Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
A kemény nick nosztalgiává széliéül „M |ajd mi, fiatalok másképp csináljuk, mint apáink, akik évszázadok óta élik a maguk megszokott, kényelmes életét. Szóljon a zene hangosan, hökkentsük meg a világot az öltözékünkkel és éljünk magunknak!” Nem egy tizenéves gondolja így az életet. A hatvanas évek lázadó fiataljai már kisgyermekes szülők lettek, s most az „ellenkező” oldalról szemlélik cseperedő fiaikat és lányaikat. Eltöprengenek a világ folyásán, s főként azon: torzít a szemüveg, ha csak az egyik fél igazát ismerjük? Soha nem zajlott konfliktus nélkül idősek, fiatalok életvitele. A nézeteltérések egyik színhelye a család, ahol szülő és gyermek nap nap után átél ellentéteket. A kisgyermek toporzékol, ha nem kapja meg a hőn óhajtott játékot, az iskolás gyakran átéli a többiekhez hasonlítás, a viszonyítás élményét, s nem rejti véka alá a véleményét. A felnőttek egy-egy cselekedete után égbe kiáltó igazságtalanságot vél felfedezni. S a kamaszodó ifjú már gyökeresen akarja felforgatni a jól bevált hagyományokat. Az idős és a fiatal közötti összeütközést tekintsük törvényszerűnek? Ami az eseteket megkülönbözteti, a „szembenállók” egymás iránt érzett vonzalma, szeretete, a szülő tekintélye, amely meghatározott irányba tereli az ifjúi „lázadást”. Homonyik Csaba, a Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalat festője nem panaszkodhat a sorsra, megértő családi környezetben nőtt fel, és tizenkilenc éves korára kiegyensúlyozott életnek néz elébe. — A felnőtt társadalomba beilleszkedni azért nekem sem ment könnyen — emlékszik vissza a négy-öt évvel ezelőtti eseményekre. — Egészen pici korunktól az volt a természetes, hogy otthon mindent megbeszélünk. Soha nem intettek le azzal, hogy te kicsi vagy ehhez, vagy mi közöd hozzá. Így aztán rájöttem, hogy ami otthon történik, mindenhez van közöm, kíváncsiak a szüleim a véleményemre. Esténként másfél óráig is eltartott a vacsora. Még egy cipőfűzőt sem vettünk anélkül, hogy közösen meg ne beszéltük volna. Az otthoni környezet nem maradt hatástalan a fiúra. A 110-es szakmunkásképzőben, ahol tanult, jó osztályközösség alakult ki. így aztán a barátai nem titkolták a gondjaikat. — Számomra teljesen elképzelhetetlennek tűnt, amikor az egyik osztálytársunk mesélte, hogy összeverekedett az apjával, mert még a tavaszi szünetben is dolgoztatni akarta, nem engedte el a többiekkel kirándulni. Erre a fiú összebalhézott velük, otthagyta a szülői házat. A harmadikos évnyitóról egyenesen a detoxikálóba vitte a mentő, annyira berúgott. Akkor vele éreztünk, talán há- borogtunk is, micsoda dolog, hogy még kirándulni sem jöhet szegény fiú. Ma, pár év múltán, látom azt is, hogy családjuk nagyobb munkához kezdett, szükség volt a fiúk segítségére, s bizonyára nem az az egyszeri kirándulás hiányzott a boldogságához. Ami engem a dologban felháborított; miért nem lehetett azt a nézeteltérést ajtócsapkodás, veszekedés nélkül elintézni? Túlzás lenne azt állítani, hogy Csabának zökkenőmentesen zajlott le az a bizonyos lázadó korszak. — Volt olyan időszak életemben, amikor elfordultam minden családtagtól, mindenben hibát találtam, titkon még kerestem is a kifogásolni valót. El akartam költözni otthonról. Apu akkor lett beteg, viszonylag fiatalon. Anyut fizikailag is, érzelmileg is tönkretette az áldatlan állapot. S ha én is eljövök otthonról, kinek használok ezzel? Ezerszer is feltettem magamban a kérdést. Sem használni nem tudnék, s én sem lennék nyugodt sohasem, ha otthagynám meggondolatlanul a szülői házat. Apám betegsége miatt felelősségét éreztem anyám és az öcsém iránt is. Fél éve temettük apámat, s most már eszembe sem jut, hogy nem minden tizenkilenc éves úgy él, mint én. Cédulával együtt adom haza a fizetésem, amit anyám hárpm részre oszt. Egy megy a háztartási kiadásokhoz, a lakás részleteire, a másik kettőt pedig teszi nekem félre a takarékba. Ha most valamit másképp gondolok, mint anyu, már nem a mindenáron ellentmondani akaró fiatal szólal meg bennem, hanem inkább én keresem a megegyezést. — Három évenként új helyre költöztem az eddigi 17 esztendő alatt. — Kesernyés Nagy Mária hangja. — Intézet, nevelőszülők, majd a hírhedt ököritófülpösi otthon, kollégium, most albérlet. Az anyámat sose láttam, egy ideig az apámmal tartottam a kapcsolatot, de utána valahogy feleslegesnek éreztem magam az ő házában. A nevelőapám egyedül él Nyírbátorban, még az édestestvérem lakik vele, csak most katona. Hétvégeken, legalább kéthetente hazamegyek Nyírbátorba, kitakarítok, bevásárolok, amit tudok megcsinálok neki. Akkor, amikor még ott éltem, nem nagyon lehetett ellentmondani, ma pedig már nem bántanám meg ellenvéleménnyel. Űgysem értené, hogy nem őt bántom, hanem valamivel nem értek egyet. Jobb a békesség, s végtére is nem azt érdemli tőlem, hogy egy szemtelen, nyelvelő fiatal maradjon meg az emlékezetében. Neki köszönhetem, hogy megtanultam becsülni a munkát, a dolgos embereket, és azokat, akik szemtől szembe mondják meg, amit közölni akarnak velem. Nagy Máriának igen hamar be kellett illeszkednie a felnőtt társadalomba. Tizenhét évesen már albérletet fizet, maga osztja be idejét. — Senkinek nem kellett elszámolnom, mi lett a sorsa az első fizetésemnek. Háromezret kaptam kézhez. Edényeket, tisztítószereket vettem belőle, és néhány holmit magamnak. Főként, ami kell az albérletbe. Jövő hónaptól legalább ötszáz forintot félreteszek minden fizetésből. Jó lenne egyszer saját lakásban élni, saját családommal töközépső testvér, láthatta, miként lépnek a lányok a „nagylányok” világába. — Falun egészen más a helyzete egy bakfislánynak, mint városon. Hova mehettem szórakozni? A presszóba? Ha akartam volna, sem tudtam volna megindokolni, miért mennék én oda meginni egy kávét. Volt a mozi, ahová egyedül nem lehet beülni, egyébként is a tizenévesek időtöltése falun moziba járni. Talán egy-két diszkó vagy bál, ahogy akkor még nevezték. S ma már, húszon túl, a három műszak és a bejárás miatt egyre kevesebb az időm és a lehetőségem a kikapcsolódásra Leveleken. Alapjában véve nem volt komolyabb összezördülésem otthon, minden bizonynyal azért is, mert a lányokat jobban elszámoltatják a házon kívül töltött percekről, mint a fiúkat. Faluhelyen még elképzelni is nehéz, mi Kótics Ferenc: Az út rődni... Nagyon jól megvagyok az Esze Tamás szocialista brigádban, lényegében nincsenek konfliktusok az életemben. Ám a teljességhez hozzátartozna a megértő család is, ahol időnként felemelheti a hangját az ember, nem kell örökké viselkedni, hogy mit szólnának a többiek... lenne, ha egy lány csak úgy kapja, fogja magát és otthagyja a szüleit. A fiút másképp ítélik meg. Lehet, hogy tőle még vagányságnak, az első önálló véleménynek veszik, ha nem feltétlenül és nem mindenben enged a szülei akaratának. • Kereken tizennyolc év különbség van a legidősebb és a legfiatalabb testvére között Tóth Juliannának. A konzervgyár gyümölcsüzemében szakmunkás, a műszakjában ő a KISZ-csoportvezető. Mint — Én pedig arra vágytam, hogy valaki megszabja nekem, mit tegyek — szól a mellette levő gépen dolgozó Molnár János. — Kéthetes voltam, amikor a szüleim állami gondozásba adtak. Tudom a címüket, valahogy kikutattam, de nem megyek el hozzájuk. Intézet után én is nevelőszülőkhöz kerültem, s az általános iskolás éveket boldog emlékekkel zártam. Élelmiszeripari szakmunkás- képzőbe jöttem, Vámosatyáról Nyíregyházára. Harmadikban már éreztem, a terhűkre vagyok, s ezt az egyet nem tudtam elviselni sosem. Eljöttem. Az öreg szomszédtól búcsúztam el Vámosatyán, aki úgy él, mint az egy szál ujjam. Ha hazamegyek — lám, még mindig így mondom —, őt keresem meg. Beszélgetünk, ő legalább annyira szenved a magánytól, mint én. Azt sem tudom, hol van már az otthonom. — A sűrítőgép zúgása van akit zavar, az én fülemnek a legszebb muzsika. A héten felvételiztem Debrecenbe, szakközépiskolába, tanulni szeretnék majd technikusminősítőre is jelentkezem. Molnár János életében eddig ritkán adódott olyan alkalom, amikor őszintén,, érzései szerint tehette volna, amit akar. Szakmunkásképzőbeli osztálytársai közt két barátot is talált, amíg a munkába állás és az albérlet utáni szaladgálás vette el az ideje nagy részét, Skarbik János és szülei felajánlották: lakjot: náluk Görögszálláspn, amíg rendeződik a helyzete. — Igaz, hogy amit tudtam, igyekeztem segíteni. Fát vágtam, vizet hordtam, de nagyszerű érzés volt tudni, hogy van hová mennem. Ma is a hétvégeken Görögszállásra indulok. Sajád csalódásaim arra a meggyőződésre juttattak, hogy „lázadni” is annak szabad, akinek megvan rá a lehetősége. Mert a biztos családi hátteret, a kapott zsebpénzt lehet kifogásolni, de próbáltam volna riteg én valakinek is szájalni tizenöt éves koromban. Kirúgtak volna a nevelőszüleim, vagy azonnal felmondták volna az albérletet. Számodra kompromisszumokkal köszöntött be a felnőttkor, s míg önálló kereső nem lettem, senki nem kérdezte meg, hogy a dolgokról mi a véleményem. Most a konzervgyárban jó kapcsolatot alakítottunk ki Csomós Laci bácsival, akivel a világon mindenről el lehet beszélgetni. Apám lehetne. Korban is, és felfogásban. Segít eligazodni a kezdeti nehézségekben. Most, hogy megértő társ áll mellettem, talán rajta gyakoroljam a fiatalok szokásos lázadását, amit nem volt módom a korábbi években átélnem?! — Nálunk roppant egyszerűen ment a felnőtté válás — Homonyik Csaba, Tóth Julianna, Molnár Zoltán, Nagy Mária, Molnár János összegzi véleményét Mólnál Zoltán, aki kilenc testvéréve1 ült egyszerre az asztalhoz. — A sorban én vagyok a nyol cadik, s mire mi csepered tünk, a többiek családot ala pítottak, a nővérem el is vált s a fia majdnem velem egy korú. Apám például kijelen tette, hogy 16-tól fölfelé lehe moziba menni, a többiek ma radnak otthon. Visszaszólás Arra nemigen volt mód, mer repült a pofon azonnal. Api szigorúan, de úgy érzem igazságosan nevelt bennün két. Rosszaságért sem men tern a szomszédba. Hiába kö tötték ki, hogy nem szabad : diófára felmászni, nem tud ták megkötni kezem, lábait A legfelső ág szakadt le alat tam, ájultam zuhantam le Az etlső pofontól tértem ma gamhoz. . . A 21 éves betanított mun kás Ibrányból buszozik b naponta a konzervgyárbe Valójában ő a testvéreivé vállalt sorsközösséget, ha va lami nézeteltérés támadt ott hon. Nemegyszer előfordul' náluk, hogy valamelyik test vér ment a másik elé, ha a késő estig nem került ele Jól jött az együttérző szó, d elkelt még a tanács is, ha húg vagy az öccs nem tudta hóvá forduljon segítségért. A farmernadrágra húzol inget zsírosán fénylő bőr dzseki teszi „divatossá”, i kerítésen belül őrjöng a tö meg, az átlagéletkor igencsa húsz alatt lehet. Kócos hajé hátra sem dobja, tekintete ai koholtól mámoros. — Nemzedéki ellentétek — Szemtelenül vihog a su hanc a sóstói ifipark kapujá nál. — Ne röhögtess, kis anyám, nem a ' falvédőrc szálltam én le! Ha neker nem tetszik valami otthor azonnal kipakolok. önérzetesen rácsap a ke szos mellényre. ^ — Nekem is meglenne tiszta ruhám, a főtt étel, d nem szorulok én senkire. ír kább ugyanaz a gúnya hé1 számra, valamelyik haverna akad egy kis aprója kajár: piára. Én nem lelkizek, máj ha megunom ezt a szabadsá got, hát beállók én is a tape sómalomba, s leszek robotok családjáért élő apa. Bár eb ben egyelőre nem hiszek, me kell, hogy mondjam. Ja, nevem? Űgysem mondán neked semmit. Egy vagyok sok közül, aki rajong rockért, a haverokért, a j bulikért... A lázadó ifjú felett is el jár az idő, s az oldaltáská; hosszú hajú is pelenkamosás ra kényszerül. A szülői sze rep a korábbitól eltérő állás pontot diktál az egykori ka masznak. Lehet, hogy a han gos zene még nem zavarja de ha csemetéje későn ér ha za, ugyanúgy számon kéri mint őt annak idején a szü lei. Cserélődnek a szerepek, kemény rock nosztalgiává szelídül, s egykori önmagun kát látjuk viszont gyerme künk dacosságában. Ami kritizáltunk az önállóságunk ra ébredés pillanatában, i legnagyobb nyugalomma tesszük szülőként, igazunl tudatában... Tóth Kornélia- pj n p _ :j:j: p _ L $: » ;$■ jm&K 5$ jL $: H & 9 tm I *'** I **”* BE D /j* H || ^1^1 ;.v H jvj H j;!;j I H H j;/j I •***! m aX' m 9B ’***« ■ *"•*• ■ H 'X*! ■ v* 19 X*! 11 IB X’X'X*! .v.v-v.v.v.sNv.v.NNNv-v.NvXv.vXrXrX^XrXvXrXíXrXíXv-vXvAW-NW.íXíXv.v.Wwí-íXiíXMXíXí K3E9BQE9QI KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. szeptember 10.
