Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-27 / 202. szám

1983. augusztus 27. Q

Dr. Somogyi Endre orvosprofesszor

Teljes életet élni. Nem fogalmaztuk meg ezt szavakban, még csak utalás sem történt rá, de a beszélgetés során mind inkább ez, a sokaknál vágyként kitűzött program vált valóra dr. Somogyi Endre orvosprofesszor életében. Hiszen a kisvárdai lakatos fia, a család első, értelmiségi pályát választó tagja az, akinek szavait egyetemi katedráról hallgatják. A Semmelweis Orvostudományi Egyetemnek immár negyedik éve tudományos rektorhelyettesét, az orvostudományok doktorát hazánkon belül és kívül igen sokan ismerik, az Igazságügyi Orvostani Intézet igazgatójaként számos kollegára, barátra lelt.

Ám nem feledkezhetünk meg a közéleti emberről sem, aki a felszabadulás óta párttag, aki hat éven át az egyetemi pártbizottság titkára volt, a Fővárosi Tanács tagja, de természetesen ott van az unokáival szívesen eljátszó nagyapa is a képben, s a természetet kedvelő, az erdőket puskával a vállán járó vadász, aki ha másért nem, az elejtett vad helyett a jó levegőért, a kellemes társaságért indul el. S ha valaki végignéz könyvekkel zsúfolt dolgozószobáján, akkor talál egy szabad falfelületet, ahol festmények, rajzok függenek, a képzőművészetet kedvelő professzor kedvencei.

— Várdi vagyok, ott születtem, ott jártam iskolába, érettségiztem a Bessenyei gimnáziumban 1940-ben.

Nem Kisvárdát említ, nem várdainak mondja, ahogy a várost nem ismerő ejtené, hanem várdinak vallja magát. A magyarázat:

— Mert az ember nem tud elszakadni a szülőhelyétől, a hazájától. Ha várdiakkal vagyok együtt még azok a régi kifejezések is visszajönnek, amelyeket gyerekkorom óta nem használtam. Vannak ételek, amelyeket csak ott csináltak, ízek, amik anyám főztjé- re emlékeztetnek.

Az érettségi után még öt év kellett, amíg a hőn óhajtott vágy, az orvosi pálya megnyílhatott előtte. Hiszen akkori árakon kinek lett volna tízezer pengője a tanulásra. A felszabadulás után viszont az egyetemisták, a fiatalos lelkesedés segítette át a holtpontokon, mert együtt nélkülözött a többiekkel, együtt szőtte az álmokat, s hitte, hogy azok egyszer valósággá válnak. Bekapcsolódott a diákmozgalomba, a sportosztályt vezette, majd kapcsolatba került a nemzetközi diákszövetséggel is. Tevékeny embernek ismerték, s ki hinné, hogy a diploma kézhez vétele után egyetlen épületben, egyetlen intézetben dolgozott. Csakhogy a névtábla, a hely változott közben. Mert 1950-ben még kezdő orvos volt, a „létra” minden fokát megjárta, míg 1969-ben már az intézet professzora. S ilyen rövid bemutatás után engedje meg az olvasó, hogy a szűk életrajz helyett inkább az emberről beszéljünk. Világos, hogy már a bevezető sorok után bárki megkérdezheti (ahogy az újságíró tette), hogy fér bele a nap 24 órájába ennyi tevékenység? A válasz elhárító, nem a maga, mások érdemeit emeli ki:

— Mindig arra törekedtem, olyan munkatársaim legyenek, akik önállóan dolgoznak. Az értelmes, a tehetséges embereket hagytam nőni, s ez az én munkámat is megkönnyítette.

S természetesen nem feledkezhetünk meg az egészségügy egyre inkább csapatmunka jellegéről sem. Különösen igaz ez egy olyan szakterületre, mint az igazságügyi orvostan,

amely felhasználja a tudomány legfrissebb eredményeit, s mindezt egy sajátos szemszögből, a jog oldaláról vizsgálja.

— Krimit sejt a kívülálló a munkánkban, morbid tudománynak véli. Persze hogy foglalkozunk a rendkívüli halálesetekkel is, de az intézetben sokkal több az élő páciens. Kezdve a származásmegállapítástól, az apasági perektől az elmeállapot vizsgálatáig vagy a munkaképesség csökkenésének felülvizsgálatáig nagyon sok fajta a tevékenységünk.

Annyiban izgalmas ez a tudomány, hogy a vizsgálatokat általában a bíróság vagy a rendőrség rendeli el, s az újsághír mögött ott vannak az orvosszakértők láthatatlan, de az ügy érdekében minél gyorsabb és pontosabb munkája is. S persze mindez megjelenik azokban a tanulmányokban, amelyek éppen a családszociológiával foglalkoznak, vagy az alkoholisták viselkedését, a betegség kialakulását tárják fel. A tudományággal ismerkedők pedig Somogyi professzor nevével 18 könyv címlapján találkozhatnak, 150 tudományos publikációja jelent meg az évek során. Mindez arra is vall, hogy ismereteit szeretné közkinccsé tenni, tudását nem csak az egyetemi katedrán továbbadni.

— Nyíregyházára, Szabolcs-Szatmárba is úgy jutok el, hogy a Tudományos Ismeret- terjesztő Társaság egészségügyi választmányának vagyok az elnöke. S ilyenkor nemcsak én beszélek, hanem ismerkedem a várossal, az emberekkel is. Tudom, hogy másnak sem meglepő: rá sem lehet ismerni már a városokra, falvakra, mert olyan változáson mentek keresztül — előnyükre.

A közelebbi szülőföld az egyik pont, ahol megfordul, de ugyanígy elmondhatjuk, hogy várja őt a nagyvilág. Alig van olyan hét, hogy ne fogadna külföldieket, az egyetem nevében ne tárgyalna neves tudósokkal. Mindez nem lehet gond, hiszen angolul, németül és franciául beszél, de az oroszt is megérti.

— Készülünk a Nemzetközi Igazságügyi Orvosi Akadémia soron következő kongresz- szusára, amelyet 1985-ben Budapesten tartanak. Nagy megtiszteltetés az akadémia elnöki tisztét elvállalni, hiszen számos ország verseng egy ilyen nagy tudományos kongresszus megtartásáért, amelyet három- évenként rendeznek — adja meg azt a programot, amely a következő hónapokban többletmunkát jelent.

S persze mint tanácstagnak, s az egészségügyi és szociálpolitikai bizottság elnökének, szinte naprakészen készülnie kell Budapest egészségügyi ellátásából is. Hiszen ez a közéleti funkció olyan, amelyben esetenként több a gond, a növekvő igények miatt elintézésre váró feladat. így aztán a kötetlen munkaidő korántsem azt jelenti, hogy délután négy óra előtt hazamehet, inkább megesik, hogy az este is az intézetben találja.

— Mellettem pezseg az élet — jegyzi meg.\ — A munkatársaim sohasem panaszkodnak, hogy unalmas lenne. Az viszont előfordult, hosszabb külföldi út után hazatérve a „Mi újságra?”-ra azt kaptam válaszul, olyan nagy nyugalom volt, hogy szinte fárasztó.

Mindezt éppen egy kis közjáték támasztja alá. A titkárnő jelenti, hogy a müncheni repülőjegy rendben van.

Az életúton végigpillantva előtűnik érettségi után az a fiatalember, aki a háborús években nem vállalhatja a tanulást (de egyetemistaként is jól jön az otthoni csomag). Ugyanúgy kitanulja apja, nagyapja szakmáját, lakatos és vasesztergályos segédlevelet szerez, aki Kisvárdáról a fővárosba kerül, gyárban dolgozik. Elviszik katonának, fogságba kerül, s hazatérte után teljesül a vágy, megnyílik előtte az egyetem kapuja. S közel negyven év után ott az ember, akinek a munkáját elismerés övezi, több nemzetközi társaság tagja, számos kitüntetés birtokosa. Legutóbb, november 7-én a Munka Érdemrend arany fokozata a teljes emberi munkásság megbecsülését jelezte.

— Nem vagyok szent, szeretem a munkámat, de van hobbim is — hárítja el a szép szavakat. — Még a faragókést is megfogom, ha van egy kis időm — néz körül szobája képzőművészeti alkotásain, amelyek között olyan, neves mester alkotta mű is van, amelyet dr. Somogyi Endrének dedikáltak.

Sorolni lehet azokat a tanárokat a gimnáziumból, az egyetemről, akikre úgy emlékszik, mint példaképekre, akik útravalót adtak egy életre. S ott sorakoznak azok a tudósok, barátok, akikkel a pálya hozta össze, s akikre szívesen gondol.

— Vidám természetű ember vagyok, talán ez is adja a hitemet, alapozta meg az életemet — jegyzi meg.

Lányi Botond

Eizenstein élő emlékezete

Ha csak tehetem, Moszkvában járva felkeresem az Eizenstein-múzeumot. Pontosabban szólva nem is múzeum az a Szmolenszk utcai kétszobás lakás, melyben a világhírű szovjet rendező könyveit, festményeit, személyes tárgyait elhelyezték: a közönség nem látogathatja, viszont a szakma képviselői szinte hagyományosan itt találkoznak egymással. Főleg a külföldi Eizenstein- kutatók nyitják rá sűrűn az ajtót Naum Klejmanra, a páratlanul becses örökség lelkes tudós-gondozójára, aki fantasztikus felkészültségével mindig ámulatba ejti az embert.

Elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy hol tart ma az alig ötven évet élt művész, a Patyomkin páncélos, a Régi és új, a Jégmezők lovagja, a Rettegett Iván és más remekek megteremtője munkásságának tudományos feldolgozása. Melyek az új eredmények, milyen időszerű feladatokat kell a közeljövőben megoldani, mit érdemes számon tartani a napról napra gazdagodó Eizenstein-iroda- lomban?

A fáradhatatlan Klejman papír nélkül válaszol kérdéseimre, pedig nevek, adatok, címek tucatját sorolja. Erre tette fel az életét: Eizenstein bűvöletében — szolgálatában — tevékenykedik immár két évtizede. Jeles filmfilológus, szikrázóan okos cikkek szerzője, a gyűjteményes Eizen- stein-kötetek szerkesztője, számtalan kiállítás szervezője, a Bezsin rétje című film összeállítója.

Nála alaposabban senki sem ismeri a régen eltávozott alkotó életének krónikáját. Nem lehet neki olyan kérdést feltenni, amire ne kapásból felelne. Azt is tudja, ami az események „margóján”’ helyezkedik el. Eizenstein életéből úgyszólván naprakész. Munkája irigylésre méltó. Reggeltől estig könyveket, filmeket, leveleket, cikkeket búvárol. Eizensteintől vagy Eizens- teinről. „Ellátja” adatokkal, fotókópiákkal, dokumentumokkal azt a népes csapatot,

melynek tagjai Kamcsatkától Svédországig, Kubától Amerikáig népszerűsítik a világ egyik legnagyobb rendezőjének hagyatékát.

Sokat utazik, mert mindenhová meghívják, ahol Szergej Mihajlovicsról esik szó. Konferenciákra, retrospektív vetítésekre, szemináriumokra, könyvkiadókhoz, tudományos intézetekhez, szerkesztőségekbe. Viszonylag keveset publikál. Egyébként ez is az alázat jele, hiszen a rokonszenves Naum jószemű-jótollú kritikus — elemzései kitűnőek, kiváló érzékkel igazodik el a világ filmművészetében, s remek az íráskészsége is. Ö azonban csak magánbeszélgetések alkalmával adja elő nézeteit. Mármint arról, ami nem kapcsolatos Eizensteinnel. „Hivatalosan” viszont kizárólag a saját státusát szolgálja. Egyszer meg kellene írni az ő életének történetét is...

— Eizenstein változatlanul és állandóan megihleti az esztétákat — kezdi tájékoztatóját a fáradhatatlan Klejman. Nincs olyan hét, amikor ne jelenne meg róla könyv, tanulmány vagy cikk valahol. Ilyen a zsenik sorsa: kimeríthetetlenek. Mi hivatalosan (szervezetten) nem gyűjtjük az Eizensteinről szóló irodalmat, mégis úgyszólván teljes a dokumentációnk. Elhozzák, elküldik a kutatások eredményeit.

— Tegyünk egy próbát. Nézzük meg a magyar nyelvű Eizenstein-irodalmat!

— Kérem. Itt vannak az egyik polcon a Magyar Filmtudományi Intézet, a Gondolat és a többi kiadó Eizenstein-könyvei. Kötetek, plakátok, műsorlapok, ismertetések. Eljuttatták nekünk Sklovszkij monográfiájának magyar fordítását is. Kapcsolatban állunk mindazokkal, akik Budapesten foglalkoznak Eizenstein filmjeivel vagy elméleti munkásságával.

— Nemrégiben híradás látott napvilágot arról, hogy ismeretlen Chaplin-filmeket találtak. Máskor is hallottam ilyesmiről. Elképzelhető-e

valamilyen Eizenstein-mű ilyesfajta késői felfedezése?

— A film nem olyan, mint az irodalom: a fiókok mélyén kéziratremekek is lappanghatnak, melyek évtizedek, sőt évszázadok múltán kerülnek felszínre, a celluloid szalag viszont nagy helyet foglal el, romlandó, s különben sem lehet „partizán módon” előállítani. Ne higy- gyünk tehát a csodákban! És ennek ellenére mégis van „új” Eizenstein-leletünk. Rábukkantunk a Glumov naplója című film tekercsére.

— Ennek az az érdekessége, hogy a mintegy 150 méternyi anyagot -r- 1923-ban forgatta az akkor még pályája kezdetén járó rendező — később szétvágták és több filmben felhasználták. Például Dziga Vertov is. Más: nemrégiben hírt kaptunk arról, hogy az 1935-ben Kínában vászonra vitt Eizenstein- film kópiája is megvan, örülnék, ha sikerülne birtokába jutnunk.

— Mit adnak ki a közeljövőben Eizenstein írásaiból?

— Rövidesen napvilágot lát az NDK-ban a Mester memoárjainak teljes gyűjteménye. Bizonyos, hogy szenzációt fog kelteni. Jurenyev két kötetben elemzi az életművet: ez is kiváló, alapos, új szempontokban bővelkedő munka.

— És mi érdekli személy szerint Klejmant?

— Mostanában Eizenstein színházi rendezései. 1940-ben a Nagy Színházban színre került a Walkürök az ő beállításában. Két tanúval beszélgettem. Az egyik szerint hatalmas siker volt, a másik szerint óriási bukás. Ki kell deríteni, kinek van igaza?

Búcsúzáskor további töretlen munkakedvet és sikereket kívánok Klejmannak — magunknak meg azt, hogy merítsünk bővebben és gyakrabban Eizenstein csodálatos szellemi birodalmának kincseiből.

Veress József

Itt alkotni, teremteni kell

Széchenyi István eszmevilága

Már az is sejtet valamit, hogy a könyvnapi könyvek között tallózva, ehhez a könyvhöz csak „pult alatt” lehetett hozzájutni. A karcsú könyv a gyorsuló idő sorozatban jelent meg, s címlapján a Széchenyi-szobor, a fényképmásolatával.

Széchenyi István első értékelője, eszméi magyarázója az a Kemény Zsigmond volt, aki maga is sajátos megha- sonlással fordult 1848/49 felé. A Forradalom után, és a Még egy szó a forradalom után című esszéjében kíméletlen bírálatát adta az elmúlt eseményeknek. Kossuth ellenében Széchenyit emelte a politikusi értékrend magasabb fokára, s ezt az egymáshoz viszonyított sorrendiséget a későbbi utókor is átvette. Későbbi történelmi tudatunk is a két személyiséget a reformer és forradalmár párosításával választja ketté. S nemegyszer történelA Széchenyi alakjához és eszméjéhez közelítő vizsgálódásokat nagyon gyakran

kettős szempontok vezérlik. Ennek a romantikus byroni figurának alakja, személyisége, életvitele még mindig sok kutatandó feladatot ad az utókornak. A másik szempontot pedig leggyakrabban az a megfontolás vezérli: mi az amit eszméjéből, politikai reformelveiből manapság is hasznosítani lehet.

Kunszabó Ferenc nem szokványos könyvet írt Széchenyiről. Fő céljának nem a végleges Széchenyi-kép megrajzolását tekintette, hanem egy egyéni meglátáson és mérlegelésen alapuló, a reformgondolkodás eszmei indítékait felvillantó portré megrajzolását. A szerző ehhez igazította a könyv műfaji keretét is. A szigorúan vett szaktudományos elemzés helyett az egyéni látásmód jobb kiteljesítését biztosító esszé műfaját választotta. Az esszé köztudottan olyan műfaj, ahol a szigorú szaktárgyi vizsgálódások mellett a téma ürügyén kifejthető egyéni gondolatok is nagyobb hangsúlyt kaphatnak.

Kunszabó Széchenyi eszmevilágának megrajzolásakor egy gondolkodói karaktert, egy sajátosan tizenkilencedik századi, történeti környezetében mélységesen nemzeti, de ugyanakkor az

emberiség jövőjéért morálisan aggódó gondolkodói mechanizmust kíván ábrázolni. A szerző Széchenyiben olyan politikust ábrázol, aki nem elő- és utózseni, hanem izig- vérig kortársi reformer. Olyan politikus és programadó reformer, akinek a kortársi problémák meglátásához egyéni ötvözetű eszme- rendszere van, aki zömmel morális kategóriákban, nem- zetkarakterológiai jellemjegyekben gondolkodik, de ugyanakkor minden elképzelése tárgyiasult gyakorlati programot jelent. Eszmei rendszerének hármas sarkpontját a látlelet, a gyógymód, s a gyógyítás tudatosan összeötvözött egysége adja.

A szerző végezetül megpróbálja Széchenyi ürügyén összegezni azokat a hibákat, amelyek a magyarság előrehaladásának legfőbb akadályai. Kunszabó ebből a hibákból összesen hetet (!) emel ki. Íme a lista: a lustaság és a kényelemszeretet, az önzés, a realitások figyelem- bevétele nélküli tervezgetés, az anarchiára való hajlam, a nemzetietlenség, a túlzó nemzeti illúziók, s utoljára az egyenlőségnek az egyen- lősdivel való hibás azonosítása. (Gyorsuló idő, 83.)- Szőke. Domonkos

KM HÉTVÉGI MELLÉKLET