Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983, szeptember 24. O Berecz János AZ ELSŐ ÉLMÉNYEK. „Apám amellett, hogy földművelő volt a két és fél holdjával, esténként dikicselt. Ősztől tavaszig, szomba­ton, vasárnap, mindig nagy társaság gyűlt össze nálunk. Nagy beszélgetések zajlottak. Élmények katonaságról, munkáról, vásárok­ról. Ugratták egymást, ezzel együtt jó bará­tok voltak. Az első nagy közösségi élménye­ket ezek jelentették a gyereknek. Néha töb­bet meg lehetett tudni ezektől az emberek­től, mint az iskolától. Nagy volt a rokonság, a fél falu Berecz és Fekete. Nehézség, baj, volt elég, de az összetartozás, a segítőkész­ség átlendítette őket, soha el nem csügged­tek, fel nem adták. No és a táj! Amit sokan nem tartanak kü­lönösen szépnek, de a Tisza, a homok, a gyümölcsöskert nekem ma is sokat jelent. Ide tartozik: nálunk nem volt szó munkára nevelésről-.. Egyszerűen természetes volt, hogy a gyerek tudja megetetni az állatokat, vakaróval megvakarni a tehenet, vizet hoz­zon, kapáljon, ' vessen, aratáskor markot szedjen. Mind a két karomat felmarta a ga­bona — ez egy kicsit arra serkentett, hogy tanuljak és minél többet. így indultam, bő fantáziával, a világ irán­ti érdeklődéssel. El lehet felejteni, amikor először mondták: másnap visznek a város­ba, a vásárra? Nem tudtam előtte elaludni, mindig az járt a fejemben, nem kell-e már indulni, s milyen lehet az a város, Nyíregy­háza?” Berecz Jánosnak ezek jelentették az össze­növést a természettel, a földdel, az embe­rekkel! AZ IFJÚKOR. 1930-ban született. A hat elemit ott járta Ibranyban, aztán a négy pol­gárit Dombrádon?"AZ á-négy év a bejáró di­áknak sokat jelentett. Jól jött arra az időre, amikor a serdülőnek igazi próbát fellett áll­nia. 1944-ben a síneket felrobbantották és a szeles, sáros időben gyalogolt naponta az iskolába oda-vissza ötven kilométert. „46-ban Sárospatakra vitt az apám külön­bözetit tenni, néhány mázsa búzával a sze­kérderékban. A pataki kollégium 450. év­fordulóján az elnökségben ültem. Felvillant előttem ez a régi kép. Klottgatyában ültem a szekéren, mert a rendes ruhára vigyázni kellett, nehogy tönkremenjen, mire oda­érünk. Milyen is az élet: már nemcsak én tartom számon az iskolát, de az iskola is en­gem. Patakra úgy kerültünk, hogy apám egy rokona is ott tanult és belőle tanító lett. Ak­kor az apám azt mondta, az elsőszülött fia is ott tanuljon. Patakon kitárult előttem a világ, az nagy­követelményű és demokratikus iskola volt. Ott rengeteget olvastam, a filléres regények tömege után az első igazi irodalmat, Jókai Üj földesúr című művét. Ekkor láttam, hogy ilyen olvasnivaló is van. Az iskolában nem­csak az ismeretekkel találkoztam, de a moz­galommal is. Részt vettem a diákszövetség­ben, az iskolai önkormányzatban. Tulajdon­képpen mindenbe belekeveredtem. Otthon, Ibrányban szerveztük az augusztus 20-i ün­nepet, a május elsejei felvonulást, színdara­bokat adtunk elő, és átkereszteltük a régi ut­cákat. Ezek térítettek el édesapám nagy vá­gyától, amely szerint biztosan pap lesz a fia. Verset írtam és szavaltam az önképzőkör­ben, amíg jegyzőkönyvileg meg nem dicsér­tek egy versemért — ettől aztán megretten­tem. Jó légkörű, nyitott iskola volt, a taná­rok zöme közvetlen, emberi. Emlékekben, kötődésben ezért is van nálam Patak a má­sodik helyen. Aztán a népi kollégiumot át­helyezték Sátoraljaújhelyre, ott érettségiz­tem. Az ifjúsági mozgalomnak ebben a ko­héziójában azonnal jól érezte magát az em­ber.” Közben nyári, vasutat építő tábor Szabad- battyánban. Kavicsot termeltek ki a sínek alá. Voltak ott parasztgyerekek, akik meg akarták mutatni az „úri” diákoknak, hogyan kell dolgozni. Hamarosan rájöttek, hogy nem kell őket munkára tanítani. Az érettségi után Debrecen, egyetem, ahol párttag lett, s a kari DISZ-bizottság tit­kára. Elkezdődik a marxizmus oktatása, s felszólították, menjen Pestre a Lenin inté­zetbe tanulni. Ott már nehéz viták voltak. Alapszervi párttitkárnak választották. Ezek az évek a politikai tapasztalatszerzés nagy időszakai voltak. PÄLYAKEZDET ÉS FOLYTATÁS. Vég­zett, s 1955-ben a DISZ budapesti bizottsá­gára került. A főiskolákat járta, ez volt a megbízatása, ott ismerte meg a művészetet, ami nem volt erős oldala egy parasztgye­reknek. S következett az első külföldi út, 1953-ban a nemzetközi diákszövetség varsói kongresszusa. „Legalább olyan izgalmas volt, mint amikor először mentem Nyíregy­házára.” • Sok érdekes találkozás követte ezt, levele­zés számos külföldi baráttal. 1963-ig tartott a szoros kapcsolat a nemzetközi diákmozga­lommal, amelyben nagyon sokat kellett har­colni. .vitatkozni, különösen 1956-ot követő­en. Állandó párbeszéd — sokszor kifejezet­ten ellenséges nézetekkel. Azt hiszem, itt ta­nult meg vitatkozni, érvelni, s nyugodtnak lenni. „Ebben a tekintetben két embertől tanultam nagyon sokat. Kassai Gézától, a Lenin intézet professzorától, aki a marxiz­mus—leninizmus fontos kérdéseiben értékes munícióval látott el. Komócsin Zoltántól pe­dig lendületet, lelkesedést és lelkesíteni tu­dást.” Egy időben az ifjúsági szövetség központ­jában egyetemi és középiskolai osztályveze­tő, majd négy évig aspiráns Moszkvában, az SZKP Társadalomtudományi Akadémiáján. „Rendkívül izgatott, hogy egy sikeres forra­dalom után a szocializmus életében hogyan jön létre törés, — bár magam is megéltem ezt a szakaszt, — így választottam a magyar- országi Ötvenhatos ellenforradalom és leve­rése témát. Sokat olvastam hozzá, s írtam meg a disszertációt, amely 1969-ben könyv alakban is megjelent és amit 81-ben újra ki­adtak.” A könyv azóta megjelent lengyel, .cseh, olasz és portugál nyelven, most van kiadás alatt angolul. Komócsin elvtárs — ez időben a párt kül- ügyekkel foglalkozó titkára — tett javaslatot, menjen a Külügyminisztérium pártbizottsá­gi titkárának. Hat évig dolgozott ott. S an­nak, aki addig csupán „kívülről” foglalko­zott a külpolitikával, ezután már meg kellett tanulnia, mi is ez a szakma, tudomány. Kü­lönben hogyan foglalkozhat azokkal, akik a diplomáciát művelik, ha nem ismeri azt is, amit művelnek? Külügyminisztériumi évek, 1966—72. Ez volt az az időszak, amikor hazánk áttöri a bojkottot, amikor nemzetközi tekintélyt sze­rez, és a közvetlen környezetből kilép a vi­lágporondra. Felgyorsultak a kapcsolatai Nyugattal, a fejlődő világgal. Tulajdonkép­pen Berecz János is ekkor került ki Euró­pából. Ázsia, Afrika több országában meg­fordult. Kezdte erősen foglalkoztatni, milyen gazdagság van az egyik oldalon, milyen rét- tenetes nyomor a másikon. „Etiópiában, Szu­dánban, Latin-Amerika térségében és má­sutt közvetlenül találkoztam a világforradal­mi folyamattal, láttam, hogy ezek a népek jobban, másképpen akarnak élni.” A pártközpontba 1972-ben kerül. Két évig a külügyi osztály helyettes vezetője, nyolc éven át osztályvezető. „Szép munka volt. Az MSZMP-nek és az országnak osztatlan tekin­télye van minden környezetben. A mi pár­tunkkal mindenki szívesen tárgyal, akár vi­tatkozik — nyugodt, kiegyensúlyozott, érve­lő stílusa miatt. Ebben az időben jó magyar­nak lenni, s nekem személy szerint nagy is­kola együtt dolgozni Kádár elvtárssal, aki­nek élettapasztalata, stílusa, bölcsessége so­kat jelent a környezete számára.” Közben tudományos munkát végez. Köny­vekben, tanulmányokban elemzi a helyze­tet, hazai és külföldi előadásokat tart. „Sze­retek írni, szeretem az élő szót, ez tett pro­pagandistává. Ez a gyakorlati munkában is segít, arra kényszeríti az embert, hogy to­vább képezze, fejlessze magát.” A külügyi területről jó éve került a Nép- szabadsághoz, főszerkesztőnek. „Én kértem a belpolitikai jellegű munkát, s örülök an­nak, hogy a Népszabadságnál folytathatom. Itt jobban megismerhetem az országot, a hazai helyzetet. A lapkészítés külön is érde­kel. Állandó szellemi izgalmat jelent, itt mindig értékelni kell, permanensen döntést hozni. A KÖTŐDÉS. Azzal folytatja, hogy az em­bernek vannak új barátai, más a környezete, de azt a benyomást, amit ifjúkorban szerez, csak árulással lehetne megtagadni, i,Bármi­kor, bárki kérdi, honnan jöttem, hangosan mondom: Szabolcs megyéből, Ibrányból. Szeretek az ottani emberekkel találkozni. Beszélgetni akár a legkeményebb dolgokról is. Ök pedig hálásak minden szóért, ami vi­szont engem mindig bátorít. Megújul köz­tük az ember. Három gyermeke van. A nyarakat Ibrány­ban töltik. Ott vannak a téli disznótorokon, nagyokat dalolnak. Elfoglalt ember, de amikor csak hívják és tud, jön haza. Előadást tartani, szobrot avat­ni, együtt ünnepelni, szép napot szerezni a földieknek labdarúgócsapattal, színművész­szel. Két hazajövetel között is tájékozódik az itthoni dolgokról. Levelekből, telefonok­ból, s a Kelet-Magyarországból, amelynek régi előfizetője, s amelynek sportrovatából Gabi, a futballista fia is pontosan tudja, mit játszott az ibrányi csapat, azt is, hány gólt rúgott, s hogy mit csinál, hogyan lélegzik a szűkebb szülőföld. Kopka János Costa-Gavras művészete Costa-Gavras, a modern filmművészet ismert Vezér- egyénisége, a rendkívül szí­nes életet élő alkotók közé tartozik. Konstantinos Gav- rasként látta meg a napvilá­got (érdekesség: orosz szár­mazású, görögországi születé­sű). Tizenkilenc éves korá­ban Párizsba ment, hogy örökre eljegyezze magát »a vetített képekkel. René Cle­ment, René Clair, - Jacques Demy, Marcel Ophiils és Henri Verneuil mellett ta­nulta a mesterséget, majd az előiskolát követően maga is rendezni kezdett. „Belépője”, a Tökéletes bűntény szép szakmai és közönségsikert hozott, bár ebben a filmben még csak a filmcsinálás iz­gatta. Később inkább a poli­tika. Pontosabban szólva: a politika és a filmcsinálás. Costa-Gavras voltaképpen „kitalált” egy műfajt, amely- lyel és amelyben véleményt mond a világ nagy hordere­jű eseményeiről, a különféle társadalmak konfliktusgóca­iról, a politikum időszerű kérdéseiről. Politikai thrille- reket készít, hiszen elsősor­ban az ellentmondásokat, a gondokat, vagy a tisztesség­telenség színjátékait ábrá­zolja. Marxistának mondja magát, konstruktív szemléle­te vitathatatlan (annak elle­nére, hogy olykor-olykor haj­lamos az „objektív” igazság- osztó szerepében tetszelegni: a csehszlovákiai ötvenes évekről szóló pamfletje, A vallomás — melyet közvetle- nül a Z után forgatott — meglehetősen egyoldalúan, sőt torz tükörben elevenítet­te fel a törvénytelenség lég­körét). Costa-Gavras — ilyen ki- számíthatatlanok a sors útjai — kijutott Amerikába is, ahol. ez is meglepetés a pá­lya korábbi állomásainak is­meretében, az USA szennyes chilei beavatkozásának drá­mai hátterét jeleníthette meg a vásznon. Ez a film az Eltűntnek nyilvánítva, me­lyet az Egyesült Államokban és Európában figyelemmel és elismeréssel fogadtak. Még egy adalék Costa-Gav­ras pályájához: állandó civil állása is van, ő a híres fran­cia filmarchívum vezetője. Mielőtt az Eltűntnek nyil­vánítva értékelésére vállal­koznánk, hadd mondjuk el: a politikus rendező személye és művei körül mostanában elég viharos viták zajlanak filmes körökben és a szaksajtóban. Costa-Gavrasnak sok a híve, de olyanok is szép számmal akadnak, akik kevéssé ked­velik. Röviden ideiktatom a sűrűn ismétlődő „pro” és „kontra” szempontokat, me­lyek a megítélésben perdöntő szerepet játszanak. A művész frissen reagál a valóság vál­tozásaira. Szókimondó szen­vedélyessége dicséretes. Ha­tásosan tud mesélni. Az ér­veket és az érzelmeket egy­aránt eredményesen „kap­csolja be” történeteibe, ami­nek következtében munkái közkedveltek. Ezzel szemben: néha meg­elégszik a skiccszerű vázla­tok felsorakoztatásával és elemzései felszínesek. A sztereotípiákat sem veti meg. Nem vagyunk hivatottak a döntőbíró szerepének válla­lására, de úgy érezzük: mind­egyik megállapítás tartalmaz valamilyen igazságot. Erről tanúskodik az Eltűntnek nyil­vánítva című film is, melyet a világhír és a cannes-i nagy­díj ellenére sem tekinthetünk tökéletesen kiegyensúlyozott alkotásnak. A történet alapjául Thomas Hauser könyve szolgált. Cos­ta-Gavras „egy képzeletbeli dél-amerikai államban” idézi elénk Chile véres napjait. Nem sokkal a puccs után fi­atal amerikai író érkezik Vina del Mar-ból a szóban forgó ország fővárosába. Az illető újságíró és f baloldali felfogású. Nyomozni kezd, ar összefüggéseket akarja kibo­gozni, mert furcsa dolgok jutnak a tudomására. Felesé­ge kérve kéri, hogy távozza­nak, a férfi azonban szeretné a lényeget felderíteni. Ez lesz a veszte. Elhallgattatják. Eltűntnek nyilvánítják. Apja, Horman szenátor a helyszín­re utazik, ám ő sem jár si­kerrel. A fia rebelliskedését egyáltalán nem helyeslő ma­gasrangú tisztviselő rádöbben az igazságA. Elhatározza, hogy harcot indít a gyilkosok ellen... Vitathatatlan, hogy Costa- Gavras melyik oldalán áll a barikádnak. Olyan leleplező erővel mutatja be az Egye­sült Államok ellenforradalmi gépezetét, ami önmagában is bátor tettnek nevezhető. Kü­lönös dolog ez, hiszen az El­tűntnek nyilvánítva forgató- könyvét sokszorosan bizonyí­tott tények alapján szerkesz­tették meg. Az ars poetica ezúttal sem változott. A rendező így nyilatkozott felfogásáról: „Igaz története­ken alapuló filmeket készítek. Történelmi és, politikai té­mákat keresek és drámai mó­don dolgozom fel azokat. Természetesen alkalmazko­dom a látvány szabályaihoz is”. Nos, ami a vizuális meg­formálást illeti, kevésbé tart­juk eredetinek. Ricardo Aro­novich operatőr dokumentá- ris hangulatú képeket kom­ponált, a szürkeség azonban ezúttal visszafogja a tragi­kumot. „Az igazságtalanság, az elnyomás, a totalitarizmus el­len harcolok filmjeimmel, no­ha tudom, hogy egy film nem változtatja meg a világot” — mondta Costa-Gavras egy érdeklődő újságírónak. Szán­déka tisztességes, művészi hi­telét viszont akkor növelheti, ha eredményesebben ötvözi az eseménykrónikát és a fik­ciót, a tények beszéltetését és a pszichológiai elemzést. Az Eltűntnek nyilvánítva szá­mos jelenete és főleg Jack Lemmon érett játéka arról tanúskodik, hogy ez a lehető­ség adott. Veress József Magyarországi boszorkányperek 1529—1768. Ez év elején jelent meg annak a műnek a 3. része, melynek első két kötete az 1970-es kiadás után hamaro­san a hiánylistára került. Az Akadémiai Kiadó jóvoltából most azok is hozzájuthatnak az újonnan kiadott teljes műhöz, akiknek majd’ más­fél évtizede valamilyen ok­nál fogva ez nem sikerült. A Magyarországi boszorkánype­rek megjelenését hosszú, több évtizedes kutatómunka tette lehetővé. Az 1975-ben alig 52 éves korában elhunyt Schram Fe­renc' levéltárak anyagának kitartó böngészésével több száz (pontosabban 569) bo­szorkányper leírását gyűjtöt­te össze és másolta ki, sok­szor alig olvasható szövege­ket mentve meg ezzel az utókornak. Külön érdeme a kötetek­nek, hogy felsorolják a már korábban, más kiadványok­ban megjelent peres anya­gokat is. s így a kutatás je­lenlegi állása szerinti legtel­jesebb boszorkányper-gyűj­teményt adják az olvasók ke­zébe. Schram műve jót ki­egészíti a Komáromy Andor által 1910-ben megjelentetett gyűjteményt, hiszen míg Ko­máromy főleg a mai Magyar- országon kívüli területek anyagából adott közre egy kötetre valót, addig Schram — sajnos — csak a hazai le­véltárakat kutathatta, de így is hatalmas mennyiségű per­anyagot közölt. Az első két kötet teljes egészében a Magyarországon a XVI. században megkezdő­dött s 1768-ig, Mária Terézia betiltó rendelkezéséig meg­tartott boszorkányperek betű­hű leírását tartalmazza. A megyék szerint közölt anyag­ban Szabolcs megyei perek is szép számmal szerepelnek (II. kötet 303-425. oldal). A Szabolcsban lefolytatott boszorkányperek közül 33 Kisvárdán zajlott le 1699— 1756 között, Nagykállóban 2 (1761—62), Ibrányban pedig egy (1739). Az ezekről ké­szült feljegyzések igen sok néprajzi és társadalomtörté­neti adatot tartalmaznak. A boszorkánysággal vádolt sze­mélyek lakóhelye a megye egész területét átfogta (Dögé, Balkány, Tas, Tét, Dada, Pátroha stb.), s még a mai megyén kívüli, de a XVIII. században Szabolcshoz tarto­zó távolabbi községek neve is felbukkan (Eszeny. Takta- kerréz, Balmazújváros stb.). Szatmár megyei anyag igen kevés van a kötetben. A harmadik kötet Schram Ferenc, halála miatt több mint 13 éves késéssel követ­te az első kettőt. Ebben az összefoglaló jellegű tanul­mányban a szerző a boszor­kánypereket dolgozta fel, kü­lön kitérve azok társadalmi hátterére, a népi hitvilágból már ismert boszorkányképre, a tudományszerzésre, a bo­szorkányok külsejére, erköl­csi életére stb. A boszorkány­ság problémakörén belül olyan periodizációs kérdések­re is választ keresett, hogy volt-e változás a perek tar­talmában a közel két és fél évszázados időszak alatt, s milyen rétegekből tevődött össze a perek anyaga. Meg­tudhatjuk azt is, miben kü­lönböztek a magyar perek a nyugat-európaiaktól, s ho­gyan kapcsolódtak a közép­európai eljárásokhoz és a magyar ősvalláshoz. E kötet­ben kaptak helyet a három kötet név- és tárgymutatói. A túlnyomórészt magyar nyelvű per iratok olvasása (legtöbb esetben csak a be­vezet formulák íródtak lati­nul) nemcsak a történészek, hanem a néprajzosok, jogtör­ténészek. nyelvészek, vala­mint minden, a régi magyar nyelvet kedvelő és szerető ol­vasónak maradandó élményt nyújt. (Akadémiai Kiadó, 1983.) Páll István HEGYÉNKBÖl INDULTÁK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents