Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
KII HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. augusztus 27. Q EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Színes szőttes Örizetlen hagyott látogatóként kószáltam a Szatmári Múzeum folyosóin. Egy nagy szekrény késztetett megállásra. Amúgy formára nem mondott semmit a sifonér, kicsit ormótlannak tűnt, meg barna is volt, sötét. Talán a nem-szabad-nem -illik mozgatta agyam, amikor megfogtam rajta a gombot, s meghúztam ajtaját. Engedett. És a polcokról ekkor felém köszönt a szépség: lepedők, surgyék, kendők sorakoztak a polcon, elvágó rendben. Csupa otthon szőtt régi darab, némelyik fehér, másik használatban sárgult, díszes s dísztelen. Nézegettem a kenderből s lenből készült kelméket, s törtem a fejem, mi mindenről tudna mesélni mindegyik. Ekkor szólalt meg mögöttem a múzeum igazgatója, jó komám Farkas Jóska, mondván: — A családok legbensőbb világáról árulkodnak ezek a darabok. Szerettek, szültek, haltak a surgyén és lepedőn, kenyeret borított a kendő, testet fedett az ing. Szinte látni, hogy vett egy fej szöszt a dörzsölőben lába alá az asszony. Mezítláb állva a tornácon, kézzel a tornác cu- lápjához kötött rúdhoz támaszkodva hen- gyergette, taposta a szöszt. Vigasság volt az esti dörzsölő. S mégis, ez volt a nagy előkészület a fonáshoz s a szövéshez, ami valamikor az év egyik legnagyobb eseményének számított... Szövőasszony-keresni indulok. Vagy nincs, vagy tagadják. Mentsváram Varga Zoltánné Botpaládon. Nyugdíjas tanító, ország-világ ismeri munkáit. Amikor harmincegy évvel ezelőtt ideérkezett, akkor feledkezett bele a szövésbe. Akkor még voltak Paládokon asszonyok, akik minden titkát ismerték e munkának. Ma már rajta kívül csak egy-egy idősebb tudja engedelmességre bírni az esztovátát. A ház tornácán felállított alkalmatosság mellett találom most is. A felvetett fonál hárfahur- jain játszik a késő nyári napfény. — Régi darab ez az esztováta — kezdi a szót Erzsiké —, legalább 130—140 éves. Itt oldalt — kezdi mutatni — a két talp, ezt fogja össze a két zubboj és a kettes lábitó, a két kocs, meg egy bordahaj a két nyüsttartóval, ez a leeresztő rúd, ez a vetélő. Ez a csüllő, két végén két állvány áll ki, ebben van egy hajtó.. Célszerű rend mindenfelé, évezred tapasztalata egy eszközbe sűrítve. Régi, szép esztováta. Fáját kezek csiszolták fényesre. Dísz rajta csak annyi van, hogy megtörje a fa egyhangú vonalát. Minden célszerűséget szolgálja, mégis az esztováta csupa nemes vonalat mutat. Csak a nagy ég tudja, mennyi gatyát, inget, hamvast, zsákot, nagyponyvát és kötőt szőttek rajta. — Errefelé minden háznál szőttek valaha — folytatja, miközben keze egy pillanatra sem áll meg — hiszen máshonnan aligha tudták volna beszerezni a használati dolgokat. Kender termett a határban, ebből készült a fonal, ebből készült kendő, terítő, ponyva, gatya, meg sok minden más. Ügy tartották, az a jó gazdaasszony, akinek a férje új ingben megy vetni. Más szóval: tavasz elejére készen is voltak a szövéssel. Amikor idejöttöm után elkezdtem érdeklődni, először csak keveset mondtak és mutattak. Csak mert a férjem idevalósi, azért nyílt meg a világuk. És ekkor tárult elém a csoda ... Nézem a megszőtt munkákat. Ott sorakoznak a szekrényben. Csupa olyan minta, amit itteni szőttesekről vett le Vargáné. Tulipán, tölgy, búzaszem, sommagvas, szilvamagos, tökmagvas, makkos, őszirózsás, gyűszűs minták a vászonban. Odasorakoztak az itteni élőket körülvevő világ üzenetei. A búza — az élet. A tölgy — a környék rengeteg-erdeje. A som — amit még ma is szednek. A tulipán — a kertek szép virága. Vannak szegélycsíkok, pirosak, kékek, feketék. A hasznost megdíszítette a szép, utánozhatatlan harmóniát árasztva. És jött a dísz Szilágyból, hozták- vitték az utasok, elkóborolt ide a Túr mellékére a beregi minta, de Kis-Rákóczról, Ugocsáról is jött üzenet. És a paládi asz- szonyok téli estéken velük és belőlük varázsolták el a kenderfonalat. — Itt mindenki megszőtte lányainak a stafírungot. Ezt letették. Amikor a leány elment férjhez, vitte, ez lett neki a használatos, s aztán kezdte ő szőni a következő garnitúrát. Folyamat volt ez, csodás folyam — mesél Erzsiké — kézről kézre örökítették a tudásukat, díszeiket, álmaikat. Ma se sok ház van, ahol ne lenne a szekrényben a szőttes. Évente egyszer kimossák, megszárítják. Hátul, a ház mögött. Hogy titkot őriznek? Lehet. Volt, amikor a paládi lány, ha máshová ment férjhez, már nem kérte és nem vitte az otthon szőtt vásznakat. Mesélik, hogy egy bizonyos Rozika lánya kifejezetten kérte: neki modernet vegyenek. Aztán telt-múlt az idő, s egy szép napon hazajött az ifiasszony, s mondta: — Mégis adja ide édes ... Mert az otthon szőtt abrosz, kendő, törülköző érték. Más a városon, ahol divat, s más errefelé, ahol része a vagyonnak. Ott őrzi szekrényében Császár Irma néni, s híre van annak, hogy Ombódi Irma, meg Hajdú Erzsi néni, meg Való- cziné vásznai kincset érnek. Nyári emlékem tolakodik elém. Nem messze innen Paládtól, Tiszabecsen voltam vendég. Adorján né Magdika az almafa alá terített. Kikerült a nagyasztal, s rá a terítő. Otthon szőtt, még a dédmama kezét őrző vászon. Magdika úgy terítette, mintha oltárra tenné a takarót. Amikor megsimította, nem is a sosemvolt ráncot akarta eltüntetni, inkább az ilyenkor észbe jutó dédet cirógatta. Mert errefelé nem nagyon adott el senki szőttest. Ma sem adják. — Szegény nép élt erre, de még a kocsi vásárba se vitték a vásznat. S ha valaki mégis reákényszerült, utánaszőtte — mondja Vargáné. A sifonokba letett kendők, abroszok a díszesebbek, a kevésbé díszest ma is használják — főleg az idősebbek. De újat már nem készítenek, helyette a nagyon csúnya raffiát dolgozzák fel. Mondom, ne tegyék... De nem hallgatnak a szóra. Így aztán magam küzdők, hogy megőrizzem a termett szépséget, értéket a mának s az utókornak. Gondolkodom: vajon miért is ragaszkodik az ember ezekhez a régi vásznakhoz, miért gyönyörködtet az egyszerű minta, miért simogatom önfeledten a rojtnak meghagyott láncfonalat, miért érdekel, hogy milyen kincsek rejtőznek a szekré-' nyék polcain? Vajon miért sajnálja az ember, hogy egyre kevesebb ilyen emlékünk marad. Vajon miért esik jól, ha mondjuk Szabó Guszti felesége anyja keze munkájával díszíti asztalát? Nem any- nyira a tárgy, hanem ami mögötte van, az ejt rabul. Az alkalom, amikor összejöttek, hogy szöszöljenek, fonjanak. Az a gondosság, ami a család iránt nyilvánult meg az asszony keze által, ki díszesre készítette a mindennapi kendőt, abroszt, törülközőt, inget. Az a kicsit pogány áldozat, mely a vászonba szőtt búzaszemmel, virággal, szilvával és sommal a mindennapit csalogatta. Az a folytonosság, ami összekötött anyát és gyermeket, házasulót, régi és új családot az öröklött vászok szétszakítha- tatlan csíkjával. Talán dísz, mely motívum ott található a Paládokon, Franciaországban, s a tanúságok szerint Finnországban is. Egy világot átfonó hatalmas szál. Értékrendet sugall minden darab, hisz’ becsülni tudták a család munkája révén meglett vásznat, surgyét, lepedőt. S kímélni kellett a kántusinget, a gatyát is. — Valamikor, amikor nagy volt a szegénység, a vászonhoz használt fonal egy részét kék gáliccal színezték. S bármilyen furcsa, de ettől rozsdabarna lett. Ezt szőtték be csíknak a vászonba. Mert az minden munkán látható, a legrégebbieken is, hogy a szépségre sokat adtak. Jó lenne megtanulni, mint ötvözte az egyszerű parasztasszony a hasznosat a széppel, mint szerzett örömet azzal, hogy nemcsak a keze járt, de munkájába beleálmodta a szépségről alkotott fogalmát is. Próbálom összegezni a sok emléket. A becsi udvar kapui felett épült szőlőlugast, mely épp olyan magas, hogy a rakott szekér befér alatta. Nézem Magosligeten, mint ácsolja az esőbeálló.t a kapunál egy öreg, kecsesre, szépre. Figyelem a szeker- cével megdolgozott tölgyfagerendát a kapufélnél, melyen kevés, de szép ívű dísz mutatja: nemcsak hasznos. Figyelem a mereglyék hibátlan ritmusú fonását, a tetőoromra vágott szívet, mely út a galamboknak. Nem tudom feledni, egykor Hermánsze- gen jártam. Az egyik lócán öregemberrel beszélgettem, sok mindenről. Ö mondta: „— Nekem minden évben megszövi az asszony a lepedőmet meg a törülközőmet. Mást nem tudnék elviselni. Pedig tudom, puhább a frottír. A vászon mégis más. Benne van a Szamos illata, a kenderé. A fiatalságomé”. Ki kétli: elmúlt egy világ, visszahozni nem érdemes. De elmúlhat-e a szépség, az egykor élt nemzedékek okszerűt és szépet egyesíteni tudó művészete. Szomorúan látni, hogy szatmári falvakban is egyre- másra épülnek a csúnya lakóépületek, s a tájba illő, ott született vagy ott hazát lelt nemes ízlés lassan-lassan eltűnik. — Én is megszőttem lányaimnak a stafírungot — elmélkedik Vargáné Erzsiké — s szerették. Erdők-mezők üzenetén kívül így tudtam adni nekik valamit, ami kötődés e tájhoz, az itteni nemzedékekhez. Vagy mondjam azt, hogy a hazához? A vászon, a háznál készült munka az ember legintimebb pillanataiban van jelen. Születéskor, mosdáskor, halotti tornál, alváskor. Nem elég, ha csak dísz. Ha más is az anyag, amit ma szövünk, az üzenet nem változik. Nézem közben Vargánét, kettőt üt pirossal, kettőt feketével a csík mintájába. Mintha nyílna keze alatt a virág. Az ősi, paládi tájon termett minta élni kezd. Csattog az esztováta. Valahol, valami szép újból átlopakodik a múltból a mába ... Bürget Lajos
