Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
1983. augusztus 27. Kritikusok a kritikáról Egy tanácskozás tanulságai A közelmúltban jeles irodalomkritikusok jöttek össze Győrben, hogy megvitassák a kritika jelenlegi helyzetét. A találkozó és a tanácskozás időszerűségéhez aligha férhet kétség, hiszen a kritika már hosszú évek óta tartó válsága, presztízsének és eredményeinek meglehetősen alacsony foka azt mutatja, hogy alapvetően két funkcióját: a művek érvényes elemzését- értékelését, valamint az olvasók megbízható orientálását csak az esetek kisebbik hányadában, inkább csak alkalomszerűen tudja teljesíteni. A kritikaírás gyakorlata — mutatott rá Kulcsár Szabó Ernő vitaindítója — legalábbis kettős kötődésű: részben irodalomelméleti, részben pedig ideológiai-tár- sadalmi-közéleti gyökerei vannak, állapota tehát e két fő dimenzió mentén vizsgálandó. Nálunk kettészakadt, s messze távolodott egymástól az esztétika, az irodalomelmélet, valamint a gyakorló kritika. Az elmélettel foglalkozó szakemberek csak elvétve foglalkoznak napi kritika írásával, a gyakorló kritikusok jelentős hányadának viszont hiányos az elméleti-filozófiai felkészültsége. Elsősorban ez az oka annak, hogy a jelenlegi kritikai gyakorlatban uralkodóvá vált a leírás, a tartalomismertetés, a művek kivonatolása, vagy pedig egyoldalúan csak politikai-ideológiai szempontokat érvényesítenek. Hézagos a világirodalom ismerete is: hiányzik a magyar művek összevetése a korabeli párhuzamos vagy rokon világirodalmi jelenségekkel. Mindezekből következik, hogy a hazai kritika nagyon sokszor nem értékcentrikus, azaz nem a műre, mint szövegre koncentrál, hanem a műtől független, például a szerző személyéhez kötött szempontokat érvényesíti, tehát művön kívüli megközelítésből mond véleményt. Ha van egyáltalán véleménye! Számos kritikából ugyanis még az sem derül ki, hogy a recenzált mű jó-e vagy sem, tetszett-e a kritikusnak vagy sem. Még mindig igen sokat számít a mű megítélésében a szerző pillanatnyi helyzete az írói vagy a közéleti hierarchiában. S ez a jelenség már átvezet a kritika társadalmi meghatározottságának a kérdéseihez is. Mint a művészetek vagy a közírás általában, a kritikaírás is magán viseli a konkrét történelmi, társadalmi, közéleti vonásokat, meghatározottságokat. A győri tanácskozáson többen is utaltak arra, hogy a magyar kritika pillanatnyi helyzetét nem lehet megérteni a magyar társadalom utóbbi 30—35 évének ismerete nélkül. A szubjektív-privatizáló, vagy éppen a dogmáktól szabadulni nem tudó kritikák például még mindig a „kul- tuszos” időszak torzító — jóllehet korántsem mindig meggyöződésbeli vagy tudatos — utórezgései, miként a tudományos elmélet rangja- vesztettsége is arra az időszakra volt jellemző. A negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji kultúrpolitikai gyakorlat megszakított egy szerves folytonosságot, melyet csak az ötvenes évek legvégén, de még inkább a hatvanas évek elején lehetett helyreállítani. Komoly gondot jelent a mai magyar kritikában (szintén a szélesebb körű társadalmi összefüggés részeként) az értékek és érték- szempontok bizonytalansága, nem egy esetben zavara is. A hetvenes évek végén gazdasági-társadalmi feszültségei, nehézségei természetesen nem maradtak következmények nélkül a kritikaírás gyakorlatára sem. A demokratizmus kibontakozásának ellentmondásait és zavarait tükrözi például a publicisztikának mint műfajnak a tisztázatlansága és szerepe a közéletben. Az irodalomkritika éppen ezért — hallhattuk e tanácskozáson — gyakran kénytelen a publicisztika, a közírás, az ismeretterjesztés funkcióját is magára vállalni. A személyesnek tűnő szimptómák: mint például a bátortalanság, langyosság, az érdekösszefonódások, a manipulációs kísérletek, az önreklá- moztatások jelenléte úgyszintén egészségesebb köz- és irodalmi életbeli légkör megteremtését tenné kívánatossá. S ok szó esett a győri eszmecserén az irodalmi folyóiratokról, mint a kritikák megjelenési helyeiről is. Többségük igyekszik biztosra menni, minél kevesebb kockázattal működni, teret nyit tehát a középszerűnek, a langyosnak — amiből nem lehet nagyobb baj. Vitát alig vállalnak, holott éppen a kemény elvi viták lennének a leghatásosabb és leghasznosabb előremutató, és a tisztázást leginkább segítő alkalmak. S ha mégis előfordulnak viták folyóiratainkban, azok könnyen vezethetnek az indulatok, személyeskedések elszabadulásához, könnyen válhatnak rendreutasítások, esetleg politikai-ideológiai inszinuációk kísérletévé is. Ilyen körülmények között természetesen kétszer is meggondolja a vitában egyáltalán részt vevő, szót kérő szakmabeli, hogy hol, mikor, miről, kivel és hogyan vitázzék. Csak egyetérthetünk a kritikai tanácskozás összegező véleményével, hogy a marxista szemlélet erősítése, az irodalomtudomány eredményeinek közvetlen és következetes alkalmazása, a közéleti demokratizmus erősítése és továbbfejlesztése, az értékek toleráns és szakszerű elemzése, a művek világának komplex vizsgálata a legfontosabb feladat. Keresztes József: SZIROMHÓ Ősz ez a május, ősz javából: — esős, szeles —, az év kifordult sarkaiból, hiszen a fáról virágszirom hull, mintha hó hull, s viszi a szél a lucskos fűre, a sáros útra — eltapossuk —, s mintha ázott madár repülne tépett levél kereng le lassún ... Ez már az ősz, a május ősze ... Nincs kéz, ki máglyát rakna gondból. Nincs, ki a szirmot megkötözze ... — Hull a hó, a nedves sziromhó. 1435—1493 490 évvel ezelőtt halt meg Báthori István erdélyi vajda, országbíró. Azon nagyon kevesek egyike, akinek vezetésre hivatottságát mindenki elismerte, aki előtt ellenfelei is tisztelettel adóztak, és korosodó életkora ellenére ifjú tűzzel és lelkesedéssel végezte hadvezéri kötelességét, mint országbíró a jog kiváló ismerője, a magyar judikatu- rának, az igazságszolgáltatásnak elismert vezéralakja volt. Külföldi vonatkozásban a magyarság nemzetközileg értékes, reprezentatív személye, aki a nemzetközi tárgyalásokon igen ötletesen, bravúrosan oldotta meg a vitás nemzetközi kérdéseket. Nem tudom; elsősorban a hazafit, az államférfiút, jogászt, a közélet vezető férfiút, vagy a hadvezért, vagy talán az első szűkebben vett hazáját szerető lokálpatriótát, Nyírbátor város építőjét és fejlesztőjét, vagy mint Nyírbátor csodálatra méltó műemlékeinek, műkincseinek mecénását magasztaljuk-e? Mert tudjuk, hogy Báthori István erdélyi vajda, a magyar középkor büszke pompájával és nemzeti önérzetével, dicsőséges honfiúi önfeláldozásával hárította el a török veszedelmet. Korán ívelő pályája során, mint asztalnokmester 1458- ban tagja volt annak a követségnek, mely Mátyás királyt Podiebrad Györgytől átvette. Báthori István Mátyás király bizalmasa és Margit nevű nővére révén, aki Szilágyi Mihály, Hunyadi János sógorának felesége, Mátyás királlyal szoros családi kapcsolatba is jut, és mint rokona tanácsadója is, majd tagja volt a Beatrix királynőt Magyarországra kísérő követségnek. Báthori István mint a hazai hagyományos jog kiváló ismerője 1472-ben országbírói székbe ül, majd e tisztsége mellett 1477-től szatmári főispán, erdélyi vajda, a székelyek ispánja is. Tekintettel arra, hogy a magyar jog nagyszerű ismerője és képviselője már 1473-ban a lengyel királlyal folytatott béketárgyalásokon egyik magyar megbízott volt. A későbbiek során két ízben is kapott jelentős megbízást a magyar—lengyel béketárgyalásokra 1476 és 1478- ban, akkor, amikor Jagelló Kázmér lengyel király ahelyett, hogy segítette volna Magyarországot a török veszedelem ellen, dinasztikus politikát folytatott, meg akarta szerezni fiainak a magyar és cseh trónt. Ez háborúra vezetett Mátyás királlyal, ki szintén a cseh trónra törekedett. Kázmér vállalkozásának csúfos vereség lett a vége. Ezt követően Báthori István billentette helyre a hagyományos, a több évszázados magyar— lengyel barátságot, vagyis a két nép testvéri viszonyát. Báthori István mint hadvezér jelen volt Mátyás király táborában 1467-ben, mikor a moldvai fejedelem elSorok a szülőföldről Szív alakú föld: fekete-pitvarú a koponyáktól. Félezer éves csontokkal dobogó föld: neved csörömpöl, sikoltozik a szájon. Kopjafa-erdős föld: nomád bölcsőm rengett ezen a hadköteles tájon. Távol Európától, szerelmemtől, és csillagközi távol a hazától. Lélegzetem nélküli föld: itt a sors szabadságomtól gyulladásos. Didergő temetőjével lebegő életemre zúdul a sarki havakba dermedt város! len indult, majd Szabács megvételénél és az ausztriai háborúkban. De hadvezéri tevékenysége során a legnagyobb fegyverténye volt 1479. október 13-án történt kenyérmezei csata győzelme, diadala. Báthori István életének magasan ívelő, közéleti, katonai és közjogi pályafutásának mozgalmas történetét s annak részletes ismertetését, s életének főbb állomásait e méltatásban teljesen felsorolni nem is lehetett célom, de lehetetlen is lenne. Ezért csupán vázlatos áttekintést kívántam nyújtani e sorsfordulatokban gazdag életpályá egyes fontosabb szakaszairól, felidézve egy-egy jelentősebb, kimagasló eseményt, mozzanatot. De nem utolsósorban életének, katonai, hadvezéri pályafutásának egyik legnagyobb fegyvertényét, a kenyérmezei diadalt. Báthori István nevéhez, nagy mecénási, művészeteket támogató tevékenységéhez fűződő nyírbátori műemlékek „bevilágítanak” a város hajdani életébe, példát és lelkesedést nyújtva Nyírbátor lakóinak, a város jelenének és jövőjének kialakításában. Báthori István neve hallatára „egy érzésben dobban össze” sok tisztelőjének, kiváltképpen a nyírbátoriaknak szíve-lelke. Ennek az együttérzésnek is kifejezője az a szobor, melyet tizennégy évvel ezelőtt, 1969-ben ünnepélyes keretek között avattunk föl és lepleztünk le, mely Ispánki József szobrászművész alkotása. Szalontai Barnabás KODÁLY kaszás-kútból a páva fölszállott a szülőhazára beteg volt a szárnya néma volt a szája ős-kórusokhoz a magasba fölszállott a galaxisokra fölsuhogott a szárnya fölrikoltozott a szája Kárpát-medencéből a páva fölszállott a ragyogásba sebezhető a szárnya bezúzható a szája földgolyó köré a fénykörökbe fölszállott Ének mindörökre szivárványos a szárnya tiszta forrás a szája Kovács József versei mmmm vánnyá lettem volna magam is. Az ólból különös kiáltásokat hallottam. — Hacc békén!? — kiáltotta az Eszter néném hangja, de úgy, mintha nem akarna kiáltani. Dulakodás hallatszott; valami deszka, a szénatartó oldala recsegett, mintha hozálöktek volna valakit. — Komisz! — lihegte Eszter néném. — Disznó komisz! Valami férfihang kacagott, halkan, nyihogva. Megismertem. A kocsisuk volt, Pál Feri, a darutollas legény, akiről még én is tudtam, hogy a cifra szolgáló miatt hagyta ott a régi helyét, s állott be Eszter néné- mékhez. — Mit akarsz? — sziszegte a néném. — Gyűjjön ki! — mondta a legény. — Az iccaka gyűjjön ki. Csönd lett. És én úgy állottam, mint a bálvány. A rémület fura kicsi gyerekszobra. Pedig nem értettem a szóból semmit. — Eressz! — sziszegte újra a néném. — Kigyün? .... Ki? Ha nem gyün, rágyújtom a házat. Engem ne bolondíjjon .......Ha mán megítetett, ki is gyűjjön ... Ijfélbe. Az ól rácsajtaja kivágódott és a néném kirohant. Ahogy meglátott, bámészan, ijedten, közvetlen az ajtó mellett ácsorogva, rögtön látta rólam, hogy mindent hallottam, értettem, s ettől úgy megrémült, majd elejtette a zsajtárt. — Mit akarsz? — ripako- dott rám olyan gyilkos szemekkel, azt hittem, fölfal. — Édesanyám — hebegtem — tisztelteti Eszter né- német, tessék adni egy csupor tejet. — Nincs! — ordította, hogy majd felbuktam tőle. Azzal sarkon fordult, s ment a ház felé. Valami nagy okosság jött rám. — Pénzért kéri, — kiáltottam utána olyan hangon, hogy magamat is meglepett. Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik az ember. — Nincs, ha mondom! — s tovább ment. Aztán még egyszer felém nézett. — Három kemence kalácsot kell kisütnöm. A hátam mellett ideges röhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem. És én nem Eszter nénémre haragudtam meg, hanem erre az állatra. Leforrázva mentem haza. Soká álltam az ajtó előtt, míg be mertem nyitni. Az anyám már meggyújtotta az olajmécsest; ezen a vidéken üvegoldalas mécsest használnak a házban is, mint az istállóban. S én jól tudtam, hogy a lámpánkban nincs petróleum, az üvegbe sincs. Letettem a pénzt az asztal sarkára s elsuttogtam: — Nem tud adni. Nincs neki. Az anyám fölegyenesedett, kemény lett, és azt vártam, hogy kiabálni fog, szidni fogja. De nem szólt. Semmit sem szólt. Végigsimította a homlokát, s azt mondta. — Jó. Szomorú, nehéz este volt. Egyikünk sem szólott. És én egyre csak néztem a mécses pislogó, hosszú füstöt eregető lángját s arra gondoltam, hogy csakugyan milyen sok petróleum fogy a nagy lámpában, hogy már megint egy csepp sincs az üvegben. És arra is gondoltam, hogy két nap múlva karácsony, és csak legalább az apám hazajönne karácsonyra. Pedig neki jobb, ha nem is jön haza, mert látni sem szereti ezt a nagy szegénységet, és ő, ha elmegy, mindig urak közt van, mert csak azokkal lehet üzletet kötni. De úgy látszik, azokkal se lehet, mert ő mindig soká van oda, mégis gyalog szokott hazajönni egy krajcár nélkül... Hamar lefeküdtem és akkor sem jutott eszembe, csupa csak ilyen komoly, nagyemberes gondolat. Éjszaka volt, sötét, mikor valaki verte az ablakot. — Judit! Judit! — hallottuk. — Eszter! — kiáltott az anyám — te vagy? — Én. Az isten irgalmára, eressz be. Az anyám beeresztette. Én ott reszkettem az ágyon. A hideg lelt. Egy gyufa sercegése hallatszott, de meg sem gyúlt, már rémülten suttogott Eszter néném. — Jaj, meg ne gyújtsd, ha nem akarod halálomat. Vess ágyat, végem. Az apám ágyát bontotta meg az anyám, s a néném belefeküdt úgy ruhástul. Egyszer csak kurtán felsi- koltott: — Hjj! Ne nyúlj hozzám. Fáj... Összetört! — és zokogva fakadt. — Megvert. Majd agyonvert. Kimeresztettem a szemem, és semmit sem láttam. Figyeltem, s mintha az anyám nem is lett vóna, neszét sem hallottam. Tompán, görcsösen zokogott az asszony. — Én, én, őrült bolond ... Rajtakapott... — s csikorgatta a fogát. — És megvert, hogy ott nyúltam el az udvaron. Van egy órája, hogy ott fagytam. Hová legyek? Kicsukott. Csak hozzád jöhettem. Máshoz ha megyek, végem. Akárki más kiád rajtam ... S nyögött és lihegett és sírt. — Tudtam, hogy az urad nincs itthon. És osztán te úgyis tudod. — Én? — szólt az- anyám. — Nem szólt... a gyerek? ... Én majd leszédültem az ágyról. Az anyám megszólalt. Azon a rettenetes nyugodt hangon, amelytől én már rettegtem, amelytől az én apám néha majd megbolondult. — Nem. Az én fiam nem szólott. És én, az „én fiam”, remegtem, mint a nyárfalevél. Eszter néném csöndes lett, mint a halott. Többet nem szólt, nem sírt, egy pisszt sem adott. Anyám lefeküdt, és én, aki az ő ágya lábjában háltam, éreztem, hogy hideg mint a jég. Reggel, mikor fölébredtem, minden úgy volt, mint rendesen. A kemence már meleg volt, anyám fenn jártkelt. Felöltözködtem, s vártam a reggelit, mikor belépett az Eszter néném cifra szolgálója. Lármás volt és jókedvű, nem olyan dühös és vad, mint az este. Inkább csúfondáros. — Gazdasszonyom egy csupor tejet küldött. Itt az egész esti fejés ... Csak épp a tetejét szedte le. Az édes tejfel kellett a bélestésztá- hoz. — Jól van, Zsuzsi, mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy köszönöm ... Várj. Vidd el neki ezt a pár fülbevalót, viselje emlékül. És felemelte a pántos láda tetejét, s odaadta a legszebb pár függőjét. B izony nem tartottam drágának a tejet. Mert ahogy a Zsuzsi lelkendezett a csecse ékszernek, olyan szívbeli örömmel méregettem én az öblös, hatalmas cserépfazekat. Vártam, hogy mégis tejet reggelizek egyszer. Az anyám pedig fogta az óriás köcsögöt, s elkezdte csöndesen, nyugodtan beleönteni a moslé- kos dézsába. Mert volt nekünk egy árva malacunk is. Fakó lett az arcom és halálos rémület vett erőt rajtam. Az anyám rám nézett. Meghökkent, s keze egyre vékonyabb érben csurgatta a tejet. Végre nagyot sóhajtott s ellágyult, fájdalmas szép arcán egy könnycsepp futott végig. Megszólalt: — No, add a csészéd, fiacskám ... KM HÉTVÉGI melléklet B # • f "Mm * athon István
