Kelet-Magyarország, 1983. augusztus (43. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
1383. augusztus 27. o Breznay József: NAPNYUGTA Ki volt Nagy Mária? Lírai finomság, tökéletes forma Schaár Erzsébet művészete A munkások és parasztok a múltban sok helyen harcoltak öntudatosan vagy ösztönszerű- en az elnyomás ellen. Ezek a megmozdulások — ha anarchista jellegűek voltak is — hozzátartoztak a szocialista mozgalomhoz. Várko- vyi István vezette 1898-ban a földmunkás mozgalmat és a Földmtvelő c. lapjával arra biztatta az embereket, hogy földet követeljenek. Megyénkben élt a legtöbb földnélküli paraszt. Szülőfalum kicsi, elmaradott község volt. Pócspetriben a papi és magán nagybirtokok teljes súllyal ránehezedtek az emberekre. A földnélküliség fojtogatta parasztokat, nem csoda, ha a Várkonyi-mozga- lom hatására a falu szegényparasztjai mind tűzbe jöttek. Hársfalvi Péter szerkesztésében megjelent A munkásság és parasztság élete és mozgalmai Szabolcs-Szat- már megyében c. kiadvány 97. oldalán olvasom Vay István főszolgabíró nyírbátori jelentését, amelyet az alispánnak küldött 1898. március 22-én. Ez a jelentés közli, hogy a pócspetri mozgalomban Gaga István, Babdj József, Gábor György pócspetri és Nagy Mária pócsi lakosok voltak a vezetők. Nagy Mária varrónő Má- riapócson lakott, de amikor megtudta, hogy a mi falunkban megindult a szocialista szervezkedés, esténként átjött hozzánk, és olyan lelkesen beszélt az embereknek, hogy mindegyik azt érezte, végre földet kap, beteljesedik az álma. Ezt azért tudom, mert 8 éves gyermekként megfigyeltem és tanúja lettem az összejöveteleknek, amelyet apám házában tartottak. Olyanokká váltak ezek az összejövetelek, mint áz olvasókörök. Apám — mivel tudott olvasni — felolvasta a Földmívelő c. lap cikkeit. Egy-egy felolvasást hangos vita követett. A parasztok mindenféleképpen földet akartak. Nagy Mária többször említette, hogy jó lenne ezt a mozgalmat Máriapócson is létrehozni, de rögvest rámondta — nehéz őket rávenni. A máriapócsiak jobban éltek, mint a pócspetriek, hiszen egy-egy búcsú, még a legszegényebb embernek is hasznot hozott. Nagy Mária dühösen mondta: ezek a sáfrá- nyos krumplilevesen hasznot húznak, nem kell nekik a szocialista mozgalom. Ennek a parasztmegmozdulásnak eredménye nem volt, mert nemsokára megkezdték a csendőrök a házkutatásokat. Nálunk voltak az iratok, de míg hozzánk érkeztek a csendőrök, anyám elégette a papírokat. Apámat nem vitték el, mert kinn dolgozott a határban, de akik otthon tartózkodtak, összeszedték őket és elvitték Nyírbátorba. Mariskát is elvitték a férfiakkal együtt. Nem sokáig tartották őket a járás székhelyén, mert egy hét múlva hazaengedték mind a négyüket. Ez a szervezkedés nevet adott ennek az asszonynak, mert így emlegették: „szocilista” Mariska. Tevékenységének meglett az utóhatása, Máriapócson elvesztette pácienseit, nem vitt hozzá senki ruhát varratni, így kénytelen volt átköltözni Pócspetribe. Jól és szépen varrt. Akin csinos ruhát láttak, kezdetben meg is kérdezték: Szocilista Mariska varrta? Én 14 éves koromban tanultam nála szabni-vafrni. Akkor beszélte el az életét, hogy becsapta egy férfi, akit nagyon szeretett. Az illető gyakorló tanítóként működött a faluban, megismerkedett vele, így eljárt rendszeresen hozzájuk. A tanító kijelentette egy napon, hogy el kell mennie vizsgázni, Ígérvén azt, hogy ezután visszajön és megesküsznek. Mária elmondta neki, hogy baj van, de a férfi'azzal vigasztalta, nyugodjon meg, minden jól lesz. Még gyakran írt levelet a fiú, aztán elhallgatott, többé nem is látta. Az anyja sejtett valamit, nem kérdezett a lányától semmit. Keserves napok következtek. Az apja annyit mondott: ne sírj gyermekem, ha leszakított valaki az én virágom vagy, megvédelek. A z egyik nap az anyja felkapta az éles kést és az ágyban fekvő Máriára dobta, egyedül a vastag dunyha védte meg a haláltól. A szülők között is elmérgesedett a viszony, az apja elhagyta az otthont és elment... Mindig azt mondta: csak az tud igazán az emberek jövőjéért harcolni, aki az elnyomást saját bőrén érzi. Többször említette, hogy a nőket is megilleti az emberi jog és harcolni fog érte amíg él. 1910-ben „Szocilista” Mariskával együtt nekivágtunk a tengernek és elmentünk Amerikába. Én kiskorú voltam, így ő lett a kísérőm. A nyomorúság elől elmenekültünk, kivándoroltunk a többi szabolcsi szegénnyel együtt. Ez csak egy epizód egy falusi nő életében, aki 85 évvel ezelőtt kiállt a paraszt férfiak mellett, mint a szocialista földmunkás mozgalom egyik lelkes vezetője. Somogyi Gyuláné A tehetségekben bővelkedő magyar szobrászat élvonalába tartozott Schaár Erzsébet, aki most lenne 75 éves, ha a kiteljesedés évtizedeit megérte volna. 1908 júliusában született. A Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludy Strobl Zsigmond tanítványa volt, majd Párizsban folytatta tanulmányait. A felszabadulás előtt és röviddel utána is különösen a portré és kisplasztika műfajában jeleskedett. Érzékeny mintázású szobrai, fejei melankólikusak, elmélyültek. Az ötvenes évek végétől az absztrakciós törekvések hatottak rá, elsősorban Giacometti műveivel állnak rokonságban, különféle anyagból készült kis méretű figurái, amelyek teljesen személytelenek, piszkafa szerűen vékonyak; lelkiállapotukat csupán mozdulataikkal jellemezte a művész. A hatvanas években a szürrealizmus és a pop-art művészeti áramlata termékenyítette meg művészetét. A hatvanas évek elején egy újonnan felfedezett „anti- plasztikus világot” teremtett magának, apró természet- részletek, galvanoplasztikus levonataival. Virágok, levelek, csigák, szitakötők japá- nos könnyedségű negatív vagy a felületbe alig beméSchaár Erzsébet: Ajtóban álló lány lyülő vonalrajzai teszik sejtelmesen líraivá kis méretű műveit. 1964-ben kezdte meg késői, monumentális műveinek formába öntését, melyek egyedülállók a kortárs magyar szobrászatban. Anyaguk a könnyen sérülő hungarocell, amelyet gipszöntvénnyel párosított, mint 1967-es Ablakban című szobrán. A pop-artból kölcsönzött eszköztár — a kócból és csövekből képzett, színezett, paróka szerű hajfürtökkel, a gipszöntvény fejekkel, kezekkel, kifestett szemekkel, szájakkal — elriasztó pantomim jelenethez hasonló műveket eredményez, amelyekkel a művész a tér és az ember új kapcsolatát tárta fel. Az életnagyságú, vagy azon felüli méretű fal előtt álló, a fal mögül kitekintő, az ablakból kinéző, az ajtóból kilépő figurák teljesen elszemélytelenedettek, befelé fordultak. Kísérteties magányuk a modern nagyvárosi ember életidegenségének, kapcsolatteremtési hiányának, érzelemnélküliségének ad hangot. A szorongás döbbeneté hatja át a legnagyobb alkotását, a székesfehérvári 1974-es utca című művét, amely monumentális törekvéseinek összefoglalása. Néhány szobra, mint a tihanyi Tudósok, a szabad természetben is kifejti egyedülálló hatását. Üvegplasztikáin is a terek és az ember új kapcsolatait kutatta. A lírai finomság és a tökéletes formai megoldás ezeket a kis műveket is a modern magyar szobrászat maradandó értékeivé avatja. Alkotásainak időtálló anyagba való megformálását alig engedte meg számára a sors. Munkái 1975-ben bekövetkezett halála után váltak világhírűvé. Számos hazai és külföldi gyűjtemény őrzi szobrait, Pécsett és Székesfehérváron állandó kiállítással adóznak a jeles művésznek. ZEGÉNYEK VOLTUNK. Koldusnál is ■aua szegényebbek. Mert van-e nagyobb nyomor, mint a tönkrement uraké. Egy nyírségi kis faluban húztuk meg magunkat, ahol egy talpalatnyi se volt a mienk a sovány homokból, s édeskés szagú akácvirág gyötört. Csak az emlékezetünkben éltek a kövér bortermő repcetábláink, gulyáink, ménesünk, oszlopos kúriáink, ott fenn a ficfás Ti- sza-parton. A világ sarkába húzódtunk, elbújni a szégyenünkkel. Mégis olyan helyre, ahol van atyafi. Jó a rokon, gondolta az apám, aki meleg szívű volt, s mindig szerette az embereket. Pedig átkos a rokon, az atyafi. A rokon ott lakott a falu derekán, a legnagyobb parasztházban, amely csak úgy terpeszkedett a vályogoszlopaival s puffadtan nézett apró ablakaival. Hol volt ez a mi úrias udvarházunk mellett. S micsoda keserves, nyomasztó nagy gőg áradt belőle reánk. Vince bácsi, a nagy tokájú, kemény öklű, bozontos szemű rokon, hiába volt Szobi Kertész, mint mi, cselédjének akart befogni. Haragudott, hogy az apám nem vetkezett vele egy gatyaszárra, irigyelte, hogy neki már az öregapja kicseppent az úri sorból, s a mi águnk ennyi ideig bírta. Az igaz, hogy osztán jól is lepottyant, szétmállott a sárban, mint a túl érett körte. Hát még az asszonyok. Az anyám Judith volt, Simon- kay Judith. A nagyanyja báróleány volt, s rokonsága odafent virágzott a hétágú koronák világában. A Vince bácsi, a Szobi Kertész Vince felesége Csitke Eszter volt, s ennek az apja számadó csikós vala az Alföldön, s úgy suttogták, pandúrkézen veszett el. A két asszony olyan volt, mint két éles kés. Az anyám sose panaszkodott. Hideg asszony lett, s egy szissz nélkül tűrte az életet. De a faluban rebesgették, hogy a pántos ládákban megőrizte régi apróvirágos bársonyszoknyáit, nehéz selymeit, s drágaságokat marokszámra. Egy kis igaz volt benne, de nagyon kicsi. Az apám jöttment, káromkodott, kacagott, spekulált, reménykedett ; bízott mindenkiben, várt valamit mindenkitől, s csalódott minden nap. Néha rettenetes jelenet volt kettőjük közt. Én meg csöndes kis emberke lettem. Félénk közvetítő az anyám és a világ között. Féltem az emberektől, ujjamat se mertem mozdítani. Ügy lestem ki a világba, mint a csigabiga, minden pillanatban készen a visszahúzódásra. És mégis nekem kellett kijárni az emberek közé. Én voltam a család képviselője a falu előtt. Az apám alig volt otthon, az anyám az udvarra se lépett ki, ha csak muszáj nem volt. Csak én jártam ki a házból, iskolába, boltba, tejért... A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya! A sok apró baj közt, amellyel meg kellett küzdenünk, ez volt a legkeservesebb énrám. Nagyon szerettem a tejet, s nem volt tehenünk. A faluban meg nem lehetett kapni, pénzért is ritkán; a tej arra való volt, hogy legyen mit a „piacra vinni”. Istenem, micsoda gond volt az, hogy csaknem mindennap a nyakamba kellett vennem a falut és sorolni tej után. Persze, ha az anyám beszédesebb lett volna, s meghallgatja a szomszédasszonyok pletykáit, nem kellett nekem tej után járni. Helyébe hozzák. De nem tette. És én kevély voltam az anyámra, mert szegény, mert szép és mert gőgös. Egy karácsonytáji estén nagy eseménynek lett oka nálunk a tej. Már bejártam a falut s gyáván nyújtogattam a fehér, meg a vörös krajcárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna valahol. Pedig mindenütt volt bőviben. Előttem csűrölték nagy’ kon- dérokban, háromlábú cseréplábasokban, s mégis ha kértem, a szikár, éles szemű, pénzhéhes parasztasszonyok kiterjegették a két kezük szárát s mind a tíz ujjúkat, és csípőre szorított könyökkel sápították: — Nincs galambom. Nem lehet. Győteni kell. Gyön az innep. Kell a kalácsba, bélésbe, piacra. Most áros a té. Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza. — Nincs. Nem adnak. Az anyám nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világított. Nem szólt, nem sóhajtott, nem fakadt könnyre. De én meglapultam, mint a kis egér, mikor érzi, hogy rögtön égszakadás. Az anyám is kalácsot akart dagasztani. Nem szólt, elővette a vizes korsót; vízzel kavarta a tésztát. És én tűnődve néztem. Kint gyorsan alkonyodott, s ahogy a kavarófa csomóba olvasztotta a lisztet, egyre merészebben nőtt bennem egy gondolat. — Anyám ....... Rám pillantott. És én ki- mondtam. — Én elmegyek Eszter né- némhez.... Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szót mondtam. Azon sem csodálkoztam volna, ha a nagy sárgaréz kapcsos biblia, amely az almá- riom polcán fenyegetően csillogott, rögtön a fejemnek repül, csak úgy magától.... Eszter nénémtől, a rokontól, soha semmit se kértünk, ha éhen halunk is. De hisz neki volt vagy hat tehene, s a mi házunkban három napja se volt egy kanál tej. Mindig csak keménymagos leves, meg krumplileves ... Már majd megszakadt a szívem egy kis tejért. Az ablakon bevilágított a hideg, vörös fényű napsugár, az anyám csak kavarta, kavarta a tésztát. Egyszer megszólalt. — Eredj el. Azt hittem, nem jól hallok, egy pillanatig vártam, hátha megbánja, s hogy nem szólt, hamar felmarkoltam az asztal sarkáról a krajcárokat, s elsiettem. Nem. Az ajtónál még egyszer megállottám, visszanéztem az anyámra. — Menjek? — Csak eredj. Egész úton ugrált, kalapált a szívem. A kutyák majd lehúztak, s én hogy reszkettem tőlük! És sehol sem voltak olyan dühös ebek, mint a Kertész portán. Egy cselédlány jött elő, az mentett meg. — Hol van Eszter néném? A cifra lány mogorva volt, dühös. Ügy tetszett, mintha mérgesebben vicsorítaná rám a fogát, mint a kutyá- jok. — Az ólba — mordult rám. Igen jámboran, meglappanva, félszemmel az ebekre sandítva mentem az ól felé. Még a szalma sem zizegett a talpam alatt. A marhaól ajtaján vastagon áradt kifelé a pára. Hirtelen megállottám, mintha jégbálMóricz Zsigmond: Judith és Eszter KM hétvégi melléklet
