Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-23 / 173. szám
KM HÉTVÉ6I MELLÉKÚT 1983. július 23. Épül az ország Sok új ház, mint kislányok sora; Piros kendő, habfehér ruha, Ha felgyúlnak esti villanyok, Rajtok arany-koszorú ragyog. Hegyen-völgyön rohan a vasút. Dong a vashíd, búg az alagút. Fönn a légben száll a gépmadár, Szárnyán csillog kényes napsugár. Országszerte sok új gyár dörög Mint száz legény-csizma dübörög Tág világba, jövendőbe lép, Buzgón épít jobb hazát a nép. Hűs IVxegüi a csend a fán a lomb közén. Alig súrolja egy-két madár. Az árny, az éj beléje vágva áll. A lomb közén megül a csend a fán. Kút Forrás csobog itt, vízililiom terjeszti szárnyait. Itt a szikla régen megrepedt, azóta önti a vizet. Érinti szellő fűzfa-ággal, futó árnnyal a felhő. Mert nemcsak a polgárság dekadenciájáról, kiúttalanságáról, hiperérzékenyságéről van szó, nemcsak a tőkés viszonyok okozta elidegenedésről, hanem arról is, hogy az elidegenedés leküzdése a szocializmus győzelmével sem történt meg „automatikusan”, sőt szinte a nagyipari termelés szükségszerű velejárójának látszik. Föl lehet tenni a kérdést, hogy nem „leszerelő-e” az efféle irodalom, amelyet azóta is zseniális (persze polgári) alkotók folytatnak, például Beckett vagy Borges. Ez hajlam és ideológiai felkészültség dolga. Ettől függetlenül azonban a (noha föl nem ismert) dolgokkal való puszta szembenézés is köny- nyebbség — a kathartikus hatás nem véletlenül esztétikai közhely; amit megmutatunk, azt félig már le is győztük. Persze, a félig legyőzés még is csak félmunka, s korántsem elegendő, további szellemi, eszmei, filozófiai tevékenységet, mi több, minden téren munkát kíván. A száz éve született prágai német alkotó legfőbb példája azonban épp erre az emberi beavatkozásra, a munkára utal. Arra, hogy hiába élte át egész életében az akkor elképzelhető összes iszonyatot, hiába determinálta az eleve hátrányos helyzetet hozó zsidó származás s megannyi hagyomány, a szigorú atya — az okkal — ellenséges cseh környezetben német nyelvű, ám hatalommal élő, sőt visz- szaélő osztrák kultúrához és államisághoz való tartozás, a szerelmi kudarc, az írói alkotással való elégedetlenség, az egész emberiséget fenyegető háború, a személyes létet megpecsételő tüdőbaj, a szinte pszichopata érzékenyA KM-tárlata Dankó Pista, a nótakirály A nagyon kedves és a nagyon népszerű emberek válnak úgy közismertté, hogy utónevüket kedveskedően becéző formában mondjuk, írjuk. Manapság az arra érdemes sportolók egyike-másika vívja ki magának azt a tisztességet, hogy Tibor helyett csakis Tibinek, Károly helyett csakis Karesz- nak titulálja öreg és fiatal. Régebben a zenészek — egészen pontosan a népszórakoztató cigányzenészek — lubickoltak így a népszerűségben, s zendítettek rá egy-egy nótára, amikor a vendég elkurjantotta magát: Lala, Gyulus, Őszi sibb. ide a fülembe azt, hogy ... Cigányszármazású muzsikusaink koronázatlan királya, a most százhuszonöt éve született és immár nyolcvan esztendeje halott Dankó Pista is így, Pistaként vonult be nem csak zene-, de bátran mondhatjuk, egész művelődéstörténetünkbe is. Most százhuszonöt éve, 1858. június 13-án látta meg a napvilágot a -Szeged környéki Szatymazon. A későbbi nótaszerző alig 15 évesen már prímást rangban állt saját bandája élén Szatymazon. Hogy milyen tűzzel és érzéssel kezelhette a vonót, arra abból következtethetünk, hogy hamarosan bekerült Szegedre, ott is a híresneves Kass kávéháziba. Ebben a tükrös, füstös, márványasztalos iddogáló és társalkodó tőrömben csinálta meg a szerencséjét: itt lett a kottát nem ismerő cigánylegényből Dankó Pista, a nótakirály. Akkoriban a Kassban gyűltek össze délutánonként, esténként a Szegedi Napló munkatársai, akik előbb fölfigyeltek a sötét bőrű muzsikus szépséges játékára, majd pedig nótaszövegeket kezdtek írni neki. Mindenekelőtt Pósa Lajos költötte tucatszám e verseket, de segített jól csengő rímeket keresni Gárdonyi Géza, sőt alkalmasint Mikszáth Kálmán is. Az igazi nagy komponisitasiker nem is maradt el. Amikor az Üj Idők 1895-ben dalpályázatot hirdetett, annak első díját — s azzal együtt a tekintélyes összegnek számító háromszáz koronát — Dankó Pista nyerte el, mégpedig a Zúg a szélvész, háborog a Balaton című szerzeményével. Még egy rövidke év, és a hajdani kis szatymazi prímást Budapest közönsége ünnepli. 1896-ban szerződtették, és attól kezdve a Duna partján zengeti el a zömükben a Tisza mellett komponált dalokat. Eltörött a hegedűm, vagy a Most van a nap lemenőben, a Nem jó, nem jó minden este a fonóba eljárni kezdetűeket. Az 1800-as évek legvégén, az 1900-as évek legelején már az egész ország Dankó-nótá- kat zeng. Az ő melódiáit dalolja Blaha Lujza ugyanúgy, mint a falusi kocsmák kapatos népe. Mátészalka költő szülötte a József Attila-díjas Képes Géza tavaly nyáron szép értékkel gyarapította a Szatmár Múzeumot. Mintegy félszáz érmet — kiváló hazai és külföldi művészek alkotásait — ajándékozott a múzeumnak. Ebből mutatunk be ötöt. (Fotó: Elek Emil) Ifjú zenészek a Dankó-szobor előtt. Közben pedig a színházak cirádás falai közé is bekerül, hiszen sorra írja — azaz, mások tolla alá diktálja — A zsöllérleány, a Szegény Laci, A leányasszony, a Rebeka, a Gyimesi vadvirág, A halász szeretője cími dailjátákaának zenéjét Mindemellett népszín művekhez is komponál betétdalokat, például a Cigányszerelemhez 1898-ban. Boldog embernek vélhették hát ezt a zene : sikert sikerre halmozó cigányprímást, még sem volt az. Kedvét egyrészt az búsííotta, hogy származása miatt csak csudálta, de maga közé be nem fogadta a polgári nép. Apósa, Joó Ferenc, az ismert szegedi arcképfestő — Móra Ferenotől tudjuk ezt — egyenesen a halálba itta magát azért, mert lánya nőül ment Dainkóhoz. Másrészt pedig tüdőbetegsége aggasztotta, gyógyítása vége ; még San Remóba is elvonatozott. Sajnos hiába, mert az ottani levegő sem segített ,i baján, s 1903. március 29-én elhalálozott. Alig negyvenöt évet élt. Négyszáz dala maradt fenn. S e négyszáz dalnak köszönhetően kiteljesedett egy olyan Dankó-legenda, amelyhez hasonló kevés mu - zsikust övez. Szeged városától 1910-ben síremléket, 1912-ben pedig szobrot kapott. Es a közismert Dankó-szobor — Margó Ede melankolikus szépségű alkotása — a lehető leg- méltóbb helyre, a Kass- (később Hungária) szálló elé került. A százéves Kafka egyven éve még a nevét sem hallottuk, csak a második világháború után ismertük meg, akkor, midőn már úgy gondolhattuk, hogy az emberiség jobbik fele végre végleg leszámolt mindazzal az iszonyattal, amit Franz Kafka életműve páratlanul fejezett ki. Leszámolt a fasizmussal, amit ő mintegy előre megér- zett, s amikor végre elolvashattuk, mégis aktuálisnak éreztük Kafka elbeszéléseit és regényeit. Nem ellentmondásos ez ? Az addig el sem képzelhető borzalom előrejelzése, amiért Kafkát becsültük, becsüljük? Aligha — a jóstehetség nem igazán minősítő írói erény. Kafka ennél sokkal többet mondott s mond még ma is, egy-két éve éppenséggel újból fokozott aktualitással. Nemcsak a végsőkig vitt el- embertelenedés kifejezője, hanem a polgárság minden dekadenciájáé, amely korántsem szűnt meg — nem is fog, ameddig van-lesz polgári osztály. Mindannak a dekandenoiá- nak legnagyobb, példátlanul érzékeny kifejezője, ami talán Heinénél jelent meg először — csakhogy ő még (a történelemben messze előrenézve) reménnyel tudta azt föloldani, hogy Baudelaire- rel a teljes kilátástalanság, pontosabban az érzéki szépnek, mint egyetlen vigasznak belátása következzék, s legyen uralkodóvá az egész szépirodalomban, egészen a szocialista irodalom kialakulásáig. Máig is csak egy pár zseni tud igazán meggyőzően szembeszegülni a Baudelaire- ek, Proustok, Kafkák megej- tően szép halálhangulatával. Vajon miért? mond ellent, hogy írásait meg akarta semmisíteni. Ügy érezte, ha nem kell a világnak, miért erőltesse e be sem fejezett regények megmaradását. FRANZ KAFKA PORTRÉJA ség Kafkában mégis az alkotás ereje volt a legnagyobb: az elhivatottságáé, a kifejezés kényszere, amelyben nemcsak szimpla ambíció ösztökélte, hanem az is, hogy a kimondás által valami mégis megváltozhat, hogy az irodalom valamelyest segíthet az életen, nemcsak az alkotónak nyújthat megköny- nyebbülést, hanem az olvasó számára is. Kafka nem kacsintott az őt majdan elismerő utókorra, mint ahogy a kortársak részéről is csak meg nem értést tapasztalt, hiszen komor művein az íróbarátok is csak nevettek — de szíve mélyén tisztában volt saját, irodalmi tekintetben korszakalkotó nagyságával. És ennek nem Csakhogy a kafkai „eredménytelenség” itt is pozitívummá vált. Napjainkban, amikor a művészet különféle ágaiban az olvasó aktív közreműködését kívánják, amikor a regények megoldás nélkül végződnek, mikor a képzőművészetben a „concept” került előtérbe, amikor a zenében mind több a le sem írt, a közreműködő zenészre bízott hang — akkor Kafka befejezetlen regényei épp sokféle továbbfolytatásuk, továbbgondol hatóságuk révén lesznek különösen hatásossá! ; ^Lületéséíick századik évfordulóján mondhatunk-e többet, mint azt, hogy ma élőbb, mint valaha: modem klasszikus ő, a század legnagyobbjainak egyike, aki épp nekünk, ke- letközép-európa kis népeinek, a hajdani monarchia részesednek és áldozatainak erről a határhelyzetről különösen sokat mond, s kifejezi békét sóvárgó mai szorongásunkat is. Nem is szólva arról, hogy mintegy megosztva szörnyű iróniáját, iszonyat helyett ma már hajlamosak vagyunk művelt — humoros oldalúikról is nézni .. . Utó- végre a múltat akarta leküzdeni, s nekünk is a múlt fantomjaival kell megbirkóznunk. Az iszonyat föloldója
