Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-23 / 173. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983. július 23. ■R Egy főtitkár, Anarcsról A nagy, tágas szobák itt a pesti Benczúr utcában, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének központjában ünnepélyességet árasztanak. Míg felértem az emeletre, fehér alapú, „főtitkár” feliratú tábla igazított útba. S ha ehhez hozzávesszük, hogy soha életemben nem találkoztam Dajka Ferenccel, máris érthető a felfokozott kíváncsiság és a kis izgalom. Jön is néhány perc múlva a főtitkár: üdén, lezser sportos ingben, feltűrt ingujjal, nyomban megélénkül az egész ikörnyezete... Anarcson született. Apja, mint ott mindenki, kevéske földön gazdálkodott. Ö, mint első gyermek jól tanult az általánosban, s a legjobbak közé tartozott a kisvárdai ipariskolában. Merthogy géplakatos tanuló lett a Szabolcsi Olajfeldolgozó Vállalat anarcsi olajgyárában. Húszévesen, 4 esztendei tanoncos- kodás Után szabadult. Pontosabban: fél évvel a tanoncidő lejárta elötí kézbe vehette a segédlevelet, ez volt a jutalom 3 kiváló előmeneteléért. Beállt a gyárba, kezdte volna a munkáséletet, de jött a front. „Engemet is elvittek, mint leventét, hogy bevetnek a harcokba. Csakhogy én Tiszaka- nyárnál megszöktem, a legnagyobb harc, a bombázás közben. És milyen a sors! Apám, aki a hátráló magyar katonák között úgynevezett trén volt, tehát a muníciót hordta szekerén, rám talált a leventék között. Ö is megszökött, együtt bujkáltunk, amíg nem jöttek a felszabadítók. Mondta az öregem: fiam, nekem elhiheted, rendes, istenfélő emberek ezek az oroszok is, meglásd, nem hoznak ránk bajt. Hittem apámnak, aki nagy tapasztalatú ember volt: tizenkilences cselekedetéért a csendőrség feketelistáján szerepelt hosszú időn át. Negyvennégy őszén aztán véget értek Anarcs körül a harcok . . .” Mondhatná ezek után Dajka Ferenc: az új élet kezdetén ő az apja nyomdokába lépett és a mozgalom élére állt. De nem mondja, hanem csendesen megvallja: ő csak egy munkásnak érezte magát, imádta a szakmáját, s a pártba is azért lépett, mert azt mondta az apja, hogy ott a helye. Ök ugyanis családostól lettek párttagok, már 45 őszén, még Balázs öccse is, aki pedig akkor csupán 16 éves volt. Az viszont tény: az anarcsi olajgyárban az idősebb szakik a szárnyuk alá vették, ők nyitogatták a szemét és az értelmét a szakmán kívüli fontos dolgokra is. Már az államosítás előtt szakszervezeti bizalminak választották, majd 23 évesen ő lett a gyári „übé” elnöke. „Dankó András, Máchel Sándor, Kovacsics Gyula voltak akkoriban a megyei szakszervezeti mozgalom vezetői, velük tartottam a kapcsolatot. Valahányszor találkoztunk, biztattak és hívtak: jöjjek Nyíregyházára, legyek én a vegyipari dolgozók szakszervezetének megyei titkára. De nem jöttem, mert nagyon szerettem a szakmámat. Én már fiatalon is szép tekintélyt gyűjtöttem össze a szaktársak előtt, hogy úgy mondjam, jegyeztek a szakmában. Éltem-haltam a gépekért, még a gondolat is fájt, hogy el kell hagynom a gyárat. Nyaranta a földművesszövetkezet gépével csépeltem a búzát, a rozsot, s a jó kereseten kívül az is simogatta a hiúságomat, hogy az időben a gépész volt a falu legfontosabb embere: amerre csépelt a banda, ott mindenütt a legszebb lány házánál kapott szállást, kiváló kosztot. Negyvenkilencben aztán mégis beadtam a derekamat: Nyíregyházára kerültem, az SZMT bér- és termelési felelőse lettem. Előtte azonban .még történt valami fontos: megnősültem, anarcsi lányt vettem feleségül.” Dajka Ferenc döntése nehéz szülés volt, hiszen olyannyira Anarcsra alapozta az életét, hogy már házat is épített magának. De hát a gépészt nagyobb feladatok várták. A megyei szakszervezetnél aztán olyan emberekkel dolgozott együtt, mint Dankó András, Benkei András, Pólyák Pál. „Mint bér- és termelési felelős motorbiciklin jártam az egész megyét Tiszalöktől Kis- várdáig, Nyírbátorig. Ilyenkor gyakorta megtörtént, hogy magam mögé ültettem a megyei lap egyik munkatársát: gyere pajtás, lásd, hogyan élnek a munkások, ne csak az íróasztal mellett próbáld elképzelni. Így motorozta be velem az akkori szabolcsi valóságot például Soltész Pista, aki most a Magyar Nemzet főszerkesztője, vagy a rádiós Vass Ottó.. Pártiskolára küldték, s amikor onnan visz- szaérkezett, Dajka Ferencet választották meg 1951-ben a Szakszervezetek Megyei Tanácsa vezető titkárává. Két éven át töltötte be ezt a nehéz posztot, de most is örömmel idézi a szabolcsi munkássá válás hajnalának tekinthető korszakot. Remek, tettrekész, elkötelezett munkatársak erősítették akkor a mozgalmat. Emlékszik például későbbi munkatársára, Kádár Béláné Dicső Borbálára, az egykori borbányai lányra, aki később a KB- ban dolgozott, majd szovjet ösztöndíjasként tanult és ma a KGST magyar titkára Moszkvában. „Szép, de nehéz idők jártak akkor. Engemet például 53-ban egyik napról a másikra Angyalföldre, a hajógyárba irányítottak, hogy segítsem a munkát. Fél év után már a vegyipari szakszervezet titkári posztját osztották rám, éppen most volt harminc éve. Majd a dajka ferenc hároméves pártiskola következett, érdekes módon itt is összehozott a sors Benkei Bandival. ötvenhatban megszakítottam az iskolát, csak később fejezhettem be, de tennivaló annál több akadt. Én azokban az időkben tettem, amit az újjászerveződő párt rám osztott. Ott voltam megbízatással a budapesti munkástanács ülésein, részt vettem a decemberi kommunista ellentüntetés szervezésében, s amikor csendesült a helyzet, újra itt folytattam a szakszervezetben. 63—64-ben mint megbízott főtitkár. Ezután pedig hét éven át a párt Központi Bizottságában a szakszervezeti munka felelőseként tevékenykedtem. Mostani funkciómat 12 éve töltöm be.” Százötvenezer szervezett dolgozó tartozik a „vegyipariakhoz”, köztük 4 ezer bauxitbányász. Itt minden 19. ember mérnök, minden 4. technikus vagy érettségizett. Bonyolult a feladat, heterogén az összetétel: itt együtt dolgozik a fehérköpenyes kutatómérnök és veszélyes munkahelyen keresi a kenyerét nagyon sok fizikai munkás. Itt az állam súlyos milliárdokat ruházott be az utóbbi két évtizedben — gondoljunk csak Százhalombattára, a Borsodi Vegyi Kombinátra, Pétre és a Tisza vas vári Alkaloidára. Ebben az iparágban egy emberen is nagyon sok múlhat, olyan nagyfokú a gépesítés, az automatizálás, a programvezérlés. „Ennek az ágazatnak kiemelkedő szerepe van a népgazdaság egyensúlyának megteremtésében. A mi dolgozóink munkájától nagyban függ az energiaellátás, a mezőgazdaság kemizálása, vagy a bauxit, a „fehér arany” korszerű kitermelése, feldolgozása. S ha ehhez bekalkuláljuk, hogy a hozzánk tartozó munkahelyek fele veszélyes üzem, akkor már össze is állt a kép: itt bőven van munkája a szakszervezetnek is. Mert mi azt tartjuk szem előtt: minden eszközzel segíteni az eredményes gazdálkodást, hogy legyen miből kielégíteni az igényeket, ugyanakkor óvni, őrizni az emberek egészségét, testi épségét. A szakszervezet gyakorta kezdeményez, de van munkánknak adminisztratív oldala is, amikor például le kell állíttatnunk egy- egy üzemet a veszélyek elhárításáig. Itt a képviseletet és az érdekvédelmet az élet diktálja: segítenünk egyeztetni az igényeket a lehetőségekkel. Naponta szót kell értenünk az emberekkel s bevonni őket a döntések meghozatalába. Segítjük megújulni a munkaversenyt, elhagyni a szokványos jelenségeket, zsűrizni a vállalásokat, hogy azok közvetlenül kapcsolódjanak a napi égető tennivalókhoz. Aztán rajta tartjuk a szemünket az elismerésen is: kapja meg mindenki érdeme szerint, ami neki jár. Sorolja a véget nem érő tennivalókat a főtitkár a magánpanaszok intézésétől a minisztériumi szintű egyeztetésig. Szavai nagy tapasztalatot, megfontolt bölcsességet sugallnak. Bizonyára ez is döntő, tényező volt, amikor Dajka Ferencet országgyűlési képviselőnek választották a várpalotaiak, a pétiek, a peremartoniak. Ennek a soha sem lankadó lendületnek is sok köze lehet ahhoz, hogy Dajka Ferenc lett a Vegyipari, Olaj- és Gázipari Dolgozók Szakszervezete Nemzetközi Szövetségének elnöke, mely Dél-Amerikától Indiáig több, mint tízmillió tagot tömörít. Ilyen minőségében az egykori anarcsi géplakatos fiú már bejárta csaknem az egész világot. „Ez az elismerés elsősorban az én hazámnak, a mi pártunk és kormányunk világszerte értékelt politikájának szól, a személy itt másodlagos.” A család? Ök hárman vannak testvérek, mind a hárman felelős tisztségben. Dajka Ferencnek két gyermeke van: a fia komputerműszerész, a lánya kutatómérnök. Most várják a harmadik unokát. A pesti kőrengetegből gyakorta ruccannak le Anarcsra, a „forráshoz”, ahol felfrissül az ember testben és lélekben. Aztán magával hozta a föld, a fák szeretetét is a főtitkár: a Duna-kanyar mentén van egy tenyérnyi kis telke, ott szokott kikapcsolódni, megpihenni. Aki hallja szavát, látja temperamentumát, nem akarja elhinni, hogy ez az ember jövőre lesz hatvanéves. Angyal Sándor __________________________ j Mr. Pakula Magyarországon Mr. Pakulát — úgy értem: Alan J. Pakulát — a szakmabeliek jól ismerik nálunk. De nemcsak a filmes körökben cseng kitűnően az amerikai rendező neve: az egyszerű mozikedvelők is tisztelik művészetét. Hadd elevenítsem fel néhány mondatban Pakula eddigi életének főbb mozzanatait. New York-ban született 1928-ban — lengyel származású nyomdász családjában. Tizenhat évesen érettségizett. 1948-ban — ekkor húszesztendős — már átvehette rendezői, illetve színháztörténeti diplomáját. Aztán rögtön elutazott ä film kapitalista fővárosába. Asszisztenskedett, majd producerként kereste meg a kenyerét. 1955-ben Mulligan- nel együtt vállalatot alapított, melyet — talán elismerően, de az is lehet, hogy irigységből — „Oscar-gyártó cégnek” neveztek. Pakula olyan filmeket finanszírozott, mint a Megölni egy csúfolódó rigót, a Szerelem a megfelelő idegennel, A lopakodó hold (előbbit nálunk a televízió sugározta, utóbbi kettő pedig a mozikban volt siker.) Később már nem volt elég a produceri tevékenység — Pakula a kamera túlsó oldalára kívánkozott. Megtehette — két ok miatt is. Volt eié- gendő pénze, s ami még ennél is fontosabb: volt elegendő tehetsége hozzá. A Pakula-filmográfia fontosabb állomásai a következők: Klute (az 1971-ben forgatott bűnügyi drámát jelentős- késéssel fogják vetíteni nálunk), Az elnök emberei (a Watergate-ügyről szóló alkotást a tv mutatja be a közeljövőben), Egy elvált férfi ballépései (a MOKÉP 1982- ben tűzte műsorára), Sophie választása (a legfrissebb Pa- kula-mű az idén került reflektorfénybe: számos országban üzleti siker és elismerésekkel is koszorúzták, csakúgy, mint a korábbi opuszo- kat). Ami a mester hitvallását illeti, idézzük a tömör ars poeticát: „Szeretem az olyan alkotásokat, melyek több síkon hatnak, s magam is ilyenek előállítására törekszem. Hiszem ugyanis, hogy olyan élményt kell adnunk a közönségnek, melyet vagy melyeket máshol nem szerezhet meg. Csak a filmeken keresztül, a moziban. Hiszek ugyanis abban, hogy a film nemcsak egyszerű tömegkommunikációs eszköz, hanem sokkal több annál...” A híres amerikai rendező a közelmúltban itt járt nálunk. Találkozhattunk, beszélgethettünk vele, s alkalmunk nyílt arra is, hogy a Sophie választását megtekintsük. Hadd osszam meg az olvasókkal benyomásaimat. Kezdjük a Íilííiniéí. Égy asszony — aki túlélte Auschwitz poklát — Amerikában szeretné megtalálni önmagát, elfelejteni a szörnyűségeket és meghitt érzelmekkel ellensúlyozni a föl- föltámadó tegnapot. A cím arra utal, hogy a nőt a koncentrációs táborban arra szólították fel, hogy válasszon: melyik gyermekét szánja halálra . .. A történet — noha derűs mozzanatai is akadnak — alapjában véve tragikus. Sophie őrlődik egy rabiátus férfi és egy kamaszkorból alig kinőtt fiú között. Képtelen Auschwitz emlékétől elszakadni. Nem rajongóját, hanem kínzóját választja, s ez lesz a veszte: kétfős öngyilkosság tesz pontot a „se *?le> se nélküle”-állapot végére. A Sophie választása kulturáltan megformált, erős at- moszférájú film. Visszapillantásai kevésbé eredetiek, a cselekmény néhány ponton megkérdőjelezhető, de sem a tisztességes szándékot, sem a megvalósítás színvonalassá- gát nem lehet vitatni. És milyen Alan J. Pakula, az ember? Hallatlanul tudatos. Nagyon fegyelmezett. Mélységesen • intellektuális. Szikrázó humorú. Rokon- és ellenszenveiről nyíltan beszél. Nem „csomagolja” szép szavakba a meggyőződését. Gondolkodás nélkül csipked meg másokat, de — saját magát is. Kollégái nagy részéről elismeréssel beszél. A szakmát — melynek magyar képviselői szép számmal megjelentek a vetítéseken, találkozókon, vitákon — Pakula rajongásig szereti. A filmeket is. Már elég sokszor kalauzoltam hírességeket: az esetek többségében el szokták hárítani a vetítéseken való részvételt. Pakula listával a kezében kérte, hogy játsszanak neki magyar filmeket. Megtekintette a Me- phistót (melyről sokat hallott, de valahogy mégis elkerülte), az Adj király katonát! című Erdőss Pál-drámát, a Megáll az idő-t és A tanú-1. Leginkább az Adj király katonát! nyerte meg a tetszését. Feltehetően azért, mert — mint a nagyhírű amerikai kolléga elmondotta — „kendőzetlenül ábrázolja az életet”. Pakula beszélgetett írókkal, rendezőkkel, filmgyári és forgalmazási szakemberekkel is. Budapestről felsőfokokban nyilatkozott. Magyar kapcsolatai már korábban is voltak, ezek várhatóan tovább gazdagodnak a jövőben. Addig, míg nálunk is megelevenedik a Sophie választása, érdemes egy tanulságot a Pakula-látogatás alkalmából megfogalmaznunk. Amerikában makacsul tartja magát a floppy end „kötelező divatja”. Vendégünknek sokáig kellett házalnia, amíg elfogadták az új film hagyományokra fittyet hányó forgató- könyvét. Ö azonban nem hagyta magát. Így érvelt: „Jó, életben hagyom a hősöket, de akkor Shakespeare-t is sürgősen meg kell kérni arra, hogy támassza fel Rómeót és Júliát.” Filozofikus mondat. Okos riposzt. Jó tudni, hogy mr. Pakula Hollywoodban is őrzi az elveit és a függetlenségét. Sok szerencsét és jó filmeket kívánunk neki. Veress József Történelmi kaleidoszkóp Gedeon Pál nyugalomba vonulván bizonyította, hogy „könyvírónak” sem akármilyen. A Népszava Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjeléPt kötetét lapozva, elsőként feltűnik Gedeon egyik legnagyobb erénye: biztos kézzel képes válogatni, csokorba kötni írásokat. A kötet a nürnbergi perről készült tudósítással indul, ezekben szemlélhetjük a fasiszta vezetőket a történelem ítélőszéke előtt. Á náci vezérek nürnbergi kivégzésénél — ki tudja miért — csak nyolc újságíró lehetett jelen. Nagyszerű riportot készít a Világosság számára Dorothea Kleinnel, egy életben maradt zsidó lánnyal. 1948-ban Auschwitzba látogat, őszintén megrendülve hírlapíróként képes rá, hogy bemutassa a borzalmak panoptikumát, a tökéletesen kigondolt és megszervezett halálgyárat. Gedeon nem szít indulatokat, ám amit tényként az olvasó elé tár, az maga a szörnyűségek elleni tiltakozás. Az ötvenes évek elején egyik legmegkapóbb Gedeon- írás, az elrabolt értékeink hazaszállítását bemutató riport. Filmkockaként peregnek azok a képek, amelyek a késő utókor számára is érzékletessé teszik, miként gördült hazai földre az ún. ezüst vonat... Gedeon Pálnak megadatott, hogy Hirosimába is eljusson. Erről az útról készült az 1962- ben publikált írása. A szerző akárcsak Auschwitz esetében, a történetíró tárgyilagosságával törekszik a látottakat bemutatni. Célja azonban nem marad 3 sorokat olvasván rejtve. „Láttuk 3 város makettjét a támadás előtt. És mellette ott a másik makett: a támadás utáni városkép. Romok, por, kőtörmelék, egymásba fonódó vastraverzek. Az egykori fényképeken a borzalmas tűzvész tomboló lángtengere. S a következő vitrinekben az áldozatok tépett ruhafoszlányai, megégett, megszenesedett emberi csontok, a borzalmas hőségtől megolvadt és kőkeménnyé merevedett üvegdarabok, olvadt érc.” Tudósít, interjúkat készít a wroclawi békefórumról. Riportjaiban Fagyejev hivatkozik az egyesült erő jelentőségéről, Ehrenburg mondja ki az igazságot: „Ha a múzsák beszélnek, hallgatnak a fegyverek”, Curie asszony megcáfolja a „vasfüggönyről” terjesztett rosszindulatú legendákat, Picasso hetvenévesen szeretne szinte újjászületni, Nexö mondja el, hogy Magyarországra látogatna, Eluard világgá kiáltja: Nem költő az, aki áruló! Hírlapíróként, többek között, tudósít az elmúlt évtizedek embertelen, az emberhez nem méltó, hihetetlen, képtelen, fantasztikus eseményeiről, például a guyanai dzsungelból, a „népek temploma” szekta tagjainak tömeges ön- gyilkosságáról. Gedeon sétált az örök városban is, „Római polgár vagyok, Caius Március a nevem ...” kezdi tudósítását, csakhamar szellemesen azt boncolgatja, miképpen lett az egyház banktulajdonos, kinek cégérén ez áll: „Az egyház bankja, mindennemű pénzügyi műveletek, kereskedelmi ügyletek, pénzváltás és leszámítolás lebonyolítása.” A szerző lényeglátása talán itt nyilatkozik meg a legszellemesebben. Egy újságíró csatangolhat bármerre is, ám kalandozása csak akkor megbocsátható, ha visszatérve tartogat valamit tarsolyában ... Nemcsak tudósításait küldte, kézen fogva vezetett bennünket ismeretlen tájakra, távoli országokba. Sándor Dénes KM
