Kelet-Magyarország, 1983. szeptember (43. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-01 / 206. szám
1983. szeptember 1. Kelet-Magyarország 3 Csalódottak? H azánkban a gimnáziumi tanulók több mint kétharmada lány. Egy-egy nyár után, amikor az egyetemekről, főiskolákról már fellebbezésekre is megérkeznek a válaszok, a csalódottak legfeljebb 40 százaléka lány, a többi fiú. Ellentmondás? Részben igen, de nem egészen. Tizennyolc évesen más a fiú és más a lányok helyzete. A fiúknak mindenképpen el kell helyezkedniük, vagy leszámolva a nagy álmokkal, érettségihez kötött szakmát kell választaniuk, őket rövid idő után behívják katonának és az igazi életkezdés jószerével ezutánra esik. A lányokat nem várja katonaság, és nagyon sok családban nem okvetlen fontos, hogy munkát vállaljanak. Az elutasító válasz nekik kevésbé egzisztenciális bukás, vagy legalábbis kevésbé látszik annak. Otthon maradhatnak a szülői házban, ha a család úgy határoz, vagy munkát vállalhatnak, ha a családi ügyesség valahol íróasztalt talál nekik, vagy éppen, a lelkiismeretük megnyugtatására belekezdhetnek egy- egy bizonyítványt nem adó gép-gyorsíró vagy éppen titkárnői tanfolyamba. Jól van-e így? Nem egészen, hiszen elavult történelmi kategóriák szerint várunk mást egy fiú- és egy lánygyerektől. A gyerekeink csalódottságának mértéke nem a gyerek, hanem a szülő csalódottsága. Nem mindenkinek esik jól, de leírom, amit tudni vélek: a gyerekek, gyerekeink erkölcsileg „felnőttebbek” az élettől kapott pofon elviseléséhez, mint a szüleik, ők hamarabb elfogadják, hogy a másik gyerek többet tudott, mint a szüleik azt, hogy a más gyereke tehetségesebb. Ki a csalódott? Természetesen mindenki, akinek nem sikerül. A gyerek is, de ha segítünk nekik, ők gyorsan meggyógyulnak. Veszélyesebben — társadalmilag károsabban csalódott a szülő, aki mintegy kisajátítva magának gyereke magánéletét, helyette magyarázkodik, szenved, és a világért sem ismerve el, hogy talán éppen a túlméretezett álmaik miatt kapott sebet a gyerekük, — vádaskodik. Betegként kezdi el dédelgetni megsebzett gyermekét, végig sem gondolva azt, hogy ezzel esetleg árt neki. A gyerek? Közülük nem féltem azokat, főként fiúkat, akik most szakmát választanak, azokat sem, akik dolgozni kezdenek, hogy közben készüljenek a következő erőpróbára, a második felvételire. Féltem viszont azokat, akik körül a megsértett szülői önérzet járkál lábujjhegyen, akikből valamiféle mártírt csinál a majomsze- szeretet, akiket egy szülői vakreményért nem engednek el hazulról, akiket sajnálnak inkább, semhogy produktumokra képeznék őket. Munkát vállalni a gyereknek jó lenne, de szülői rangvesztés az, ha munkásnőként, önön kenyerét keresné meg. Féltem a fiúkat, akiket most autónyi ajándékokkal vigasztalnak, minden hibát másokra hárítván megfosztanak attól az örömtől, hogy ebből az érettségi utáni első csalódásból gyógyuljanak ki maguk. K i a csalódott? Ügy gondolom nem ez a kérdés, hanem az, hogy segítsünk gyerekeinknek azzal, hogy hasznukra lehessenek a most kapott sebek. Nem féltéssel, okossággal, ha kell a magunk sebeit is eldugva, értük. Bartba Gábor ILYENNEK ÁLMODJÁK AZ ANYUKÁK... Mai tervek tükrében Csenger földszintes központja — ma. művesítés — víz, villany, út — miatt 120—130 ezer forintba kerül. Égető gond a szennyvízelvezetés. Jövőre kezdik meg a tisztítótelep és a hálózat építését, ami 26 millió forintos kiadást jelent a nagyközségnek. Emellett is sok még a tennivaló. Mindenekelőtt az egészségügyi ellátás javítása. Egy gyermek- és két fogorvosi állást meghirdetett a tanács, de egyelőre nincs jelentkező. Pedig lakás és jól felszerelt rendelő is várja az orvosokat. Szükség lenne egy ABC-re — építését jövőre tervezi az áfész. Átadása után a jobb ellátás érdekében szakosítani fogják az üzleteket. Az idén átadták az úszómedencét a sportpálya mellett. Jövőre itt egy MHSZ-lőteret, a következő tervidőszakban pedig szabadidő-parkot is létesítenek. Jelenleg közel hatezren élnek Csengerben. A lélekszám az utóbbi években lassan emelkedik. Remény van rá, hogy a növekedés a jövőben sem áll majd meg ... Házi Zsuzsa Árak, bérek, te I jesítmény ek Régóta bevonult a köztu- datba az a néha csak féltré- fásan használt szólásmondás, hogy aki árt mond, mondjon bért is. Még akkor is, ha napjainkban a magyar gazdaságban nincs mindig lehetőség arra, hogy a béremelések automatikusan kövessék az árnövekedéseket. Az említett elv alapja az a poétikus megfő galmazásban is napvilágot látott közgazdasági tény, mi szerint „a munkabér a mun kaerő ára”. Vagyis a munkabérnek tartalmaznia kell egyebek közt a munkaerő újratermeléséhez szükséges előállítási költségeket. Ez pedig azt jelenti, hogy amennyiben ezek az előállítási költségek (vagyis a termékek és szolgáltatások árai) emelkednek, növeked niük kell a béreknek is. Még mielőtt azonban az idei ár- és bérindexeket összevetve számon kérnénk valamilyen mulasztást, érdemes áttekinteni a magyar gazdaság ár-bér versenyét Teljesen természetes és nyilvánvaló, hogy az utóbbi esztendőkben tapasztalható ármozgások rendkívül érzékenyen érintették a honi polgárokat. Nem csupán azért, mert minden ármozgás hangulati tényező, hanem azért is, mert a magyar fogyasztó a korábbi időszakokban, évtizedekben stabil árakhoz szokott. Ezek az árak nemcsak a valóság ban, hanem a köztudatban is az életszínvonal garanciái voltak. Amikor például 1961 és 1965 között a jövedelmek évenkénti átlagos növekedési üteme 3,3 százalék volt, az áremelések évente mindössze 0,4 százalékot tettek ki. Mindkét adat 1966 és 1970 között csaknem duplájára növekedett, de valamelyest szűkült a bér- és ár- növekedési olló közötti rés. Ebben az időszakban évente 6,2 százalékos volt a jövedelmek és 0,8 százalékos az árak növekedési üteme, 1971—1975 között a korábbihoz képest mérséklődött a jövedelmek növekedési üte me, miközben ugrásszerűen — legalábbis az előző tervidőszakhoz viszonyítva — megnőtt az áremelkedés. A jelzett időszakban évente 4,5 százalékos volt a jövedelem- és 2,8 százalékos az árnövekmény. Még nagyobb különbsége két takar az 1976—1980 közötti időszak. Ekkor a jövedelmek évente 1,6 százalékkal gyarapodtak, miközben az árak átlagosan 6,3 százalékkal nőttek. Az adatok hátterében meghúzódó érvek, közgazdasági összefüggések közismertek. A cserearányromlás, a magyar termékek világpiaci árának átlagosan mintegy 20 százalékos leértékelődése következtében nem volt és nincs lehetőség a teljesítmények kiemelkedőbb honorálására. Legalábbis az ország egészét tekintve nincs lehetőség. Az már más kérdés, hogy a sokszor deklarált elvnek, miszerint a béreknek és a jövedelmeknek tükrözniük kell a teljesítményeket, nagyobb érvényt kellene szerezni a gyakorlatban. Vagyis az életszínvonal alakulásában a teljesítmény révén kellene szerepet kapnia a jövedelem- és bérpolitikának. A bérdifferenciálás és a fogyasztói ármozgások fontosságát, életszínvonalra gyakorolt hatását nem kisebbítve, tudni kell azonban azt is, hogy a bér- és árrendszer nem egyedüli eleme az életszínvonal-politikának. Ennek kiindulópontja mindenekelőtt az a foglalkoztatáspolitika, amely a teljes foglalkoztatás elvét vallva, minden állampolgár számára jogot ad a munkához. Hasonlóképpen fontos eleme az életszínvonal-politikának a társadalmi juttatások politikája. Ez esztendőről esztendőre nagyobb terhet ró a közös kasszára, még akkor is, ha az állam nem vállal újabb kötelezettségeket magára. Az említettek következtében, miközben a jövedelem emelkedései kevésbé igazodtak az áremelésekhez, átalakult a jövedelmek belső szerkezete is. A bérekhez képest növekedett a béren kívüli juttatások sora. Mindez persze nem ássa alá az elöljáróban leszögezett szólásmondás igazát. Gazdasági helyzetünk, korábban szerzett adósságaink, költekezéseink azonban elsősorban a teljesítmények, nem pedig az árak garantált elismerésére adnak lehetőséget. Valahogy így: ahol teljesítményt mondanak, mondjanak bért is. M. P. Aki csak átutazóiban van Csengerben, s a faluközponton keresztül vezet az útja, nem sokat lát e határszéli nagyközség büszkeségéből: a formálódó lakótelepről. Pedig szép: emeletes házai városban sem vallanának szégyent. Ezek az épületek állnak majd az ezredfordulóin is. Vajon milyen lesz akkor Csenger? A legilletékesebbek: a kismamák — akik a magukénál még szebb jövőt kívánnak gyermekei knek — ilyennek álmodják: Szebb faluközpontot — Ma a központ a falu legcsúnyább része — panaszolja Fekszi Gáborné. — Kétezerben valahol másutt, talán az épülő lakótelepen képzelem el. — Lesz sok új emeletes ház és rengeteg játszótér — sorolja Almásiné Molnár Katalin. — Egy park már van a Lenin utca közelében, de sajnos tönkretették. — Kellene egy szakmunkásképző iskola — fűzi tovább a gondolatsort Fehér Győzőné. — Nyíregyházára, meg Mátészalkára járnak el tanulni a gyerekek. Ingáznak, fizetik az albérletet. Nem örülnék, ha az én kislányomnak is ezt az utat kellene járnia. Az anyukák jövőt idéző állmaiban a ma gondjai fogalmazódnak meg. Például az, hogy gyenge az egészségügyi ellátás: nincs a nagyközségben fogász, gyermekorvos, nőgyógyász. Gyakoriak a hiánycikkek. Aki szépen akar öltözni, annak Nyíregyházára, Debrecenbe kell utaznia a divatos holmikért. Nagyobb gond, hogy kevés a munkalehetőség, s ez inkább riasztja, mint vonzza a fiatalokat. Igaz, a munkaképes korú lakosság hetven százaléka helyben keresi a kenyerét. Am a most végző tanulóknak nincs munka Csengerben. Letelepadők Pedig a nagyközség jövője attól is függ, hogy a most itt élő fiatalok , véglegesen gyökeret eresztenek-e. vagy másutt képzelik el a jövőjüket. — Két éve kerültem ide Nyírbátorból — szól Pecző Istvánné, a Minőségi Cipőgyár helyi részlegének szakoktatója. — Ami jó: kaptunk egy OTP-lakást. Ké,t év alatt sokat fejlődött az ellátás, de még mindig gyengébb, mint amilyet a városban megszoktunk. Ráadásul távol vagyunk Nyíregyházától, ahová rossz a közlekedés. Egy kicsit elhagyatottnak érezzük magunkat. Ugyanis a közelben egyetlen hozzátartozónk sem él. A kollégák közül két házaspár már visszaköltözött Nyírbátorba. Lehet, hogy mi is követjük őket. — Mi jól érezzük itt magunkat, de a gyenge egészség- ügyi ellátás nagyon aggasztó — veszi át a szót Almásiné. — Gondoltunk már rá, hogy elmegyünk. Pedagógusok vagyunk, s amilyen nehéz állást változtatni, úgy tűnik, átragadunk Csengerben. A fiatalok közül azért sokan vannak, akik itt képzelik el az életüket. Mint Fek- sziék is: Növekvő léleksiám — Itt érettségiztem, ide jöttem férjhez, itt helyezkedtem el. özvegy anyósommal élünk egy fedél alatt, a legjobb összhangban. Nem hiszem, hogy másutt jobban boldogulhatnánk, mint Csengerben. A városiasodást jelzi, hogy sokan várnak OTP-lakásra a nagyközségben. Ebben a tervidőszakban 48 építését tervezik, melyek fele már készen áll. Aki akar, építhet is. — Most alakítunk ki hatvan telket a Rákóczi—Hunyadi—Szatmári utca térségében — tájékoztat a tanácson Veréb József műszaki ügyintéző. — Igaz, az árak borsosak. Egy kétszáz négyszögöles építési terület aközM agával ragadó a mi házunk — a hozzá tartozó udvar is lenyűgöző, akárcsak a lakók, a lakóbizottság és Arcsarov, a lakóbizottság elnöke. Általában véve nagyszerűen mennek nálunk a dolgok. Időről időre összejövünk, Arcsarov pedig beszédet intéz hozzánk. — Elvtársak, hozzuk rendbe az udvart! Ültessünk pipitért, ibolyát, hajnalkát, jácintot és más dekoratív virágot! Nincs szebb, mint néhány ágyás virág! — Igaz, igaz — harsan föl az egyetértés. — Ha azonban egy kicsit jobban belegondol az ember — folytatja Arcsarov —, rájön : minek nekünk virág, lakótársak? Senki sincs, aki gondozná, a gyerekek pedig már harmadnapra letaposnák. Nem lenne jobb, ha szőlőlugas borítaná be az udvart egyik végétől a másikig, ha padokat állítanánk a lugas alá, hogy a kismamák és a nyugdíjasok kinyújtóztathassák tagjaikat a pihenés óráiban? Van-e szebb dolog, mint a szőlő, mely az élet szimbóluma? Ez aztán az igazi, hamisítatlan dísz! — Igaz, igaz — harsan föl az egyetértés. — Jólesik hallanom, hogy egy véleményen vagyunk — folytatja Arcsarov —, a pihenőlugas azonban még messze nem a legsikerültebb megoldás. Szőlő és pad helyett — hintát és homokozót! Á gyermek az első számú gondunk, örömünk, reménységünk. — Igaz, igaz — harsan föl az egyetértés. Jordan Popov: Á mi udvarunk — De miért áltatjuk magunkat, lakótársak? — folytatja Arcsarov. — A hinta és a homokozó még nem mutatja meg a bennünk rejlő erőt. Mindenkinek be kell látnia, ha nem létesítünk egy igazi viváriumot az udvar közepén kis szökőkúttal és faiskolával — semmit sem csináltunk. Ha viszont megcsináljuk, a szomszédok meg fognak pukkadni az irigységtől. Erre van most szükségünk: vivárium, vízesés és faiskola. — Igaz, igaz — harsan föl az egyetértés. — Igaz hát — folytatja Arcsarov. — De tegyék a szívükre a kezüket, és vallják be: vajon nem hűbele- balázskodunk némely dologban? Nem lenne jobb, ha meghagyjuk az udvart ebben a mostani természetes, egyszerű, az emberi kéztől érintetlen állapotában? Aki akar porol, a másik paprikát süt, a harmadik kompótot, a negyedik paradicsomot főz, az ötödik lustálkodik a takaró alatt, a hatodik serpenyőt ónoz, a hetedik nyújtózkodik, a nyolcadik szerel, a kilencedik hagymát ültet. Vajon nem ez a legjobb bizonyítéka annak, hogy mi vagyunk az udvar gazdái? — Igaz, igaz — harsan föl az egyetértés. Arcsarov ivott egy pohár vizet, és homlokát ráncolva így szólt. — Lakótársak, egy kicsit elszomorít engem a maguk hozzáállása. Először virágoskertet javasoltam — beleegyeztek. Utána a virágok helyett fölvetettem a lugas ültetésének gondolatát — hozzájárultak. Beleegyeztek a viváriumba, a vízesésbe és a faiskolába is, továbbá abba is, hogy egyáltalán ne csináljunk semmit. Hogyan magyarázzam mindezt? — Minek itt annyit szaporítani a szót? — szólalt meg egy hang hátulról. — Végül úgyis autóparkoló lesz itt. És ismét fölharsan az egyetértés: „igaz, igaz”. (Fordította: Adamecz Kálmán) A nyíregyházi Ságvári Termelőszövetkezet almafeldolgozójában — a szürettel egy időben — kezdték meg a húsvéti rozmaring aszalás előtti előkészítését. A tőkés piacon népszerű és keresett gyümölcsöt a termelőszövetkezet a Zöldért Vállalat nyíregyházi almatárolója részére szállítja. Képünkön: szeletelik a frissen szedett almát. (Császár Cs. felv.)
