Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
KH HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 30. ba megy a kész baracklekvár, ő tartja számon, menynyit termelt egy műszakban a szalag, mennyivel gazdagodott a raktár, ez a hatalmas éléskamra, ahol mennyeze- tik felrakva már a borsó, a meggy, és minden, amit az idei nyár adott. Nem álmos még? — kérdezem Tóth Lászlónét, aki éppen tizenegy éve dolgozik a gyárban, és majdnem ennyi ideje targoncás. — Egy óra, fél kettő körül szokott elkapni az álom —, mondja, de most valahogy bírom. Pedig ez az első éjszakás hetem. Most jöttem vissza a gyesről. — Az éjszakázás úgy tudom — önként vállalható, annak, akinek gyereke van. Nem kötelező. Miért van mégis bent? — Jobban jövök így ki. — A fizetésben? — Abban is, de másban is. Éjszakás héten többet tudok együtt lenni a gyerekkel. — Fiú? — Igen, és hároméves. — A legszebb férfikor. És még mit csinál napközben? — Van tennivaló a ház körül is. Napóleonnak — mondják „A gép forog...” „Elosztják az éjszakát” Innen felülről tényleg olyan a gőzölgő csarnok, mint a hajógépház. Csak itt nem fülig olajos fűtők futkosnak, nincs szénhalom, se füstölgő salak, csak a barack jön, félbevágva, mag nélkül, megy a mosóba, főzőüstbe, s fehérköpenyes lányok, asszonyok egyengetik az útját. „Lenéztünk a hajógépbázba ahol a dugattyúk között a fűtők futkostak pucéron, s Vörösen, mint az ördögök; a forró lég, mintha valóban pokolból zúdult volna ki — Micsoda munka!... „Megszokták már” Szólt könnyedén mellettem valaki...” Megszokták? — Meg tudtad te szokni (volt benne részed) — a kapát? .. A portára Hajdú Szabolcs jön le elém. (Nemrég derült ki, hogy régi iskolatársam.) Bólint, hogy mehetünk. Az éjszakai műszakos lányokról, asszonyokról szeretnék riportot írni, s teljesen véletlenül futottam össze vele. Űtközben Illyés Gyula versét mormolom magamban: „Megszokták? — Meg tudtad te szokni?”... Valamikor dolgoztam itt egy nyáron át. Rakodtam, targoncáztam, húztam-toltam a hidraulikát, s tudom, hogy milyen az éjszaka. Nehéz. Nagyapám ilyen időben szólt ránk, ha nem hagytuk abba a hancúrozást, hogy „aludjatok már kölkök, mert mindjárt elosztják az éjszakát.” Hogy kik osztják el, és minek, azóta sem tudom, csak azt, hogy akárhogyan osztják, minden képpen nagyon hosszú, ha ébren kell tölteni. • — Nem osztjuk el — mondja Hajdú Szabolcs, a gyümölcsüzem vezetője. Az éjszakát mindenki önként vállalja. — Vajon miért, ha nem muszáj? — kérdezem, mintha nem tudnám máris a választ. Természetesen több a pénz. — Több? Ez magától értetődik. De biztos, hogy itt nemcsak erről van szó. — Ezek a lányok, asszonyok, szeretik a gyárat. Bácskái Ferencné kísér el első körutamra. Kimegyünk a rámpára, ott mossák az üres üvegeket, és ott állnak a ládák is, barackkal. Innen indul a „gyümölcs vonal”. Bácskái Ferencné 1969-ben jött a gyárba, elvégezte a szakmunkásképzőt, és most befőtt- csoport-vezető. Szépen hangzik ez a beosztás, nagymama befőttes polca jut eszembe róla, de aztán amikor meglátom sorakozni a sok ötliteres üveget, amint mennek, meg-meglökve egymást a csillogó szállítószalagon, elillan ez a régi kép. Az éjszakai műszakról érdeklődöm. Hat- vanhárman dolgoznak most bent, ebből negyven nő. Miért vállalják? — Otthon a kert, az állatok. Napközben, ha aludt egy kicsit az ember, elfoglalkozik a ház körüL — Négy-öt órát ha alszom, — mondja Bacskainé —, leginkább dél körül. Az ebédet is megfőzöm, és jut idő a kisgyerekre is. A szalag végén, ahol egymásra rakják az aranysárga befőttes üvegeket, Nádasi Andrásné irányítja a munkát. Innen már a raktár— négy óra alvás elég volt naponta. De ő nem dolgozott egész éjjel, s nem kellett másnap ebédet főznie, s még tenni-venni is egy keveset a ház körül. Napóleon csak császárkodott. Ehhez képest a villanytargonca... — Hogy jutott eszébe, hogy targoncás legyen? — Brigádvállalás volt. — Nocsak! — Vállaltuk, hogy valamelyikünk elvégzi a tanfolyamot. Eleinte olyan volt, mintha lovat vezetnék. Az istennek se arra igyekezett amerre én akartam. — Aztán „betört”. Most már azt csinálja, amit mondok neki. — Megveregetem a sárga targonca oldalát —, szelíd jószág, — tudom, ültem rajta én is valamikor, csak akkor még piros volt, nekem is rakoncátlankodott eleinte, le is borított egy raklap üres üveget, hogy alig győztem a szilánkokat összesöpörni körülötte. — Bizony leborul, ha rosszul van megpakolva a raklap, de azért én még üveget nem törtem — mondja Tóthné, majd feljebb tolva fehér ellenzős sapkáját, elindul, hogy bevigyen egy rakomány barackot a csarnokba. A motor felsivít, mint a villamos a kanyarban. • Gyere, nézzünk át a szomszédhoz — mondja Hajdú Szabolcs, és elindul velem egy gépek alkotta szűk sikátorban. Gőz fúj felém, s a gép belsejében veszedelmesen morog valami. — Erre közelebb, csak vigyázz, víz van. — Azt látom — mondom —, meg gőz. És mi ez az időzített bomba itt mellettünk? — Ez a hősterilizáló. Kilencven fokos gőz van benne. Olyan, mint amikor otthon a nagymama párnák közt dunsztolja a befőttes üvegeket. Csak itt ötezer üveg befőtt dunsz- tolódik egy műszak alatt, és annyi párna nincs. — Okos gép — mondom. — És ki az a szomszéd? — A főzelékvonal művezetője. (Szomszédvonal, frontvonal .. . Mintha valamelyik háborút viselt tábornok visszaemlékezéseit olvasnám. „Át akartunk menni a szomszédhoz, a tőlünk északra védő A targoncás hadosztály parancsnokához, de a frontvonal közelében pergőtüzet kaptunk.") Batta Júlia a szomszéd, és szó sincs pergőtűzről. Csak az uborka támad, és már az se sokáig. Holnap (azaz ma) reggel hatkor indul a zöldbab. Most hajnali három óra van. Batta Júlia és Hajdú ÁrA csoportvezető pádné csoportvezető ülnek a főzelékvonal „főhadiszállásán”, és megbeszélik a gépek átállítását, hogy a reggeli műszak el tudjon indulni a babbal. Hajdú Árpádné Oroson lakik, onnan jár be, 1964 óta. Tizenkilenc szezont csinált végig, régi tapasztalt „éjszakázó”. — Megszoktuk már — mondja. Az újak, akik idejönnek, így hajnali három és négy között, bizony néha állva elalszanak. Ügy kell rájuk szólni. Én már nem. Csak napközben vagyok ilyenkor ingerültebb. „Megszokták? — Meg tudtad te szokni — (volt benne részed) —” ... • Egyszer, mert már nem bírtam nyitva tartani a szemem, elbújtam egy ládakazal mögé. Jó rejtekhely, gondoltam, s keresni se fognak, van itt épp elég rakodó. Megágyaztam néhány karika kötélből, s egy rossz viharkabátból, s aztán csak arra éreztem fel, hogy virrad, s fölöttem körben ott áll a brigád. Lebontották a ládakazlat amíg aludtam, s ott feküdtem az udvar közepén, nagy nevetségre, mintha otthon lennék. — Csak áz éjjelilámpa hiányzott mellőlem. • Gagna Istvánná állandó éjszakás. Ehhez külön engedély kell, és folyamatos orvosi vizsga. Június második hetében kezdte, és éjszakázni fog a babszezon végéig. Nem fáradt. Ott áll az uborkatöltőnél, és gyors, biztos mozdulatokkal dolgozik. Négy és fél éves kislánya van, s így nyáron, óvodaszünetben, foglalkozni tud vele napközben. A gyár lehetővé teszi, hogy akinek gyereke van, állandó nappalos legyen. Mégis ahány asszony, akivel beszéltem, mind inkább éjszakázik, mert A befőttvonal így lehet többet gyermekével, a családdal, s dolgozhat többet a ház körül. Gagnáné fiatal még, kávét sem iszik, pedig itt termoszszámra főzik, mint „védőitalt”, de nincs szüksége rá, napközben — mondja tökéletesen kipiheni magát. Előbb a mozdulatok zavarodnak össze, később a fények kezdik bántani a szemet. Végül az ember megy, mint az alvajáró, s nem tudja hova, Rámszóltak, hova mégy azzal a hidraulikával? Arra már semmi sincs. — A pincébe —, motyogtam békésen alva. — Oda viszem a cukros zsákokat. — Akkor fordulj meg édes egy- komám, és rakd meg a szekered, mert most üresen húzod. • Még mindig nem hajnalo- dik. Leugrok a rámpáról, s megyek a fóliával burkolt „üveghegyek” között. Vannak dolgok, amiket valóban meg lehet szokni. Az erőbeosztást, a mozdulatokat. Eleinte nagyon nehezek voltak a ládák zöldpaprikával is, hát még paradicsommal teli: Soha nem akart végetérni az első éjszaka a rámpán. Később valahogy „beoiajozód- tak” a mozdulatok. Megtanulta a derék, a hajtás leggazdaságosabb szögét, a váll, a könyök és a csukló pedig azt, hogy mekkora erő kell ami elég, de semmivel se több a kelleténél. Nyolcmagasba a láda? Hát pont akkorát emelt, s nem nézett mindegyikre fel, mert a nyak is fárad, s a fájás onnan is lesugárzik. Ott, akkor értettem meg, hogy a munkának tudománya van. Hogy nagyapám, amikor kapált, nem nézett se jobbra, se balra, és mindig oda vágott, ahová kell. (A kukoricaegyelés volt a legnehezebb. Vagy ott hagyott két-három tövet az ember, vagy kihasította mind. Ki együtt indult velem a tábla végén, nagyapám csakhamar szembe jött velem, s mire végeztünk —, ő vágta a többet — fáradtnak se látszott, csak a homlokát töröl- gette meg.) — Nem álmos még? — köszön rám egy hang. Tóthné rendezgeti az. üveggúlákat, fehér sapkája világít a sötétben. Halkan, zümmögve fut a villanytargonca. Valamikor itt az udvaron dízeltargoncák „rodeóztak” a fel- rakot ládahegyek között, éktelen puffogásuk széttördelte az éjszakát. Szinte látom szédítő nyolcasaik nyomát a betonon. De már ez a beton se a régi. Űj aszfaltot húztak rá, s nem találom a padlócsatornákat, amibe a paradicsomot öntögettük. Megváltozott a technológia a főzelékvonalon is. Tíz évvel ezelőtt — mondja Batta Júlia — százhúszan is dolgoztak egy műszakban. Most hatvanhárom ember van bent, (ebből ötvenkettő a nő) és majdnem a dupláját termelik, mint annak idején. Muszka Sándor né az üvegzáróknál dolgozik. O is szereti az éjszakai műszakot. Reggel elrendezi a jószágot, főz valamit, utána ameddig tud, alszik. Itt éjszakka négy, fél öt felé szokott rájönni az álom, de aztán jó, mert megvirrad, s a kinti fény azt jelenti, hogy nemsokára vége a műszaknak. Batta Júlia mondja, hogy nemcsak az éjszakai pótlék, a többletkereset, s nemcsak a napközben otthon elvégezhető munka tartja itt ezeket az asszonyokat. Legtöbbjük szinte a gyár születése óta nálunk dolgozik. Nagy bajban lennénk nélkülük, s ők ezt tudják. Hajduné is ezt mondta — gondolom, most hirtelen —, mert végére jár az éjszaka, s körülöttem, a „szomszéd főhadiszállásán” egyre több a papír, s egyre kuszábbak rajtuk a sorok. Igen, ezt mondta pontosan: jó munkatársak, jó légkör, összeszokott közösség. Idénymunkás alig jön, hiába hirdetünk. Ha jön, egy hét múlva odébb áll. Mi lenne, ha mi sem vállalnánk az éjszakát? A gyárnak termelni kell. Jönnek, fordulnak a falba vágott kis ablakon át a teli üvegek. Muszkáné rakja rájuk a kis fémfedőket —, itt úgy hívják, hogy lapka —, aztán az üvegek besorakoz- naik egy forgó karú gép alá, ami kiszippantja belőlük a felesleges levegőt, és körbe húzza szájukon a szorítógyűrűt, amit néha olyan nehezen lehet otthon lepiszkálni a kés hegyével. A lapkaüzemi lányok aranyszínű kis félholdat viseltek a hajukban, amit a körvágó gép a lemez széléből lekanyarított Halomba hevertek ezek a csillogó kis félholdak, kisebbek-nagyobbak, a padlón. Egyet el is tettem emlékbe, annak a lánynak az emlékére, aki legszebb volt a lapkaüzemben. Ma már nem dolgozik éjszaka a lapkaüzem. A korszerű gépek meggyőzik a munkát nappal is. Hajdú Szabolcs kinn áll a rámpán, s elnéz, amerről nemsoká virradni fog. „A gép forog, az alkotó pihen” — köszönök rá, mert bent még megy a szalag, de már az utolsó ládákat viszik a forgó mosóhenger alá. — Nemsoká leállunk mi is — mondja. — Elfogy a barack, összetakarítunk, azután üveget mosnak reggel hatig, s fel kell készülnünk a szilvaszezonra. Valahol indul a szilva — gondolok megint a frontvonalra, valahol gyülekezik, s támadni fog a gyümölcsvonal ellen. De akkor én már nem leszek itt, — nem vagyok „hadrafogható”, s megyek haza, mert elosztották az éjszakát. Szöveg: Mester Attila Kép: Jávor László
