Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-24 / 226. szám
4M HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. szeptember 24. ‘*1 EZERARCÚ SZABOLCS-SZATHÁR Á régi viseletről A hogy a nyári melegben a szálkái múzeum emeleti ablakából nézegetem az alig felöltözött, strandra igyekvő embereket, felötlik bennem, milyen is lehetett úgy másfél-két emberöltővel ezelőtt a szatmári női és férfi viselet? Estére hazakerülve előkeresem régi gyűjtőfüzeteimet, s fellapozom... Az én gyerekkoromban — kezdi Sarkadi Bálint idős adatközlőm — az apám még vállig érő hajat viselt, görbe füsüvel a hajában. Nyáron aratás közben felfüsülte és a kalap alá szorította. Az inge kurta volt, bekötötte a gatyába, az ing ujja meg lobogósan bő volt A kurta inghez, ráncos bő gatya járta. Az ing felett lajbit hordott, ha templomba ment, rávette a kisujjast. A faluban hordtak szűrt is, juhbundát is, de leginkább a gubát kedvelték. Apámnak is gubája volt, méghozzá károlyi guba, ez hosszú fürtű és fekete színű volt. A templomba csizmába ment, de hétköznap bocskorban járt, a szegé- nyebbjének meg nem is volt csak bocskora. A bocskor — az itteni — hegyes orrú volt, az orrán a felvágott bőr egymásra volt hajtva és megőtve. , Nyáron a pucér lábára vékony kapcát tekert csinosan, majd a kantárt a lába belső oldalán kezdve a lábikrán felfele vezetve körültekerte a feltett kapcán négyszer-ötször is, ezután befűzte először a belső sarklyukba, aztán a külsőbe. Majd körülvette a lába fején az oldalszíj alá, innen átment a fűzéssel a belső oldalszíjra, ahol elkötötte aláhúzással. Télen ha nádat vágni, vagy trágyát hordani készült, a pucos lábára tekerte a vékony kapcát, majd a kapcás lábát összemorzsolt puha szénába göngyölte és felső bocskorkapcával borította. A lába térdig kapcával volt betekerve és olyan csinosan felkötve a kapca, hogy a csizma elbújhatott mellette. Nem is volt apámnak fagyos lába, mint a mostani gumicsizmás népeknek, mivel ha a latyak rá is fagyott a külső kapcára, alatta a tippanos széna meg a vékony kapca, lábrul melegítette. A vászongatyára télben ráhúzták a cicunadrágot, ez már ülletes nadrág volt és nem fáztak. A nyakukba gubát kanyarítottak, a fejükbe báránybőrkucsmát tettek. Ha a lápra mentek, a bocskorra még fabocskort kötöttek, alája meg jégpatkót tettek. Beszélte apám, hogy legénykorában Kossuth-kala- pot viseltek, mellette daru- tollat, meg kis virágos bokrétát. A darutollat a csengeri, meg a szálkái vásárban árulták, bizony drága mulatság volt, ahogy mondogatta, mert egy hétig hordta érte a vályogot, hogy meg tudja venni. A fenti elbeszélésből kitűnik, hogy a lápkörnyéken, Szatmárban a gatya eltűnik az első világháború végével, a cicunadrágot (amely olyan volt mint a pantalló, csak házivászonból készült) felváltja a testhez simuló fekete vagy sötétkék, ellenzés csizmanadrág, a lajbit pitykével díszítik, a kabát zsinórral ékesített lesz. A vásári magyar (más néven pruszlis szabók) révén elterjed a minta után szabott posztóruha, a szegényebbek csak „cájg” ruhában jártak. A bocskort felváltja a ványolt csizma, majd a féllábra szabott, vagyis a jobbos és a balos, az oldalvarrásos. A szatmári falvakban is ezzel egyidejűleg megjelennek a tokoló mesterek, a későbbi csizmadiák ősei. A csizmadiák már tűzdelt fejű, hátsó varrásos, kemény szárú, a szárfelett fonott, szegős, gombos, ünneplő bokszcsizmákat készítenek, melyeket a szatmári vásárokban, ponyvás sátor alatt, rúdra akasztva árultak. A csizmadiasátorban elöl a szűkülő fenekű csizmadia vásározóláda szolgált asztal gyanánt, a kis gyékényszék a vevő alá azért került, hogy kényelmesebben próbálhassa fel a kiválasztott lábbelit. A női viseletről a nagy- ecsedi Szűcs Gáborné a következőket mondja, miközben férje nagyot pihen az Aradi vértanúk balladája eldalolása közben. Régen fehér volt a viselet, mert házivászonba jártunk. Ez a vászon pamutos volt, így jobban simult a testhez. Itt a lápon a csengeri festő vállalta a vászon festését. Gyakorta járt Ecsedre, s amikor végigsze- kerezett a főutcán, torka- szakadtából kiabálta:. Egy szem máié nem kettő. Itt a csengeri festő. Később magunk festettük kékre meg veresre, ebből szabtuk a kantust, de nekem nagyobbacska koromban már csak az ingem volt vászon. Pendelyt azért hordtunk, ennek a szabása egyenes volt, bekorcoltuk és háromujjnyi széles pántja volt, ezt nyáron hordtuk, majdnem cipőszárig ért. Az asszonyok ingvállat visellek, ez púpig ért, rövid ujja volt, a válla kicsit beráncolva, ha egyenes ujja volt, akkor a hónalj alatt betoldtunk egy kis részt, ez volt a pálha. A pendelyt a szoknya alatt hordtuk, ez háromszélből egyenesre volt szabva, sűrűn ráncolva. Nyílása eshetett elöl, oldalt, hátul. A házivásznat felváltotta a bolti karton hétköznapi viselet, ünneplőre a szövet és a selyem. Ezzel egyidő- ben divatba jött a kívülajjú blúz, ez egybe volt szabva, elöl húzott betétje volt, a deréknál spitzbe ment, ezt a lányok is viselhették. Mindez kézzel volt varrva, hol volt még akkor a varrógép! Az első varrógépet Ecsedre a Gyarmatról idekerült sánta Bujáki Mari hozta vagy hetven évvel ezelőtt. A varrásról még nóta is járta emigyen: Kilenc ingem készen, Vegyék el kend engem. Ujja híja, válla híja, Ujja híjjá, válla híjjá, Egy csepp ajja nincsen. A lányok ünneplőbe nem viseltek kötényt, a menyecskéknek viszont a templomban is kötelező volt. A lányok hétköznap bekötötték a fejüket, de a templomba hajadonfűvel mentek. A menyecskék pedig csak bekötött fejjel mehettek. Az asszonyoknak cipőkje (száras cipő) volt, csak a szegényebbje viselt bocskort. A száras cipőhöz fekete, ritkábban sárga harisnyát húztak. A fekete félcipő csak később, a mostani háború előtt lett felkapva, de ehhez is fekete harisnyát húztak. A harisnyát a térdük felett madzaggal kötötték meg. Még nagyanyám gubát hordott, kemény télben esküdött. fehér háromnegyedes matolcsi gubában, fekete, puhaszárú csizmában, olyanban, amelyiknek a feje meg a szára egybe volt szabva, de kérge más volt, és kétoldalt volt a szárán a varrása. Nem lenne teljes a szatmári nép viseletéről írt fejtegetésünk, ha nem szólnánk a szatmári svábság viseletéről, még ha csak utalásszerűén is. Már jeles svábkutatók is jelzik, hogy a szatmári svábok a 19. század közepétől elhagyják az oly jellegzetes strimflit, harisnyát. Ettől kezdve a férfiak vászonnadrágban, télen fehér báránybőr sapkában és fehér gubában járnak. Századfordulós öltözetük, fényes, fekete csizma, fekete, vagy sötétszürke magyar nadrág, posztóujjas, melyet télen báránybőrrel bélelnek. Ütiöltözetnek télen a katonaköpeny-sza- bású szűrt is . használják. Asszonyaik télen leginkább posztóujjasban, apró fürtű fekete gubában járnak. A régi szatmári viselet tehát nem volt „csicsás”, színben, anyagban, „cifrában” alkalmazkodott viselője énjéhez, habitusához. Egyszerűségében is volt . valami gőgnélküli méltóság, mint dalaiban, táncaiban, egész népi kultúrájában. Farkas József Csengervidéki legények,. . a csengeri bíró. Szatmári ember gubában
