia sem jön haza. Felvették az unokát pesti iskolába, hívják, indul is utánuk, ott él a többi három is... Hirdetni jön a harmincéves forma férfi. Házat keres. Egy éve jött haza Pestről, építene majd, de nincs ki még a pénze, és nem fér az öregekkel. Építkezéshez partnert keres Mátészalkán egy harmadik. Tizedik éve ingázik, hívták, hazajönne most Nagydobosra, mert azt beszélik, hogy akár a szakmájában is dolgozhat otthon. Termelőszövetkezeti elnökkel beszélgetek az iroda előtt. Mondat közben szó nélkül faképnél hagy, és csak később magyarázkodik: gyerekkorától ismerős a srác, akit meglátott, és akiről tudja, hogy szerszámkészítő lakatos. Ez a lakatos pedig kellene neki, pontosabban a termelőszövetkezetnek. Az ilyenféle jó szó könnyíthet az alkun... Panasz is, dicsekvés is: a nagyközségben nőnek a telekárak. Jelenleg huszonnégy család épít, négyen emeletes házat. Az építők kétharmada már a faluban megtelepedett vagy oda hazajött fiatal. Elmondatlan történetek, amiket idéztem. Sorsok. Más és másképpen megéltek, de a ma élt világunkról árulkodók. Megyénket szerte az országban úgy ismerik, mint az onnan ezrével ingázók megyéjét. Nincs talán olyan magyar város, ahol ne építettek volna szabolcs-szatmáriak, nincs olyan szocialista város, magyarán új városunk, aminek fala ne őriznék a kezük nyomát. Ide közlekedett a „fekete vonat”, ide jártak le képzetlen munkásokat keresni a nagyüzemek szervezői, e táj olcsó munkaerejére telepített ipart számos nagyvállalat. Az öregasszony negyedik fia Pest környé- u- lakást vagy építeni való telket, ülyön húsz évig nem épült új íanas. Bálint György szociológus egy 1977-ben megjelent kötetében adatokkal igazoltan ír arról, hogy az iparban foglalkoztatottak képzettségi szintje meghatározó módon függ a lakóhelynek a munkahelytől való távolságától. Ugyanígy: a munkabérek is úgy lesznek egyre alacsonyabbak, ahogy az utazási (ingázási) távolság nő. Évekig, évtizedekig a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a nálunk felserdült gyerek Pestre, Kazincbarcikára, Leninváros- ba ment munkát keresni, oda, ahol rokonai is kenyeret kerestek. Parányi felvainkból is komplett brigádok utaztak a távoli munkahelyekre és komplett brigádok vándoroltak vállalattól vállalatig. És aki tehette, aki rátermetteb, ügyesebb vagy esetleg csak szerencsésebb volt a társainál, az letelepedett idegenben, hogy aztán majd utánamenjen a család. Így ment el a hirdető öregasszony három fia után a negyedik. Mit mond a többi történet? Azt, ami napjainkban gyorsan változik a világban. Magyarán: azt és ez minden gazdasági vezetőnek és tervezőnek izgalmas, hogy a két-há- romszáz kilométeres hűség kora lejárt. Elég egy héten át rendszeresen olvasni a napilapok álláshirdetéseit, hogy bármennyire is elmúlt a gazdaság intenzív fejlődésének időszaka, a nyers, képzetlen munkaerő iránti igény éppen úgy növekszik, mint a szakmunkások iránti kereslet. Nem azért, mert több munkás kell, tnint azelőtt, hanem elsősorban azért, mert tíz-, húsz-, harmincévi ingázás után is sok munkás vált életformát, keres és talál magának boldogulást itthon. Jó-e ez nekünk? ★ G. K. építésvezető, Miskolc: — Régen vagyok itt. Volt, voltak brigádjaink Szatmárból, Szabolcsból. Emlékszem, még mi háborogtunk, amikor ők Penészlekre követeltek autóbuszt maguknak. Néhány ember ha maradt belőlük, pedig nem vándormadár fiatalok voltak, hanem középkorúak. Tizenöt-húsz évi munkaviszony után mentek el, és nem tudjuk itt tartani őket. Bérekkel semmiképp. Egyikük kiszámította nekem, hogy hába keresne nálam hatezerötszáz-hét- ezer forintot, többet ér azzal, ha otthon keres három és felet... Kertje van, háza. Megértem. Ma is utazók mondják: — Amikor kezdtük, akkor megélt az ember a munkásszállón kenyérrel és szalonnával. Beérte azzal, ha négy-öt ember összeállt és főzött magának kolbásszal szelídített lecsót, hanem manapság még a szállón is szégyenkezne így az ember ... — Hogy tarisznyázunk-e? Persze, de kivált csak disznóöléskor. Akkor igen, de máskor csak annyit hozunk, ami az útra, meg esetleg hétfőre elég... — Hogy nagyobb a pénzünk? Óriási csalás van ebben uram! Én, ha Barcikáról hazamegyek, három helyütt is várok az átszállásra. Miskolcon, igaz ott nem mindig, Nyíregyházán, meg Mátészalkán is. Akik Bátorból mennek tovább, azok a buszra várnak. Legkevesebb száz forint elmegy az úton. Oda is, vissza is, de amikor van az embernél forint, akkor a háromszáz se sok. Aztán itt vannak a napok. Jó, hogy mi ingázók túlórázunk, amikor lehet, de amit így keresünk, azt elviszi az este, a tenyérből élés ... — Utazom lassan húsz éve. Amikor kezdtem, százával mentünk csak Nyírbéltekről is. A legtöbben Miskolcra meg Leninvárosba. szerész stb.), amelyekkel korábban megyén belül is nehéz volt az elhelyezkedés. Ez utóbbi elsősorban a fiatalokra vonatkozik, de a fiatalok letelepedési kedvének növekedését mutatja községeinkben az építkezési kedv növekedése. Egy, a mátészalkai járásban például a városkörnyéki községek adatai nélkül 517 lakást építettek 1981-ben. Ebből 181 kétszobás, 292 három- vagy több szobás. Az új lakások közül 454 vízvezetékkel épült. Pontos statisztikai adat nincs róla, de ezeket a házakat fiatalok lakják, összehasonlító adatként álljon itt, hogy 1977-ben mindössze 358 lakás épült. Akkor még többségében kettőszobás vagy annál kisebb. A példatárat folytatni lehetne, mert akár a palackos gázfogyasztók számának emelkedéMost heten járunk még a régiekből^ Ahogy elkezdődött Bátorban az ipar, mindenki csak arra várt, hogy egy valamilyen helyet kifogjon magának. Másfél-, kétezer forint fizetéskülönbség nem éri meg az utazást. Azt megkeresem a kertemben, vagy munkát vállalok hét végén. Ha utazok azt se tehetem, mert nem jut rá erő... Nem adok neki nagy időt, elfogynak a messzi ingázók. V ★ A miskolci építésvezető panaszkodik, a pesti nagyvállalat hirdet, és ha kap is munkást, nem biztos abban, hogy a munkását meg is tarthatja. Más dolog, és ezt minden szakember tudja, egy öt-tíz évet egy munkahelyen ledolgozó segédmunkás értéke adott esetben lényegesen nagyobb a vállalatot éppen csak' megismerő szakmunkásénál, aki nagyon sok helyen lényegében szalagon dolgozik és betanított munkát végez. Néhány éve még elég volt, ha a nagyvárosi gyár 1000—1500 forinttal nagyobb bért kínált, mint amilyenek a vidéken elérhető bérek voltak. Ma ez kevés, és ráadásul nehezen biztosítható. Termelési értékükben, teljesítményük színvonalában is felnőttek a vidékre telepített gyáregységek. Felnőtt egy szakmunkás-garnitúra, gyáranként kialakultak a törzsgárdák. Termelésben érzelmi momentumokra hivatkozni nem szokás, de ezek a törzsgárdák vonzani kezdték a jó munkásokat. Csak példaként: Mátészalkán 3 nagy gyár, pontosabban gyáregység, a MOM, az ISG és a BFK alig egy évtizede telepített gyárak, ma a teljes vállalatuk exportjának 30—50 százalékát termelik meg. Nemegyszer és nem egy műhelyben nullára leírt öreg gépekkel, a központi gyárnál lényegesen rosz- szabb feltételek között. Társadalmilag amorális, de történelmileg érthető, hogy Pesten ma is többet keres egy közepes esztergályos, mint vidéken egy nagyon jó. A gyáregységek harcolnak ez ellen, és termelési mutatóik alapján, ha lassan is, de ez a bérolló összezáródik. Vagyis: az igazán jó szakmunkásnak egyre kevésbé lesz érdeke, hogy utazzék. Az igazán jó segédmunkásnak nem éri meg a fizetéskülönbözet a hetenkénti több száz kilométeres utakat. Ugyanakkor egy másik csatornán is elkezdődött a jövedelmek kiegyenlítődése. A vidéki munkásnak háza van, kertje, gyümölcsöse. Helyben lakása miatt is kapcsolatai révén könnyebben juthat mellékjövedelemhez, mint az ingázó. (Csak példaként: idén tavasszal egy 150 négyszögöles kertet 600—650 forintért ástak fel. Egy, az építkezéseken' ku- bikoló segédmunkásnak ez egy szombatját se veszi el.) Változott másként is a munkerőpiac. Egy- egy erős termelőszövetkezet manapság két-, három-, négyszáz szakmunkással dolgozik. A termelőszövetkezeti melléküzemágak sok helyütt helyben adnak munkát, olyan szakmákban is (esztergályos, szerszámlakatos, műse, a gépkocsik számának növekedése, a központi fűtés térhódítása,- a berendezett fürdőszobák száma, a megépített derítők és szennycsatornák száma, vagy a községen belüli útfejlesztések adatai egyformán azt igazolnák, hogy nemcsak a megélhetést adó munkahelyek szervezésével, a háztáji és kisegítő gazdálkodás segítése révén biztosított jövedelemkiegészítésekkel, hanem a kommunális ellátás szervezésével is otthont adóbb lett ez a táj. Míg korábban az elvándorlás adatai riasztóak voltak, az elvándorlás mellett megindult valamiféle visszaáramlás is. Maradván a mátészalkai járás adatainál, 1981-ben 35 település közül 13-ban több volt az oda-, mint az onnan elköltözők száma. Az elvándorlás változatlanul veszedelem, egy év alatt 510-en mentek el a járásból, de az el- és odaköltözők aránya Mátészalkán pozitív volt. A népességmozgás eredményeként 1412-en költöztek a városba és csak 1161-en mentek el. Nyilvánvaló, hogy a közvetlen környékről is sokan áttelepültek Mátészalkára. Ez a tendencia más területek kapcsolatában is felfedezhető. Felesleges már keseregnünk azon, hogy nálunk mennyit ártott és használt az iskolák körzetesítése, a tanácsigazgatás átszervezése, hogy mennyi kárt tett a lakkozott asztalokon kiagyalt településfejlesztési koncepció. Országos fórumokon hangzott el már erről ítélet, ha későn is, de még nem az utolsó pillanat után. Divatos ma a községek lakosságmegtartó szerepéről szólni. Mi ez a megtartó szerep? Egyfelől igazuk van a vitatkozóknak: a megtartó erő a kommunális ellátás színvonala. Ahol ez rossz vagy rosszabb, ott változatlanul fogy a község, de, és erre érdemes felfigyelni, odafogy, odavándorol, ahol ez a színvonal jobb. A vándorlások egyre kevésbé országos léptékűek. A fogyó Szamoskér mellett fejlődik Szamosszeg, Omboly mellett Nyír- béltek, Ura mellett Tyúkod. A példák sora megint csak hosszú lenne. Mitől függ viszont a kommunális ellátás színvonala? A települések gazdasági adottságától. Ahol téesz van, és erős a termelőszövetkezet, ott megjelenik az ipar. Ahol megjelenik az ipar, ott építeni kezdenek a fiatalok. Egy-egy városunk kqrnyékén nem kissé a közlekedés színvonalának függvénye az, hogy a falu megtarthatja-e a fiataljait. Példa erre a városkörnyéki községeink képének alakulása. Történik tehát napjainkban, amit a hatvanas években megjósolni is lehetetlen lett volna. Kiderült, hogy nem a városi életforma az egyetlen, amely korszerű. Kiderült, hogy nem csak az életképes és erős termelő- szövetkezet, hanem a kisárutermelő gazdaság is fontos a népgazdaságnak. Az ebből szerzett jövedelmek, az ingázásokból hazavitt jövedelmek, a helyi iparból és a mezőgazdaságból szerzett jövedelmek, ha nem is változtatták meg a falut, de egy olyan fejlődést indítottak meg, aminek eredményeként, nem mindig a közigazgatási elképzelésekkel egybeesőn, de kialakultak a népességet nemcsak megtartani, hanem adott esetben azt növelni is képes, az életformában a várostól nem távol eső színvonalat tudó települések. ★ Mint mondanak azok, akik egy vagy két éve hazatelepedtek? Nincs-e bennük csalódottság? Megtalálták-e azt a számítást, ami hazahozta őket? A házaspár könnyűipari főiskolát végzett. A férj egy termelőszövetkezeti varroda vezetője, a feleség a BFK-ban dolgozik. — A gyár segítségével kaptunk lakást. Nem tudom, mi az, ami hiányozhat. Közel vagyunk a szüléinkhez, és ha olyan nagyon hiányozna a város, akkor autóval egy bő óra Debrecen vagy Nyíregyháza... És végül Mátészalka is város... K. L. tizenkilenc éves műszerész: — Mi hozott haza? Egy kislány, de a szüleimtől telket kaptunk az építéshez. Nincs albérlet, és ha kevesebbet is keresek, a különbséget megtermelem a kertben. Azt meg ne mondja senki, hogy szakmáilag itt nem fejlődik az ember. Vagyunk néhányan, ösz- szejárunk... G. L. harminckét éves gépkocsivezető: — Nem a szakmámban helyezkedtem el. Épül most egy üzem Nagydoboson. Oda akarok bejutni. Azt a pénzt amit eddig, itthon is megkeresem, de itthon legalább meg is marad. Nősülni szeretnék, házam az van, kaptam apámtól... — Sz. Ignác, negyvenkét éves segédmunkás: — Végigkubikoltam fél Magyarországot. Nem mondom, volt úgy, hogy jól kerestem, de mi itthon építettünk, minden pénz arra ment. Az erdőgazdaságtól kaptam munkát. Mit mondjak? A pénz az nem sok, a munka se könnyű, de megbecsülik az embert és délután négykor én már otthon vagyok. Amíg eljárt az ember, még a családjától is elvadult. A kislányom érettségizett, most megy dolgozni a varrodába Két fiam közül az egyik van itthon, ő a Csepelben dolgozik. A kicsi katona még. Nem mennék vissza, pedig nehezen engedtek el. A 41-es építőknél voltam utoljára, heten jöttünk el egy napon ... V. József, harminchét éves segédmunkás: — Azt mondta az elnök, hogy ha ledolgozok becsülettel egy évet a gépműhelyben, műhelyben voltam eddig is, akkor felvesznek tagnak. Ne írja ki, de mégis csak más, ha asszonnyal hál az ember, és nem egy lakókocsiban ultizik ... A vonzás tehát nagy. Ahogy időben előbbre megyünk, egyre nagyobb. Vannak szomorú sorsú, sorvadó településeink, elöregedő falvaink, folytatódnak bizonyos visszafordíthatatlan folyamatok, de a város varázsa úgy tűnik, még a fiatalok között is megkopott. — Nézze, ingázó szakmunkásnak lenni nem rang. Mibe néznek ott engem? Apámnak hat osztálya volt, ő utazott. De ha én itt megyek el szakmunkásnak valahova, akkor az rangot ad. — Az én apámnak volt olyan barátja, akivel vagy húsz évig utazott együtt. Én ötödik éve- járok, de körülöttem mindig változnak a srácok. Ha találnék egy jó helyet, lehet, hogy én is abbahagynám. Vagy elmegyek közelebb ... — Tavasszal megnősülök. Ha maradnék Pesten, akkor vagy csinálok három gyereket, vagy tíz évet nyomorgok a lakásért. Az én szüleimnek nincs annyi pénze, hogy Pest környékén vegyenek nekünk lakást. Hát akkor mi van? Építek itthon, aztán meglátjuk. Véglegesen csak az megy el, akinek sok a pénze. Pénzt meg itthon könnyebb csinálni... ★ A véleményekhez nem kell kommentár. Pusztán érzékeltetni szerettem volna, hogy mi van a köztudatban. Hogy jó-e ez vagy rossz, pontosabban, hogy mennyi a jó benne és mennyi a rossz, azt megítélni többféleképpen lehet. Ami történik, az jelenthet gondot, ma még elviselhetőt, később talán nagyobbat a különböző nagyüzemeknek. Nyilvánvaló, ha ez a tendencia erősödik, márpedig minden azt mutatja, hogy erősödni fog, akkor a viszonylag olcsó munkaerővel gazdálkodó nagyvállalatoknak lehetnek súlyosbodó gondjaik. M indez nem nyomja le a mérleg másik serpenyőjét, amelyben egy táj gazdagodása, egy tájon belül az életforma hétköznapi forradalma zajlik. Akik hazajöttek, akik a két-, háromszáz kilométeres hűséget feladták, itthon is becsületes munkások, és nem termelnek kevesebbet, nem hoznak kisebb hasznot a népgazdaságnak, mint ingázó korukban hoztak. Más dolog, hogy erre érdemes nagyon odafigyelnünk, hogy a há- zavándorlást érdemes és szükséges a korábbinál komolyabban venni. Segítenünk, ha egészséges, és a következményekkel is számolni, ha folytatódik.
