Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-27 / 202. szám

1983. augusztus 27. Kritikusok a kritikáról Egy tanácskozás tanulságai A közelmúltban jeles irodalomkritikusok jöttek össze Győrben, hogy megvitassák a kritika jelenlegi helyzetét. A talál­kozó és a tanácskozás idő­szerűségéhez aligha férhet kétség, hiszen a kritika már hosszú évek óta tartó válsá­ga, presztízsének és eredmé­nyeinek meglehetősen ala­csony foka azt mutatja, hogy alapvetően két funkcióját: a művek érvényes elemzését- értékelését, valamint az ol­vasók megbízható orientálá­sát csak az esetek kisebbik hányadában, inkább csak al­kalomszerűen tudja teljesí­teni. A kritikaírás gyakorlata — mutatott rá Kulcsár Szabó Ernő vitaindítója — leg­alábbis kettős kötődésű: részben irodalomelméleti, részben pedig ideológiai-tár- sadalmi-közéleti gyökerei vannak, állapota tehát e két fő dimenzió mentén vizsgá­landó. Nálunk kettészakadt, s messze távolodott egymás­tól az esztétika, az iro­dalomelmélet, valamint a gyakorló kritika. Az elmélet­tel foglalkozó szakemberek csak elvétve foglalkoznak napi kritika írásával, a gya­korló kritikusok jelentős há­nyadának viszont hiányos az elméleti-filozófiai felkészült­sége. Elsősorban ez az oka an­nak, hogy a jelenlegi kritikai gyakorlatban uralkodóvá vált a leírás, a tartalomis­mertetés, a művek kivonato­lása, vagy pedig egyoldalúan csak politikai-ideológiai szempontokat érvényesíte­nek. Hézagos a világirodalom ismerete is: hiányzik a ma­gyar művek összevetése a korabeli párhuzamos vagy rokon világirodalmi jelensé­gekkel. Mindezekből következik, hogy a hazai kritika nagyon sokszor nem értékcentrikus, azaz nem a műre, mint szö­vegre koncentrál, hanem a műtől független, például a szerző személyéhez kötött szempontokat érvényesíti, te­hát művön kívüli megköze­lítésből mond véleményt. Ha van egyáltalán véleménye! Számos kritikából ugyanis még az sem derül ki, hogy a recenzált mű jó-e vagy sem, tetszett-e a kritikusnak vagy sem. Még mindig igen sokat számít a mű megítélésében a szerző pillanatnyi helyzete az írói vagy a közéleti hie­rarchiában. S ez a jelenség már átve­zet a kritika társadalmi meghatározottságának a kér­déseihez is. Mint a művésze­tek vagy a közírás általában, a kritikaírás is magán viseli a konkrét történelmi, társa­dalmi, közéleti vonásokat, meghatározottságokat. A győri tanácskozáson többen is utaltak arra, hogy a ma­gyar kritika pillanatnyi helyzetét nem lehet megérte­ni a magyar társadalom utóbbi 30—35 évének isme­rete nélkül. A szubjektív-privatizáló, vagy éppen a dogmáktól sza­badulni nem tudó kritikák például még mindig a „kul- tuszos” időszak torzító — jóllehet korántsem mindig meggyöződésbeli vagy tuda­tos — utórezgései, miként a tudományos elmélet rangja- vesztettsége is arra az idő­szakra volt jellemző. A negyvenes évek végi, ötvenes évek eleji kultúrpolitikai gyakorlat megszakított egy szerves folytonosságot, me­lyet csak az ötvenes évek legvégén, de még inkább a hatvanas évek elején lehe­tett helyreállítani. Komoly gondot jelent a mai magyar kritikában (szintén a szélesebb körű társadalmi összefüggés ré­szeként) az értékek és érték- szempontok bizonytalansága, nem egy esetben zavara is. A hetvenes évek végén gaz­dasági-társadalmi feszültsé­gei, nehézségei természetesen nem maradtak következmé­nyek nélkül a kritikaírás gyakorlatára sem. A demokratizmus kibonta­kozásának ellentmondásait és zavarait tükrözi például a publicisztikának mint mű­fajnak a tisztázatlansága és szerepe a közéletben. Az irodalomkritika éppen ezért — hallhattuk e tanácskozá­son — gyakran kénytelen a publicisztika, a közírás, az ismeretterjesztés funkcióját is magára vállalni. A szemé­lyesnek tűnő szimptómák: mint például a bátortalan­ság, langyosság, az érdek­összefonódások, a manipulá­ciós kísérletek, az önreklá- moztatások jelenléte úgy­szintén egészségesebb köz- és irodalmi életbeli légkör megteremtését tenné kívá­natossá. S ok szó esett a győri eszmecserén az iro­dalmi folyóiratokról, mint a kritikák megjelenési helyeiről is. Többségük igyekszik biztosra menni, minél kevesebb kockázattal működni, teret nyit tehát a középszerűnek, a langyos­nak — amiből nem lehet na­gyobb baj. Vitát alig vállal­nak, holott éppen a kemény elvi viták lennének a leghatá­sosabb és leghasznosabb előremutató, és a tisztázást leginkább segítő alkalmak. S ha mégis előfordulnak viták folyóiratainkban, azok könnyen vezethetnek az indu­latok, személyeskedések el­szabadulásához, könnyen válhatnak rendreutasítások, esetleg politikai-ideológiai inszinuációk kísérletévé is. Ilyen körülmények között természetesen kétszer is meg­gondolja a vitában egyálta­lán részt vevő, szót kérő szakmabeli, hogy hol, mikor, miről, kivel és hogyan vi­tázzék. Csak egyetérthetünk a kri­tikai tanácskozás összegező véleményével, hogy a mar­xista szemlélet erősítése, az irodalomtudomány eredmé­nyeinek közvetlen és követ­kezetes alkalmazása, a köz­életi demokratizmus erősíté­se és továbbfejlesztése, az értékek toleráns és szakszerű elemzése, a művek világá­nak komplex vizsgálata a legfontosabb feladat. Keresztes József: SZIROMHÓ Ősz ez a május, ősz javából: — esős, szeles —, az év kifordult sarkaiból, hiszen a fáról virágszirom hull, mintha hó hull, s viszi a szél a lucskos fűre, a sáros útra — eltapossuk —, s mintha ázott madár repülne tépett levél kereng le lassún ... Ez már az ősz, a május ősze ... Nincs kéz, ki máglyát rakna gondból. Nincs, ki a szirmot megkötözze ... — Hull a hó, a nedves sziromhó. 1435—1493 490 évvel ezelőtt halt meg Báthori István erdélyi vajda, országbíró. Azon nagyon ke­vesek egyike, akinek veze­tésre hivatottságát mindenki elismerte, aki előtt ellenfelei is tisztelettel adóztak, és ko­rosodó életkora ellenére ifjú tűzzel és lelkesedéssel vé­gezte hadvezéri kötelességét, mint országbíró a jog kiváló ismerője, a magyar judikatu- rának, az igazságszolgálta­tásnak elismert vezéralakja volt. Külföldi vonatkozásban a magyarság nemzetközileg értékes, reprezentatív sze­mélye, aki a nemzetközi tár­gyalásokon igen ötletesen, bravúrosan oldotta meg a vi­tás nemzetközi kérdéseket. Nem tudom; elsősorban a hazafit, az államférfiút, jo­gászt, a közélet vezető férfi­út, vagy a hadvezért, vagy talán az első szűkebben vett hazáját szerető lokálpatrió­tát, Nyírbátor város építőjét és fejlesztőjét, vagy mint Nyírbátor csodálatra méltó műemlékeinek, műkincseinek mecénását magasztaljuk-e? Mert tudjuk, hogy Báthori István erdélyi vajda, a ma­gyar középkor büszke pom­pájával és nemzeti önérzeté­vel, dicsőséges honfiúi önfel­áldozásával hárította el a tö­rök veszedelmet. Korán ívelő pályája során, mint asztalnokmester 1458- ban tagja volt annak a kö­vetségnek, mely Mátyás ki­rályt Podiebrad Györgytől át­vette. Báthori István Mátyás király bizalmasa és Margit nevű nővére révén, aki Szilá­gyi Mihály, Hunyadi János sógorának felesége, Mátyás királlyal szoros családi kap­csolatba is jut, és mint roko­na tanácsadója is, majd tag­ja volt a Beatrix királynőt Magyarországra kísérő kö­vetségnek. Báthori István mint a ha­zai hagyományos jog kiváló ismerője 1472-ben országbí­rói székbe ül, majd e tiszt­sége mellett 1477-től szatmá­ri főispán, erdélyi vajda, a székelyek ispánja is. Tekin­tettel arra, hogy a magyar jog nagyszerű ismerője és képviselője már 1473-ban a lengyel királlyal folytatott béketárgyalásokon egyik ma­gyar megbízott volt. A későbbiek során két íz­ben is kapott jelentős meg­bízást a magyar—lengyel bé­ketárgyalásokra 1476 és 1478- ban, akkor, amikor Jagelló Kázmér lengyel király ahe­lyett, hogy segítette volna Magyarországot a török ve­szedelem ellen, dinasztikus politikát folytatott, meg akarta szerezni fiainak a magyar és cseh trónt. Ez há­borúra vezetett Mátyás ki­rállyal, ki szintén a cseh trónra törekedett. Kázmér vállalkozásának csúfos vere­ség lett a vége. Ezt követően Báthori István billentette helyre a hagyományos, a több évszázados magyar— lengyel barátságot, vagyis a két nép testvéri viszonyát. Báthori István mint had­vezér jelen volt Mátyás ki­rály táborában 1467-ben, mi­kor a moldvai fejedelem el­Sorok a szülőföldről Szív alakú föld: fekete-pitvarú a koponyáktól. Félezer éves csontokkal dobogó föld: neved csörömpöl, sikoltozik a szájon. Kopjafa-erdős föld: nomád bölcsőm rengett ezen a hadköteles tájon. Távol Európától, szerelmemtől, és csillagközi távol a hazától. Lélegzetem nélküli föld: itt a sors szabadságomtól gyulladásos. Didergő temetőjével lebegő életemre zúdul a sarki havakba dermedt város! len indult, majd Szabács megvételénél és az ausztriai háborúkban. De hadvezéri tevékenysége során a legna­gyobb fegyverténye volt 1479. október 13-án történt ke­nyérmezei csata győzelme, diadala. Báthori István életének magasan ívelő, közéleti, ka­tonai és közjogi pályafutásá­nak mozgalmas történetét s annak részletes ismertetését, s életének főbb állomásait e méltatásban teljesen felso­rolni nem is lehetett célom, de lehetetlen is lenne. Ezért csupán vázlatos áttekintést kívántam nyújtani e sorsfor­dulatokban gazdag életpályá egyes fontosabb szakaszairól, felidézve egy-egy jelentő­sebb, kimagasló eseményt, mozzanatot. De nem utolsó­sorban életének, katonai, hadvezéri pályafutásának egyik legnagyobb fegyverté­nyét, a kenyérmezei diadalt. Báthori István nevéhez, nagy mecénási, művészete­ket támogató tevékenységé­hez fűződő nyírbátori mű­emlékek „bevilágítanak” a város hajdani életébe, példát és lelkesedést nyújtva Nyír­bátor lakóinak, a város jele­nének és jövőjének kialakí­tásában. Báthori István neve hallatára „egy érzésben dob­ban össze” sok tisztelőjének, kiváltképpen a nyírbátoriak­nak szíve-lelke. Ennek az együttérzésnek is kifejezője az a szobor, melyet tizennégy évvel ezelőtt, 1969-ben ünne­pélyes keretek között avat­tunk föl és lepleztünk le, mely Ispánki József szob­rászművész alkotása. Szalontai Barnabás KODÁLY kaszás-kútból a páva fölszállott a szülőhazára beteg volt a szárnya néma volt a szája ős-kórusokhoz a magasba fölszállott a galaxisokra fölsuhogott a szárnya fölrikoltozott a szája Kárpát-medencéből a páva fölszállott a ragyogásba sebezhető a szárnya bezúzható a szája földgolyó köré a fénykörökbe fölszállott Ének mindörökre szivárványos a szárnya tiszta forrás a szája Kovács József versei mmmm vánnyá lettem volna magam is. Az ólból különös kiáltá­sokat hallottam. — Hacc békén!? — kiál­totta az Eszter néném hang­ja, de úgy, mintha nem akarna kiáltani. Dulakodás hallatszott; valami deszka, a szénatartó oldala recsegett, mintha hozálöktek volna va­lakit. — Komisz! — lihegte Esz­ter néném. — Disznó ko­misz! Valami férfihang kacagott, halkan, nyihogva. Megismertem. A kocsisuk volt, Pál Feri, a darutollas legény, akiről még én is tudtam, hogy a cifra szolgáló miatt hagyta ott a régi he­lyét, s állott be Eszter néné- mékhez. — Mit akarsz? — sziszeg­te a néném. — Gyűjjön ki! — mondta a legény. — Az iccaka gyűj­jön ki. Csönd lett. És én úgy állottam, mint a bálvány. A rémület fura ki­csi gyerekszobra. Pedig nem értettem a szóból semmit. — Eressz! — sziszegte új­ra a néném. — Kigyün? .... Ki? Ha nem gyün, rágyújtom a házat. Engem ne bolondíj­jon .......Ha mán megítetett, ki is gyűjjön ... Ijfélbe. Az ól rácsajtaja kivágódott és a néném kirohant. Ahogy meglátott, bámészan, ijedten, közvetlen az ajtó mellett ácsorogva, rögtön látta rólam, hogy mindent hallottam, ér­tettem, s ettől úgy megrémült, majd elejtette a zsajtárt. — Mit akarsz? — ripako- dott rám olyan gyilkos sze­mekkel, azt hittem, fölfal. — Édesanyám — hebeg­tem — tisztelteti Eszter né- német, tessék adni egy csu­por tejet. — Nincs! — ordította, hogy majd felbuktam tőle. Azzal sarkon fordult, s ment a ház felé. Valami nagy okosság jött rám. — Pénzért kéri, — kiál­tottam utána olyan hangon, hogy magamat is meglepett. Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik az ember. — Nincs, ha mondom! — s tovább ment. Aztán még egyszer felém nézett. — Há­rom kemence kalácsot kell kisütnöm. A hátam mellett ideges röhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem. És én nem Eszter nénémre haragudtam meg, hanem erre az állatra. Leforrázva mentem haza. Soká álltam az ajtó előtt, míg be mertem nyitni. Az anyám már meggyújtotta az olajmécsest; ezen a vidéken üvegoldalas mécsest használ­nak a házban is, mint az is­tállóban. S én jól tudtam, hogy a lámpánkban nincs petróleum, az üvegbe sincs. Letettem a pénzt az asztal sarkára s elsuttogtam: — Nem tud adni. Nincs neki. Az anyám fölegyenesedett, kemény lett, és azt vártam, hogy kiabálni fog, szidni fogja. De nem szólt. Semmit sem szólt. Végigsimította a homlokát, s azt mondta. — Jó. Szomorú, nehéz este volt. Egyikünk sem szólott. És én egyre csak néztem a mécses pislogó, hosszú füstöt erege­tő lángját s arra gondoltam, hogy csakugyan milyen sok petróleum fogy a nagy lám­pában, hogy már megint egy csepp sincs az üvegben. És arra is gondoltam, hogy két nap múlva karácsony, és csak legalább az apám haza­jönne karácsonyra. Pedig neki jobb, ha nem is jön haza, mert látni sem szereti ezt a nagy szegénységet, és ő, ha elmegy, mindig urak közt van, mert csak azokkal lehet üzletet kötni. De úgy látszik, azokkal se lehet, mert ő mindig soká van oda, mégis gyalog szokott haza­jönni egy krajcár nélkül... Hamar lefeküdtem és ak­kor sem jutott eszembe, csu­pa csak ilyen komoly, nagy­emberes gondolat. Éjszaka volt, sötét, mikor valaki ver­te az ablakot. — Judit! Judit! — hallot­tuk. — Eszter! — kiáltott az anyám — te vagy? — Én. Az isten irgalmára, eressz be. Az anyám beeresztette. Én ott reszkettem az ágyon. A hideg lelt. Egy gyufa serce­gése hallatszott, de meg sem gyúlt, már rémülten sutto­gott Eszter néném. — Jaj, meg ne gyújtsd, ha nem akarod halálomat. Vess ágyat, végem. Az apám ágyát bontotta meg az anyám, s a néném belefeküdt úgy ruhástul. Egyszer csak kurtán felsi- koltott: — Hjj! Ne nyúlj hozzám. Fáj... Összetört! — és zo­kogva fakadt. — Megvert. Majd agyonvert. Kimeresztettem a szemem, és semmit sem láttam. Fi­gyeltem, s mintha az anyám nem is lett vóna, neszét sem hallottam. Tompán, görcsösen zoko­gott az asszony. — Én, én, őrült bolond ... Rajtakapott... — s csikor­gatta a fogát. — És megvert, hogy ott nyúltam el az ud­varon. Van egy órája, hogy ott fagytam. Hová legyek? Kicsukott. Csak hozzád jö­hettem. Máshoz ha megyek, végem. Akárki más kiád raj­tam ... S nyögött és lihegett és sírt. — Tudtam, hogy az urad nincs itthon. És osztán te úgyis tudod. — Én? — szólt az- anyám. — Nem szólt... a gye­rek? ... Én majd leszédültem az ágyról. Az anyám megszólalt. Azon a rettenetes nyugodt hangon, amelytől én már rettegtem, amelytől az én apám néha majd megbolon­dult. — Nem. Az én fiam nem szólott. És én, az „én fiam”, re­megtem, mint a nyárfalevél. Eszter néném csöndes lett, mint a halott. Többet nem szólt, nem sírt, egy pisszt sem adott. Anyám lefeküdt, és én, aki az ő ágya lábjában hál­tam, éreztem, hogy hideg mint a jég. Reggel, mikor fölébredtem, minden úgy volt, mint ren­desen. A kemence már me­leg volt, anyám fenn járt­kelt. Felöltözködtem, s vár­tam a reggelit, mikor belé­pett az Eszter néném cifra szolgálója. Lármás volt és jókedvű, nem olyan dühös és vad, mint az este. Inkább csúfondáros. — Gazdasszonyom egy csupor tejet küldött. Itt az egész esti fejés ... Csak épp a tetejét szedte le. Az édes tejfel kellett a bélestésztá- hoz. — Jól van, Zsuzsi, mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy köszönöm ... Várj. Vidd el neki ezt a pár fülbevalót, viselje emlékül. És felemel­te a pántos láda tetejét, s odaadta a legszebb pár füg­gőjét. B izony nem tartottam drágának a tejet. Mert ahogy a Zsuzsi lelkendezett a csecse ék­szernek, olyan szívbeli öröm­mel méregettem én az öblös, hatalmas cserépfazekat. Vár­tam, hogy mégis tejet regge­lizek egyszer. Az anyám pe­dig fogta az óriás köcsögöt, s elkezdte csöndesen, nyu­godtan beleönteni a moslé- kos dézsába. Mert volt ne­künk egy árva malacunk is. Fakó lett az arcom és halá­los rémület vett erőt rajtam. Az anyám rám nézett. Meg­hökkent, s keze egyre véko­nyabb érben csurgatta a te­jet. Végre nagyot sóhajtott s ellágyult, fájdalmas szép ar­cán egy könnycsepp futott végig. Megszólalt: — No, add a csészéd, fi­acskám ... KM HÉTVÉGI melléklet B # • f "Mm * athon István

Next

/
Thumbnails
Contents