Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-09 / 161. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 9. Á Kelet-Magyarország tárlata Csontváry Kosztka Tivadar M űvészete a magyar kultúra elismert értékei közé tartozik. Pécsett külön múzeumot állítottak fel képeinek, amelyet éppen az idén nyitottak meg ismét. Néhány esztendeje látomásos filmet készítettek az életéből. Versek születtek róla, a titokzatos, különös, sőt különc művészről: * olykor-olykor már mitikussá növesztették alakját. Művészettörténeti helyét a legendáktól megfosztva már kijelölték. „Kvalitásaiban méltó párja a francia Rousseaunak, ha ugyan nem nagyobb nála. Ö is azok közé a magyar festők közé tartozik, mint Szi- nyei Merse Pál, Rippl-Rónai vagy Czóbel, kik a franciákkal nagyjából egyidőben, velük párhuzamosan ugyanazokat az irányzatokat teremtették meg a magyar művészetben.” (A századelő impresz- szionizmusát, expresszioniz- musát.) Világhírét az 1962- ben Brüsszelben megrendezett nagy kiállítás hozta meg. „A magyar Csontváry Európa nagy művésze...” — írta róla egyik ottani méltatója. 1853. július 5-én született, s elfeledve, magányosan hunyt el 1919-ben, hogy évtizedek múlva fedezzék csak fel páratlan művészetét. Pécsett látható képeihez ma már ezrek és ezrek zarándokolnak. Szerelmespár Mária kútja Názáretben Templomok Beregben A régi építőművészet hazai és külföldi rajongói mind céltudatosabban szervezik útjukat Be- regbe. Tákos, Csaroda, Ló- nya, Vámosatya, Marokpapi, Tarpa templomai, melyeket az utóbbi években a műemlékvédelem nagyszerű munkával állított helyre, élményt ígérnek. Az egyik legérdekesebb közitük a csarodai. Erről a templomról írja Entz Géza művészettörténész: „...nemcsak egyike a legrégebbieknek, hanem egyszer s mind legjellegzetesebb és leggazdagabban kialakított képviselője a falu késő Árpád-kori építkezéseinek”. A „fekete vízről” Csarodának nevezett patak partján található épület sok évszázados fennállása alatt alig változott valamit. Szakrális feladatai mellett egykor az erőd szerepét is betöltötte. Négy- szögletes szentélyét kívül két saroktámpillér támasztja meg. A szentély csúcsos diadalívvel nyílik a hajó felé, déli oldalán három keskeny résablak világítja meg. A templom földszintjén két oszlopon nyugvó, három félköríves árkáddal, ellátott karzat található, amely fölött emelkedik a torony. A falakat az 1200-as évek vége felé kezdték díszíteni. A nemrég feltárt freskókon Kozma, Damján, Pál és Péter apostolok láthatók, ezenkívül Szent Anna harmadmagával. A feltárt freskó teljesen ép. A XVII. században a középkori falképeket az egész templomban lemeszelték, s 1642-ben egy helyibeli festő stilizált növénymotívu- mokkal szórta teli a felületeket. A levelekből és virágokból álló, kék és piros színiben pompázó díszítmény kedvesen naiv, falusias hangulatot áraszt. E hímzésre emlékeztető kifestéshez harmonikusan illeszkedik az 1800-as években készült kazettás mennyezet és a karzat korlátja. Ez a szószék koronájával együtt annak a kiváló mesternek a műve, aki a közelben. Vámosatyán is dolgozott. Csarodától pár perces az út Tákosra. Az itt látható paticsfalú ' templom, melyet .,mezítlábas Notre Dame”- nak is neveznek. 1766-ban épült. Ekkor készült a szószék, a kazettás mennyezet, majd a díszes pávafejes pad. A művész Lándor Ferenc volt, aki a környék minden templomában otthagyta a keze nyomát. Motívumai dús levelű ágak, csokrok, kun- korodó kacsok. Rózsa és levél, tulipán és szív — ez a fő díszítőkészlete. Meleg színei ma is megkapóak. Ez a templom lényegében a népi vagy más szóval a parasztbarokk remeke. Hozzá hasonló alkotások láthatók Márokpapiban, Vámosatyán, Tarpán is. Bereg e tenyérnyi része tehát joggal csábítja az érdeklődőket. E vidéken a faépítészet egészen különleges műveivel találkozhatunk. A fatornyok Vámosatyán, Lányán, Gem- zsében különleges hangulatot árasztanak. Vámosatyá egykoron ácsfalu volt, s csupán érdekességként említjük, Kós Károly a szilágysági művészetről írott könyvében utal arra, hogy az idevalósi ácsok Szilágyban is építettek tornyokat. A legszebb harangtornyok egyike Lányán van. Kakuk Imre készítette Bán Péter nevű legényével 1781-ben. Stílusa szász hatást mutat, négy kis torony díszíti a konzolos keringőt. Különös látványosság a kötések, a gerendák illesztésének művészi volta. Szeg nélkül épült, mesterük művészi szaktudását dicsérve. Történelmi levegőt áraszt a lónyai templom is, főleg ha tudjuk, hogy a falu és környéke egykor Bánk bán tulajdona volt. Egy régi oklevél erről így ír: „...a két Lányának nevezett fallu, melyeket Bánk bán pénzen vett meg, és lányával vejé- nek, Simonnak adott mely Simon hűtlenségben és utódok vigasza nélkül halt meg ...” A legenda szerint itt fulladt a Tiszába Melinda is, amikor fiával, Somával menekült. A templom építője feltehetően Simon ispán volt. Mai formája valamikor a tatárjárás után alakult ki. Kár, hogy freskóit még nem tárták fel. A szószék koronája a legszebbek közé tartozik. Magas a hangvetője, díszítése a parasztbarokk csúcsát jelenti. Bürget Lajos Egy zabolátlan óriás Kilencven esztendeje született Majakovszkij V annak klasszikusok, akik mindig elevenen élnek az emlékezetünkben, s a születésük dátumával kapcsolatos jubileumok egyre valószínűtleneb- bül hatnak. Ki az, aki Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkijt kilencven esztendős aggastyánként képzelné el? Pedig — az emberi korhatár mai lehetőségei szerint — élhetne még. Persze, aki valamelyest a közelébe jutott e máig legnagyobb szovjetorosz költő életművének, az legöregebbnek is a puskini életkort, a harminchét esztendőt megért, örökifjú, kemény embert képzeli a tőle olvasott sorok mögé. Majakovszkij futurista művészként indult. A holnap új, minden korábbi hagyományon mint ósdi kacaton túladó művészetét vélték ő és hazai-külföldi társai föltalálni. Később rádöbbent: a hagyományok nem mind eldobni valók; Puskin, Lermontov, Nyekraszov művészete a teohoikai leleményekben tobzódó 20. század alkotóját is termékenyen ösztönözheti. Vlagyimir Majakovszkijt ehhez a fölismeréshez minden kétséget kizáróan a világnézete vezette. Egészen fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba, gondolkodásán nagyon korán té- veszthetetlen nyomot hagyott a materializmus, a marxizmus. 1913-as, a még éppen- csak hogy éledező filmművészetről szóló írásának termelési hasonlatát akár vulgáris materialista jellegűnek minő- síthetnők: „Az olyan jelenségeket, mint a film, a gramofon, a fényképezés — a művészet területén kis termelékenységű kézi munka helyett alkalmazott gépeknek kell tekinteni.” Eddig nem sok a különbség ebben az állásfoglalásban a gépimádó expresszioniz- mus-futurizmus olyan képviselőjéhez viszonyítva, mint például az olasz Marinetti. Majakovszkij azonban így folytatja: „Am de a gép (bármely iparágról legyen is szó) azzal, hogy átveitte a munka- megosztással végleg leegyszerűsített technikai funkciókaf, nem semmisítette meg az embert, csupán éles vonalat híj^ zott a munka életrekeltője, megszervezője és másrészről közönséges, lélektelen elvégzője között.” S ezt már nem írhatta volna le Marinetti. Izgalmas az egybecsengés az ekkoriban még alapjában véve polgári gondolkodó Lukács György és Majakovszkij nézete közöitt: mindketten fölismerik a film szerepét, s mindketten a színházművészettel való kölcsönhatásban. Csak míg Lukács az előkelőbb, finomabb színházművészet ilyen-olyan — szórakoztató szerepével kapcsolatos — „ballasztjait” helyezte volna át a filmművészetre, addig Majakovszkij a fordítottját vélte megvalósítandónak: a filmszalag a lehető legtöké- letesehb, ám egyedi színészi teljesítményeket vinne sokezer példányban a tömegek közé, fölöslegessé téve megannyi gyatra produkciót. Egész alkotó pályája során Majakovszkij a művészet természetszerű fölfogását képviselte. Ügy tartotta, hogy a társadalom mintegy megrendeli a műalkotást; társadalmi szükséglet, igény nélkül nincs is értelme a művészi tevékenységnek. S nem nézte Majakovszkij, hogy milyen szinten és műfajban kell hatnia a tömegekre. Ha kellett, bökversek özönével harcolt a győztes forradalom új társadalmának megszilárdításáért, kézzel festett plakátok százait készítette el egyetlen éjszaka; adott esetben többre becsült egy jól sikerült ci- kóriakávé-iborítót, mint tár- latnyi finomkodó csendéletet. De a formai jegyeket sem becsülte alá: a gondos (nem feltétlenül pepecselő) kidolgozás teszi „használhatóvá” a műalkotást — vélte. Az új rend győzelme — 1917 után — külső-belső támadások, gondok iszonyatos tehertételeivel küszködött. Nyílt és lep'lezkedő ellenség támadott. S főként az utóbbit, a gyakran bürokrataként tenyészőt gyűlölte Majakovszkij. E politikai jelentőségű harcában vívta ki a Majakovszkij költészetéért különösebben nem rajongó Lenin- elismerését. Majakovszkij csak 1922-től váltotta be igazán, amit 1913-as, saját magáról íroitt tragédiájában így fogalmazott meg: „Én / kereséstől dagadt lábbal , kontinenseteken / jártam eleget.” Megfordult az ellenséges tőkés világ számos központjában; a világjáró szovjet költők, a Jevtusenkók előképe volt — kitűnő előadóként is. Majakovszkijt — rövid kísérlet erejéig — már a vele rokon József Attila is fordította. Később, a felszabadulás után, kitűnő fordítók egész sora támadt Radó Györgytől, Szabó Lőrinctől, Weöres Sándortól Tandori Dezsőig. Mégsem lehetünk elégedettek magyarországi utóéletével. Nem évülő gondolatait, kérlelhetetlenül bíráló indulatát, ötleteinek sziporkázását jobban hasznosíthatnék. Talán az évforduló erre is figyelmeztet. Vlagyimir Majakovszkij Egyetemes válasz Jegyzékek — de unom már! Túl sokat irkáinak manapság. Kertelés nélkül hadd javasoljak egyetemes választ — mindre azonnal. Ha minket itt egy-egy hadi garázda bármi háborúra provokálna — válaszunk egyértelműen: nem! De ha bárki — s lehet rázós az ügy! — kezet nyújt, mintegy: beszéljük meg együtt — a válasz mindig kereken: igen! Ha minket a hatalmak bármelyike ultimátumával ijesztene — válaszunk egyértelműen: nem! De ha nem ultimátumos képpel ront ránk, s rendesen kéri, hogy kártérítést adnánk — a válasz mindig kereken: igen! Ha * koncesszióval vagy más egyébbel ülnének a munkások fejére — válaszunk egyértelműen: nem! De ha az erszénybe nyúlnak. mely szűk — kölcsönösen, s javasolják: „Kereskedjünk becsületesen” — a válasz mindig kereken: igen! Ha orrukat abba is beleütnék, ki kap kegyelmet, és kit ítélünk el — válaszunk egyértelműen: nem! De ha csak úgy jó szívvel •arra kérnek: bocsátanának meg, no, a tökfejűnek — a válasz mindig kereken: igen! Curzin, Poincaré, s ti többiek! Csak ezt a kis fáradságot vegyétek; haszontalan, új jegyzékek helyett olvassátok el ezt a versikémet. Tandori Dezső fordítása (1923) KM e A „mezítlábas” Notre Dame. <Cs. Cs.)
