Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
KM HÉT VÉG I MELLÉKLET 1983. július 30.01 Kedves Barátom! Nehezen tudok napirendre térni az „újgazdagokról” mellékesen elhangzott megjegyzésed fölött. Elmesélted, hogy legutóbbi külföldi utadon összebarátkoztál utastársaiddal, akikről kiderült, valamennyien vaskosabb pénztárcával indultak el otthonról, mint te. Hibben még nem is lenne semmi különös, magyaráztad, hisz egy műszaki értelmiségi pályán dolgozó em- ber, mint te, nem tartozik a legjobban keresők közé. Azt viszont tudom rólad, hogy az átlagkereseted jócskán magasabb a kollégáidénál, mert újításaid, találmányaid, szakfolyóiratokban megjelenő dolgozataid is hoznak egy kevés pénzt a konyhára. Igaz, ezek honoráriumát könyvekre és külföldi tanui- mányutakra költöd. De térjünk vissza utitársaidra, akikről megtudtad, hogy rendszeresen együtt utaznak, valamikor egy spanyol kiránduláson barátkoztak össze és akkor határozták el, hogy minden évben együtt indulnak újalbb és újahb égtájakra. Van köztük kőfaragómester, főorvos, magán- tervező, kisiparos, kiskereskedő, nyugdíjas és egy művezető, akiről azt mondtad, hétvégi kertjének termését költi az ilyen utakra. A legmeghökkentőbb eset mégis az az idősehb pesti utitársad volt, aki kezelő orvosát is magával vitte a csaknem 40 ezer forintos IBUSZ-útra. Ö fizette az orvos utazási költségét, s az már csak mellékes, de sokat mondó megfigyelésed volt, hogy mindig az idősebb erniber cipelte a nála fiatalabb orvos bőröndjét. Tudom, az idős, betegeskedő ember sztorija extrém eset, meglehetősen ritkaság nálunk, kevesen tehetik meg, hogy magukkal viszik kezelőorvosukat a külföldi útra, aki gondosan beadja a szokásos injekciókat, előkészíti a gyógy^ szereket. Talán életének utolsó vagy utolsó előtti nagy önmegajándékozása volt ez az út, amelyről úgy remélte, garanciát szerez az életnek. Nem lehet tudni, örökölt, lottón-totón nyert és gazdagodott meg ez az utitárs, de nem is ez talán a fontos. Az életrend, a stílus, az emberi tartás az érdekesebb és el- gondolkoztatóthb. Éppen az a mozzanat, hogy az idősebb ember cipelte a fiatalabb bőröndjét, mert úgy érezte, a pénz mégsem ad néki teljes garanciát, úgy érzi meg kell alázkodnia, mert a másik ember hatalmában van. Bevallom, számomra nem is az a leg- izgatóbb kérdés, vajon a több tízezer forintos külföldi utakat járó honfitársaink honnan veszik a pénzt. Köztudott, hogy vannak nagy jövedelmet hozó szakmák, mellékkereseti lehetőségek, amelyek az átlagkeresetű emberhez nem mérhető pénzt hozhatnak. Vannak megszállott utazó hajlamú emberek is, akik szerényen keresnek, de beosztják a pénzüket és jóformán egész, évben vagy egész életükben a következő külföldi útra gyűjtenek. Pusztán egy külföldi társasét részvevőinek összetételéből ma már elég nehéz megítélni, kik azok, akik a saját szellemi és fizikai erejük, tehetségük, többletmunkájuk megérdemelt jövedelméből indulnak útnak. S kik azok, akik a szerencse fiad, konjunktúralovagok, akik nem munkával, tehetséggel, hanem pénzük ügyes forgatásával, spekulációval, tisztességtelen eszközökkel szerzik meg a „ikuriózumutakra” való, olykor 80—100 ezer forintos költséget. Jobban izgat az az emberi kiszolgáltatottság, amelyet említettél, s amely az ismert szólásmondást erősíti, amely szerint a pénz nem boldogít. Igaz, sokszor halljuk e mondás korszerűsített változatát is, amely így hangzik: a pénz nem boldogít, ha nincs. Igazat adok neked abban, hogy az egyéni jövedelmek, a jólét alakulását ma még sok embernél nem a társadalmilag hasznos és a befektetett egyéni munkával arányos tevékenység, hanem olykor a véletlen tényezők irányítják. A baj ott kezdődik, ha e modern úrhatnámság átragad a szerény jövedelműekre is, és elkezdenek versengeni, agyonhajszolni magukat, hogy ők is eljussanak egyszer mondjuk a Kanári-Szigetekre. Ez a belső emberi értékek torzulásához vezet és tönkreteheti az ember szellemi és fizikai arculatát, erejét. így hát megegyezhetünk abhan, ami köztünk nem is volt vitatéma: a versengés feltételeit magunknak kell mindig kialakítani, csak olyan akadályokat állítva magunk elé, amelyeket ha nem is könnyen, de magabiztosan átvihetünk — Varga Andrással, a Icisvárdai városi-járási pártbizottság első titkárával a politika hétköznapjairól ^ Mielőtt idejöttem, három kisvárdai lakost kérdeztem meg: ismeri-e, és ha igen, milyen embernek ismeri a városi első titkárt? A válaszok lényege: olyannak, aki rendszeresen és első kézből: a piacon, a futballmérkőzésen, a munkahelyeken, közvetlenül az emberektől szerzi be információit... — Ennek egyszerű a magyarázata. Engem itt mindenki ismer, hiszen a nagyszüleim is itt születtek. Rám is kérdeznek olykor, a Varga Pista, a kőműves fia vagyok? Ezért is van, hogy nagyon kevés ember szólít Varga elvtársnak, a többség Bandinak. És ez nekem örömet okoz. Jól érzem magam az emberek között, s munkatársaimtól is azt 'kérem, minél többet találkozzanak velük a mindennapokon. 0 Nem zavarja valamiképpen, hogy itt született, hogy itt él a rokonság, s eny- nyi a barát? — Nem élnek vissza a rokonsággal, a barátsággal. Meg aztán a legjobb barátomnak is meg tudóm mondani a nemet. Ha szükséges, még keményebbeket is. De most már ■talán eleget beszéltem a személyes dolgaimról... Én közel sem tartom ezeket Varga András személyes ügyének, hanem jó vezetői tulajdonságnak. A következő kérdésem: mennyire hasznosíthatók a munkában ezek a közvetlen, úgynevezett „utcai” információk? — Úgy vagyok a papírral, ha a személyes tapasztalatom egyezik az abban leírtakkal, akkor tartom jónak. Mert néha különböző információk — nyilván a rossz beidegződések miatt — el akarnak kerülni gondokat. Ez a politikai munka selejtje, hiszen az élét gondokkal jár. Valós tájékozódás nélkül képtelenség megfelelő politikai döntéseket hozni. Ha nem az életből születik, hozhatunk bármilyen határozatot — ki fogja, ki tudja azt végrehajtani? Óhajaink, illúzióink az egyik oldalon, a valóság pedig a másikon. Ügy gondolom, ennek a módszernek már lejárt az ideje. A Pedig Kisvárdán készült jelentésben ol- w vastam a megállapítást: a lakosság politikai hangulata jó. Nem tartja ezt a dolgok leegyszerűsítésének? — De. Pedig ez így igaz, de csak akkor, ha mindjárt hozzáteszem: ezzel és ezzel a gonddal együtt jó. Mert az igazsághoz az is tartozik, hogy megnőtt a gondunk a gazdálkodásban, a közrenddel, az állampolgári fegyelemmel — és ez naponta formálja a politikai hangulatot. A boltban, a szolgáltatásban, vagy az orvosi rendelőben a hangnem, a bánásmód naponta rontja, vagy javítja az emberek közérzetét. A ma jó hangulata nem egyszer s mindenkorra adott. Egy dolgozó — legyen az vasöntő, vagy jogász — hangulatára — következésképpen teljesítménye — meghatározó a munkahelyi légkör is. Ahová az ember úgy megy be, mintha kötéllel húznák, lehet jő hangulatról szólni? Lehet az gyár, tantestület, ÁFÉSZ — egy rossz vezető pokollá teheti munkatársai életét, de úgy is vezethet, hogy a dolgozókkal madarat lehet fogatni. Az emberi tényező és a politikai hangulat elválaszthatatlan. Egy pillanatra sem felejthetjük, hogy céljainkat az emberekkel kell megoldani és nem is csupán a 4260 kommunistával, hanem a város, a járás egész lakosságával. Mennyivel köny- nyebb a feladatokat megértetni, elfogadtatni, végrehajtatni ott, ahol nem monoton módon végzik a munkát, hanem ismerve a végcélt, a saját hozzájárulás értékét is, szívesen. ^ Ehhez viszont jó vezetők kellenek ... „Kísért minket a sablonosság, a sematizmus, pedig tudjuk: az emberek konkrét és nyílt székéi értenek meg bennünket. ...Orréi, hogy az emberek közt éljünk, nem mondhatunk le...” — Végső soron vannak megfelelő embereink. de ez nem jelenti, hogy néhány helyen nincs gondunk. Annak ellenére, hogy az utóbbi öt évben sok területen sikerült a jó irányba lépni. Csupán tavaly 14 helyen volt csere — mondhatom, mindenütt az ügy előnyére. Dé ezt a területet is állandóan karban kell tartani, mert aki most megfelel, lehet, hogy holnap már nem. Gyorsuló időnk, ritmusunk, igen kemény próbára teszi az embereket. A változó körülményekhez csak rugalmas és aktív vezetők tudnak igazodni. Olyanok, akik jó döntést hoznak ma, de holnap ahhoz is erejük lesz, hogy ezt is megváltoztassák a jobb érdekében. Én ezt nemcsak a gazdasági területekre, a pártszervekre, -szervezetekre is értem. Nekünk sem lehet mondjuk az éves munkatervet sérthetetlennek tekinteni. Hiszen menet közben változik a helyzet, ahhoz igazodnia kell a politikai munkának is. Terveink, döntéseink akkor életszerűek, ha azokban nemcsak a kommunisták, de a pártonkívüliek véleménye is benne van. És arról még külön kellene beszélni, milyen alapvető erkölcsi kötelességei vannak még a vezetőnek, a párttagnak... 0 Arra gondol, hogy a kommunistának kötelessége kiállni, vitázni, meggyőzni, ütközni? s* ez m, mi A . ‘ v‘* T*‘ 2 8*8 íj — Tulajdonképpen igen. De sémrfuképp sem a mindig felszólalókat, a lapos, semmit- mondásokat hiányolom. Többre becsülöm azt az embert, aki nem szól a taggyűlésen, ha nincs mondanivalója, de hittel kiáll a munkahelyen, otthon, a baráti körben, ha az szükséges. A vitában való meggyőzés ma nélkülözhetetlen. Én azt a vezetőt nem sokra becsülöm, aki csalhatatlannak, mindenki felett lévőnek érzi magát, hiszen ott vitázni aligha lehet. Úgy vélem, hogy az eszmei-politikai-szervezeti egység sem egyszer s mindenkorra adott. Türelem és mindennapos szívós munka — akárcsak egy-egy perc is — hozhatja meg, hogy meggyőzzük saját magunkat, s meggyőzzünk másokat politikánk igazáról. De vajon meggyőzhetők-e a mai emberek régi módszerekkel? Számításon kívül hagyhatjuk-e, hogy minden lakásban van tévé, a kukoricaföldön is kint a táskarádió, s majd mindenkinek jár napilap? Nyilván nem ugyanaz az ember, akihez szólnunk kell, mint korábban. Felkészültünk-e erre? — Minden kornak megvan á maga mércéje a vezető kiválasztásánál, nevelésénél. A mienk is adott, de a dolog nem ilyen egyszerű. Az, igazi az lenne, ha csupa felső fokon képzett, vezetésre termett, emberséges igazgatónk, tsz-elnökünk, párttitkárunk lenne. De ilyen ember nincs mindenütt. Van, ahol nincs meg a diploma. Van olyan, hogy megvan a felsőfokú végzettség, de nincs vezetői érzék. Ismerek kiváló szakembert, akire két embert sem lehetne rábízni, és olyat, aki diploma nélkül nágy életbölcsességgel vezet üzemet hosszú időn át igen eredményesen. A Amikor káderügyekről beszélünk, aleg- w fontosabb területek egyikéről szólunk. Ma különös jelentősége van annak, találnak-e megfelelő embert a megfelelő helyre... — Én tovább kérdezek: megvannak-e azok az embereik, akik erre képesek? Akik színesen, élményt is adva vezetnek szemináriumot, tartanak előadást? Sajnos nagy gondunk, hogy itt-ott mereven ragaszkodunk megcsontosodott módszerekhez. Nem mindig számolunk azzal, hogy ami régen jó volt, az ma már idejétmúlt. De vajon a felszabadulás, vagy az ellenforradalom után bevált módszerektől meg szabad válni? Arról, hogy az emberek közt éljünk, nem mondhatunk le, bárhogyan is változott, korszerűsödött a világ. Az élő szóra, a politizálásra időt kell szakítani, ez mással nem pótolható. g Ezen nem lehet vitatkozni, ám itt Kisvárdán még nem is olyan régen amiatt panaszkodtak, hogy sok a papírmunka és kevés idő jut az emberekkel való találkozásra ... — A panasz oka sok esetben a kényelmesség, semmi más. A gondolkodás, az okosabb kdötlése nagyobb erőfeszítést, több időt kíván. Kísért minket a sablonosság, a sematizmus, pedig tudjuk: az emberek konkrét és nyüt szóból értenek meg bennünket. Azt is megértik, ha rosszat mondunk neki, ha jók az érveink. De elmondhatjuk-e, hogy minden alapszervezetünk, minden munkahelyünk, vagy lakóhelyünk képes megfelelő választ adni az ott elhangzó kérdésre? Bizonyosan nem, mert akkor tőlük, s nem a felsőbb szervektől kérnének, keresnének választ felvetéseikre, problémáikra a párttagok, a pártonkívüliek. Azért is adott igen sokat a Központi Bizottság áprilisi határozata, mert önvizsgálatra késztet mindenkit, mit csinálunk jól vagy rosszul? Képesek vagyunk-e a helyi adaptációra, á nagy politika aprópénzre váltására, vagy állandóan felfelé mutogatunk, miközben rengeteg lenne helyben a tennivalónk. Mert akármilyen kitűnő is egy felső határozat, semmire sem jutunk, ha azt csupán felolvassuk, s nem határozzuk meg abból a testre szabott feladatokat! Kinyilatkoztatásokkal előremenni nem lehet. A helyi nyelvre lefordítani viszont nehezebb, ehhez fel kell készülni, jól kell ismemi a munkaterületet. A pártmunka, a vezetés így felelhet meg a ma követelményeinek. £ És vitatkozni is meg kell tanulnánk... — Már csak azért is, mert a vitatkozás azt jelenti, hogy másokat is meg kell hallgatni. Én is hagyjam magam meggyőzni — ha másnak van igaza, akkor sem dőlt össze a világ. Legfeljebb levonom a tanulságot, s legközelebb jobban felkészülök. A vezetőnek fel kell ismernie, hogy értelmes vita nélkül nincs élet. Azt is látnunk kell, hogy ami általában igaz, esetleg a mi járásunkban, városunkban igaz, nem biztos, hogy másutt is az. Még két tsz-ben sem lehet minden egyformán igaz. Sablont ebben sem lehet alkalmazni. Régi beidegződésünk, hogy könnyen sértődünk az ellentétes véleménytől, holott meg kellene köszönnünk, mert mindenképpen előbbre viszi az ügyet g Ezek után talán fel sem kellene tennem a kérdést: könnyebb, vagy nehezebb ma pártmunkásnak lenni, mint korábban? — Szerintem más. Minőségileg más. Korábban sokszor kellett beavatkoznunk operatívan a dolgokba. Én pem szeretem az operatív beavatkozást, mert azt már a szükség hozza, s akkor az én munkámat is minősítem — éspedig lefelé. Azután: mostanában is meg keli ütközni egyes területeken azért, hogy mindenki azt csinálja, amire hivatott. Különben, hogy lehet önálló és felelős gazdája területének, ha nekem kell megmondani X tömegszervezeti vezetőnek mit csináljon, Y téesznek mit, hová vessen? Ez is arra serkent minket, hogy megfelelő vezetők legyenek minden területen. Nos: könnyebb pártmunkásnak lenni, mert kádereink alkalmasabbak az elemzésre, a jó döntésre, mint korábban. És nehezebb is. mert felkészültebb emberek partnereiként kell dolgoznunk, s mert a feladatok összetettebbek, mert a körülményektől függetlenül mindig szebbet és jobbat akar a lakosság. Ez természetes, de az is, hogy ezért többet is kell tennünk. Többet és okosabban kell dolgozni — ezt nekünk kell megértetni. ^ Varga elvtárs, nyugodtan alszik? — Általában igen, de azért vannak nyugtalanító esetek is, amelyek megzavarják az álmomat. Azt hiszem, természetes, hogy az ember nem tudja teljesen kikapcsolni magát a nappalokból. Gondunk van és nem is kevés. A már említettek mellett a szervezetlenséggel, a nagyképűséggel, vagy például a papi téesz korábbi vezetői esetében az olcsó népszerűség hajhászásának következményeivel. Ezek is figyelmeztetnek, egyáltalán nem szabad félvállról venni, amit a párttagság, a lakosság jelez, g Miben tudná összefoglalni ezeknek a jelzéseknek a lényegét? — Fegyelmezettebb munkára van mindenütt szükség. És amiről végig beszélgettünk, az emberek meggyőzésére, a párt politikájával való azonosulásra, a helyi ügyekben is őszinteségre, nyíltságra. És amire sokszor nem gondolunk: az emberben rejlő nagy tartalék kiaknázására. Visszatérek az előbbi kérdésre: nem alszom jól, ha közömbös emberekkel találkozom, akik szó nélkül mennek el a gondok, bajok mellett, mert az nem az ő ügyük. Csakhogy épp ők panaszkodnak legelőször, ha ezek következtében sérelem éri őket. Zavar, ha a fegyelmezett munkát másnak ajánlók akarnak a demokratikus jogokból maguknak többet. Summázva: úgy érzem, hogy a területünkön élő kilencvenezer ember bizalmát élvezzük, mert a gondjaikat érezzük. Mert az úgynevezett nagy dolgokkal egy sorban foglalkoztat minket, ha mondjuk Újkenézen nincs, aki megjavítsa az elromlott tévét, ha Tu- zséron késik a kenyér, ha Laskodon nincs fodrász. Olyan dolgok ezek, amelyeknek nagy súllyal szükséges jelentkezniük abban a bizonyos hangulatjelentésben. Köszönöm a beszélgetést. Kopka János y HÉTVÉGI | LINTERJÚJ
