Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 9. Pierre Székely békeemlékmive [J liillj fii I4M ill ~4i íiUHflllkll Jl+JÍ Llíll Ses» wj Hí m^®a? Sw«»® So#Hi Mnai M» bmBM sMbbs wiWi» IBAhSií ■SSKB&&. Június 14-én avatták a fővárosban, a Nagyvárad téren Pierre Székelynek, a Franciaországban élő magyar származású szobrász- művészinek monumentális békeemlékművét. A hatvan évvel ezelőtt Budapesten született kiváló művészt, aki munkásságával tevékenyen hozzájárult a magyar-francia együttműködés előmozdításához, a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével tüntette ki az Elnöki Tanács. Székely az a fajta alkotó, aki mindig több irányban keresi a kifejezés lehetőségeit, a kor művészeti törekvéseivel szinkronban. A grafika, a festészet, a szobrászat és az építészet ma egyaránt foglalkoztatja az alkotótevékenysége teljében lévő művészt. Tanulmányait az egykori Atelier művésziskolában Dallós Hannával végezte. A történelem vihara hamar megismertette vele a társadalmi igazságtalanságokat, az üldözöttek vigasztalan sorsát. Mégsem esett kétségbe. A kiilátástalanság, a bizonytalan jövő, a túlélés reménye, erői összpontosítására késztette. Az élete központját adó kőfaragással éppen a negyvenes években, a munkatábor idegtépő zaklatottságai közepette ismerkedett meg. A szenvedések elmúltával a kor nyomásától felszabadulva, a második világháború vége óta fogadott hazájában, Franciaországban él, ahol azonnal magával ragadta a háború utáni évek nagy művészeti fellendülése, amelynek rövid idő múltán nemcsak résztvevője, hanem egyik formálója is lett. Tevékeny művész, alkotó munkásságának rangját nemcsak a legnagyobb francia múzeumokban, a Musée National d’Art Moderne Centre Pompidou, a reimsi és a világ számos nemzetközi hírű gyűjteményébe került alkotásai, hanem élő- kötő művészeti kitüntetések is hírül adják. A hatvanas években érdeklődése az építészet felé. fordult; Valenciennesben egy, a modem építészetben úttörő jelentőségű templom és kolostor-együttest, valamint Dél-Franciaországban egy üdülőfalut épített, korszerű formai és technológiai megoldásokkal. A konstruktív formaadá- sú, széttárt karú madár- sziimbóluma alkotói munkásságának legjobb tulajdonságait, a jelképteremtő erőt, a drámai lendületet és a monumentalitást hangsúlyozza. Talapzata is jelképes, a földgömböt példázza, gránitkockáin a világ népeinek „Béke” felirataival, melyeknek sorát Kádár János es a francia államelnök kőbe vésett kézjegye nyitja meg. Az emlékmű személyes élményekben gyökerező, ma is nagyon időszerű megtestesített gigantikus kiáltás, mely arra int bennünket, ne engedjük, hogy az egész Föld Hirosima vagy Coventry sorsára juss.on. Régi nyírbátori szokások és babonák A lakodalmas szokások sokfélesége mellett ötletgazdagság jellemzi a névnapok mozzanatait is. Ezeknek a névnapi tréíacsinálásoknak eszközeként szerepeltek a cserépedények is. Számtalan adatközlő elmondása szerint névnapkor, a névnapi köszöntés pillanatában egy cserépedényt: vászonfazekat, korsót, butykoskorsót, kantát vagy szilkét az ajtófélfához vagy a küszöbhöz vágtak. Ezt a szokást Nyírbátorban „vi- váfcnak” — más helyen, Bereg. Szatmár vidékein „püffesz- tésnek” hívták. Ezzel kapcsolatban az adatközlők szerint a vivát csináláskor az ajtóhoz odavágták a cserépedényt és bekiabáltak: vivát István! (vagy ahogy éppen hívták). De úgy is tettek, hogy nemcsak cserépedényfélével mentek köszönteni, hanem egy rossz pléhfazékba beletettek néhány rossz, törött cserépedényt, korsót, szilkét, fazekat vagy csuprot, aztán kinyitották az ajtót, majd hirtelen odavágták a küszöbhöz, bekiabáltak és nagy éljenzéssel, nevetgélés- sel elszaladtak. Egyszer Mihály napjának villáján csináltak vivátot. Többen voltak így sokféle cserépedényt vittek magukkal. Csendbe lopakodva elérkeztek az illető ajtajához, egyszerre vágták mindannyian oda az ajtóhoz az edényeket, ami nagy csörömpöléssel járt. Azon nyomban elszaladtak haza, magukra csukták az ajtót, majd ment utánuk az ünnepelt és kiabálta, tudja, hogy kik vol-' tak és ellátta a tréfacsináló- kat különféle trágár kifejezéssel, de hiába dörömbölt az ajtón nem nyitották ki, mert féltek, hogy eltángálja őket, majd nagy morgással hazament. Nyírbátorban a cserépedények egykor babonával kapcsolatos szokásoknál is kézbe kerültek. Legelterjedtebb módja az volt, hogy kilenc kis bábut csináltak fából, a fejét és a két karját rongyból formálták ki és cérnával erősítették, kötötték össze. Ezeket a bábukat egy cserépedénybe belehelyezték pl. egy vászonfazékba és estefelé elvitték egy keresztút közepére (Szentvér, Debreceni vagy a Névnapi szokáshoz használt vászonfazék ... Sóhordó). A kilenc bábuval ellátott cserépedénynek a ke- resztúthoz vitelekor és visz- szajövet közben senkinek sem köszöntek, sőt a köszönést se fogadták. Menet közben annyi átkot szórtak és annyiféle babonázást kívántak magukban a haragosukra, ahány bábu volt a cserépedényben. A bábuval otthagyott cserépedényt korán reggel a tehéncsorda taposta szét. Cserépcsuporba főtt köleskásával is végeztek babonás cselekedetet. Az előbbihez hasonlóan kivitték a fent megnevezett keresztutakra, szintén átkot szórtak haragosukra, annyit amennyi köleskása volt a cserépedényben. A fazekat olykor kultikus célra is felhasználták. Összefőzött babot, borsót, lencsét öntöttek össze benne. Aki fe- kélyes volt, azt megnyomkodták vele. Ez is a sötétbe kikerült a keresztútra —, természetesen kerülte mindenki. De a fazékba tett rontást sem vette fel senki, mert ha felvették volna megkapták volna a betegséget, a kelést — tartja az emlékezet. A ke- resztúton hagyott fazekakat másnap a gyerekek összeha- jigálták, vagy a csorda taposta el, a tartalmát pedig a kutyák nyalták fel. A cserépedényekkel történő rontásnak egy másik módja is ismeretes volt Nyírbátorban: ha valakit meg akartak rontani, aki pontosan valamelyik keresztúton járt el gyakran, az újonnan vásárolt cserépfazékba babot, borsót vagy lencsét, kását főztek és kiöntötték a keresztútra. Az adatközlők elmondták, hogy amikor még férjeik legények voltak, csak úgy kerülgették a fazekakat, amint mentek el hajnalban otthonról. Rontáskor a lóhugyot meg a tehéntrágyát új cserépfazékban fogták fel. Ha pállott volt a gyermek szája, az anyja vagy valamelyik asszonyrokon csinált rongyból kilenc darab kis bábut. Beletette egy cserépedénybe és kiment vele a keresztútra. Fontos volt, hogy a cserépedény új legyen. Ott szétdobálta a bábukat, aztán fogta a fazekat és hazament. Aki aztán keresztüllépett egy ilyen bábun, arra szállt át a pállottság. Vigyáztak is mindig a keresztútnál a báto- riak, nehogy megkapják az arra járók. Dr. Szalontai Barnabás A rendőrtiszt Legyünk őszinték: mi, köznapi állampolgárok igencsak vegyes érzelmekkel tekintünk néha a rendőrökre. Mert: elismeréssel adózunk nekik egy-egy bűncselekmény feltárásakor. Szeretjük őket, ha nehéz helyzetünkben jönnek segítségünkre. De nem szeretjük őket, ha a közúton, amikor sietnénk, látszólag feleslegesen állítanak meg. Továbbá: megkönnyebbülten sóhajtunk, ha sötét este, kivilágítatlan utcán feltűnnek. Szidjuk őket, ha sötét utcán nem találkozunk velük. Dicsérjük őket, ha elveszett értéktárgyunk megkerül, s legyintünk rájuk, ha nem fogják el a tettest, aki kocsinkról a visszapillantó tükröt letörte. Vicceket gyártunk róluk (ma már ők is nevetnek rajtuk), holott ... De ne vágjunk a dolgok elébe. A nyíregyházi városi-járási kapitányságon negyvenes férfival beszélgetek. Neve: Kerezsi Tamás; rangja: rendőr őrnagy; beosztása: bűnügyi osztályvezető. Rövid életrajza: Általános iskoláit Nyíregyházán végezte. Debrecenben dohányipari technikumban érettségizett. A „Dohányért” központjában dolgozott Budapesten. Nős, két gyereke van. Katonai szolgálata után jelentkezett a rendőrséghez. Nyíregyházán szolgál 1963. május 1-e óta. Elvégezte a rendőrtiszti akadémiát, a hároméves esti egyetemet, a rendőrtiszti főiskolát. Ez eddig kilenc év. Jelenleg első éves levelező joghallgató. — Ez kötelező? — szakítom félbe, mert helyette én sokallom a tanulást. — Nem kötelező. Csak egy régi vágy. És egyezséget kötöttünk a lányommal: őt most — remélem — felveszik az orvosira, én viszont egy-két vizsgát úgyis halasztók, és ha így lesz, együtt avatnak kettőnket. Ülünk és beszélgetünk. Pontosabban beszélgetnénk, ha nem berregne percenként a telefon, ha nem lépnének illő kopogás után ki tudja hányán a szobába, hogy engedélyt kérjenek, valamit hozzanak, vagy valamely aktát elvigyenek. — Hogyan lesz valaki rendőr? — Még ki sem mondom a kérdést, már érzem: beleestem a csapdába, hiszen én sem tudom ezek szerint teljesen elfogadni, hogy a nagy társadalmi „munkamegosztásban” a rendet bontókkal szemben a rend őreire is szükség van. Hiszen sosem kérdeztem meg egy esztergályostól, hogy ő miként lett az, ami. — Édesapám eredetileg jogász volt, aztán elvégezte a közgazdasági egyetemet is. Különféle beosztásokban dolgozott Nyíregyházán. A közigazgatási munkának apai ágon családi hagyományai voltak nálunk, anyám részéről viszont a földműves vért és hajlamokat — örököltem, öten voltunk testvérek. Nővérem. patikus Nagykállóban, öcsém főkönyvelő a gyógyszertári központban, egyik húgom gyógyszerész asszisztens, a másik pedig gyógypedagógus ... Hogyan lettem rendőr? A katonaságnál kezdődött, ahol tűrhető gépíró tudományomnak köszönhetően írnok lettem és sokat segítettem a katonai ügyészeknek. Jártam velük a területet, s megtetszett a nyomozati munka. A rendőrségnél először az egyéves próbaidőt töltöttem le, ennek végén vizsgáztam, s mivel érettségizett voltam, rögtön tiszt — alhadnagy — lettem, és azonnal Nyíregyházára, a városi kapitányságra kerültem. — A „hogyan”-nál nehezebb a „miért”-re a felelet? — Először is, ez nem köznapi értelemben vett munka, noha természetesen vannak szigorúan szakmai részei... Továbbá: az nagyon általános megfogalmazás, hogy rendőr, mert ennek rengeteg ága van. Hallatlanul sokszínű foglalkozás. Ki és miért lesz rendőr? Van akit az egyenruha és a fegyelem csábit... A magam számára a miértre a felelet akkor körvonalazódik például, amikor mondjuk gyerekkocsit toló fiatalok köszönnek az utcán, és azt mondják: „Na, tetszik látni?” Tudniillik sokáig foglalkoztam ifjúságvédelemmel, és az utcán köszönök azok, akik megmaradtak életük első — és legtöbbször utolsó — bűntetténél... Egy biztos: száz itteni emberből legfeljebb ha három nem megy rendőrként nyugdíjba. Nagyon lehet szeretni ezt a munkát, noha sok lemondással, nehézséggel jár. Beszélgetünk, mondatai pallérozottak, szavai életi smeretről, emberszeretetről tanúskodnak. Eseteket mesél. A kisebbségről, akik ellen a többséget kell megvédeni. A tisztességes állampolgárról, akiknek érdekében érvényt kell szerezni a jognak. Történetei tükröt tartanak elénk, akik sokszor balek módjára hagyjuk magunkat becsapni, akik _ esetenként szemlesütve megyünk el olyan dolgok mellett, amikre pedig pontosan a nagy többség érdekében figyelnünk kellene... — Kívülálló számára a bűnüldözés a leglátványosabb. — Bonyolult összetett munka ez. Ma már a tudomány, a technika teljesen beépült a bűnüldözésbe. A tudomány és a technika jelenléte felkészült és specializálódott embereket kíván. Például az általaim vezetett osztályon sok diplomás dolgozik, s többen várnak „bebocsátásra”. A jó nyomozónak sokféle tulajdonsággal kell rendelkeznie. Nagyfokú kitartás kell, hogy a felállított — sokszor nyolc, tíz — verziók mindegyikét végigköKerezsi Tamás vesse, átgondolja, ha kell újra kezdje az egészet, vagyis képes legyen önmaga ellenőrzésére is. A bűnöző fejével kell gondolkodnia, de még arra is fel kell figyelnie, hogy egy „mackó” feltörésekor milyen szerszámot használt a tettes szakértelemről ta- núskodóan. Szükség van beleélő képességre, meg kell „szólaltatnia” a helyszínt. Rendszerező, elemző képesség szükséges ehhez, továbbá a terület és az emberek nagyfokú ismerete ... Ez még nem is minden. — Vonzás, taszítás. Ez jellemzi az emberek többségének viszonyát a rendőrséghez. — Az emberek tudomásul veszik: van állam, tehát van erőszakszervezet is. Ugyanakkor az erőszak — és nem csak a bűnözőké — el is riasztja őket. Nyilván, belejátszanak a megítélésbe régi — mára már korántsem jellemző — rendőrök okozta kellemetlenségek, esetek, amikor az intézkedés módja, hangneme nem volt épp megfelelő. Ehhez csak annyit: ma már lehetőleg járőröző rendőröknek is érettségizetteket keresünk. Egyebek közt azért, hogy az esetleges továbblépésükhöz ne az érettségit kelljen először megszerezniük. De visszatérve az eredeti témához: néha a felnőttek teljesen érthetetlenül rendőrellenességre nevelik a gyereküket. Az ismerős pedagógus házaspár gyereke, amikor először látott meg egyenruhában, sivítva menekült előlem. Kiderült: ha nem ette meg a spenótot, akkor is a rendőrrel fenyegették. De az is tény, hogy amióta „Kék fény” van, amióta „nyitott” a Belügyminisztérium, amióta a rendőrség a társadalom támogatását kéri, gyökeres változás állott be: az emberek szinte minden segítséget megadnak... Kerezsi Tamás — szakszóval élve — „vegyesruhás”. Vagyis: egyes alkalmaktól eltekintve polgári öltözékben jár; most is látszik: ez is a megszokott viselete. Csakhogy a „civilség” nem kizárólag öltözködés kérdése. — Tud civil lenni? — Természetesen. De akkor is más szemmel nézem a világot, hiszen kirándulásra öltözötten sem mehetek el jogsértés mellett, s az emberek — akik ismernek — szükség esetén mindig . rendőrként fordulnak hozzám, hozzánk. Hiába próbálnék meg kikapcsolni, a társadalom mint rendőrt tart számon. De ezek ellenére nagyon is civil tudok lenni. Ott vagyok minden színházi bemutatón, sokat járok hangversenyre. Feleségem tanár, hosszú éveken át énekelt is, az ilyen irányú vonzalmamban meghatározó szerepe van. Lányom most fejezte be a gimnáziumot, a fiam pedig az első középiskolai osztályt. Szeretek kirándulni, horgászni, testvérem kertjében kapálni. Itt tör ki belőlem a földműves ősök vére. Az azonban bizonyos; a legnagyobb permanenciát a bűnüldözés kívánja, s hiába a szolgálat előre való megtervezése, ha közbejön valami, mondjuk egy hétig csak késő este jutok haza. Ilyénkor hiába volt az előre eltervezett program ... Ez szolgálat, és ezzel is jár. Ide nem lehet úgy bejönni reggel nyolckor, hogy délután ötkor biztosan hazamegyek. — Ebben nem lehet elfásulni? — Olyan sokszínű a munka, hogy szinte kizárt. — A rendőr, a bűnüldöző talán különösen, az élet legsötétebb oldalával kerül állandó, szinte életre szóló kapcsolatba. Nem látja a világot is sötétnek? — Ez a palya kétségtelenül érzékennyé tesz erre. De amikor dolgozunk, s emberek kerülnek elénk, akkor sem csak egy oldalról nézegetjük őket, nem csupán a rossz tulajdonságaikat akarjuk megvilágítani, hanem jó vonásaikat is igyekszünk előbányászni. Vagyis: nem egyoldalúan szemléljük őket. így vagyok a világgal is. Lenne miivel tölteni még a papírt, de egyetlen kérdésre futja csak: — Képes lenne pályát változtatni? — Önszántamból soha ... Speidl Zoltán KM o
