Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-02 / 155. szám
1983. július 2. Q Huszti Mihály, Kalucza János, K. Vincze Sándor (Császár Csaba felvétele). EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Pásztoremberek az Erdőháton Soha nem felejtem a képet. Jó tíz éve ültünk a buszon, valahol Tiszacsécse környékén jártunk, mikor hatalmas, hazatérő csordába gabalyodtunk. Gyönyörű október volt, a lemenő nap lilára festette az eget, szóval igazi szatmári hangulat. S ekkor megszólalt mellettem a milotai Török Guszti bácsi: — Ügy nézze meg tanító úr ezt a csordát, hogy tíz év múlva az írmagját sem látja... Eltelt közben az évtized, s szerencsére nem lett igaza öreg barátomnak. Mert ha volt is parányi megtorpanás, lent, túl a Szamoson újból derék gulyák legelnek. S újból emlékeznek a régi gulyások, a régi pásztorok. Meséljen hát idős Kalucza János, messze Tisztaberken! — Szűzgulyát őriztem Vé- csey bárónál, a csegöldi tanyán. De volt ott bikagulya, tőkegulya, nem úgy mint most, hogy összecsapják a jószágokat, aztán legeljenek. S milyen becsülete volt ott egy-egy jó gulyásnak! Én is apámtól örököltem ezt a szakmát, ő meg megint az apjától. — Merre született? — Én itt mindjárt a szomszédban, Komlódtótfa- luban. Apám pont ott szolgált, s anyám ott hozott a világra. Mikor már totyogtam, mentem apámmal ki a messzi határba. Mellette voltam kisbojtár, de alig cseperedtem fel, már elszegődtem a gazdákhoz Méhtelekre. Az még olyan világ volt, hogy lajbiban, gyolcsgatyában jártunk. Én is szerettem, de aztán kezdett divatba jönni ez a városi ruha, s felmegyek egyszer a bálba, s látom, senkin nincs már a hófehér gatya. Levedlettem hát én is, vége volt a szép világnak. — A gulyásnak vagy a juhásznak volt jobb dolga? — Mind a kettőnek. De a kondásnak volt a legjobb. A disznót nem tartották úgy számon mint a marhát, így ők aztán annyi húst ehettek, amennyi csak beléjük fért. Kerestek egy-egy hatalmas tölgyfát, annak kivájták, kiégették a belsejét, tüzet raktak benne, ott füstölték, tárolták lopiban a jó disznósódarokat. Pláne meg ha felmentek telente a hegyekbe makkoltatni, a kutya sem nézett rájuk. Úri dolguk volt. De mi sem panaszkodhattunk. Mi kilencen születtünk, ebből öt fiú, s mind gulyások lettünk. Végigszolgáltuk mi a fél megyét, bejártuk a pátyodi, a hodosi, de még a szekere- si határt is. Áprilisban hajtottunk ki, s már a hátunkon hoztuk a havat, mikor kitelt az esztendő. Ö, micsoda stációkat bejártunk mi, és látja, végül itt,. Berken kötöttem ki. — Nem vágyik vissza a szabad mezőkre? — Hogy kérdezhet már maga ilyet!? Hogyne vágyakoznék! Pláne ha meghallja az ember a rádióban a gyönyörű nótaszót: „Bárcsak esne, bárcsak fújna, gulyaménes bészorulna ...” Szép élete volt a gulyásoknak, kondásoknak, de még szebb talán a juhászoknak. S nekik kellett felcsipegetni a legtöbb tudományt is. De nem ám holmi iskolapadban, kint a mezőkön, az árnyas vadkörtefák alatt! Míg legelészett a nyáj, a kisbojtár figyelte a „tudalmas” számadók szavait. Miért sántít a juh, miért dülöngél részeg ember módjára, mire való a kreolin, s hol kell felállítani a szolgafát? Szóval nagy tudomány kellett ehhez, s nagyon korán elkezdeni. A hetvenhét esztendős túristvándi Huszti Mihály például jól emlékszik, amikor először ment ki az apja után a juhokhoz, olyan kicsi fiúcska volt, még a napos bárányt sem tudta az anyja elé húzni. Kacagta az apja, meg annak a komája a kislegény küszködését, de nem segítettek volna: tanulja csak meg magától, így lesz belőle ember, azaz jó juhász. — Megvénültünk — mondja most a tornác hűvösében üldögélve, s nézi az udvar gyepét csipegető kispulykákat. — Hát hallják, ezt sem gondoltam én, hogy egyszer az udvarom bárány nélkül legyen. De hát, felneveltem eleget. Ha az most mind egybegyűlne, nem férnének el talán az egész határban! — Hol kezdte a juhászkodást? — Kint a sonkádi tanyán, a Kende bárók birtokán. Apám mellett. De tizenkét évesen már fél kommenci- ót kaptam, nem sokkal később meg egészet. Mi volt a fizetség? Egy évre kaptunk 18 mázsa búzát, négy mázsa árpát, gabonát, 3000 öl kommenciós földet, meg sót, fát. Tarthattunk még két tehenet, egy lovat, meg egy növendékmarhát. De volt tizenkét percentünk is, ami azt jelentette, hogy száz Kende juh mellett mi is tarthattunk tizenkét darabot. Megbecsültek ott bennünket, mi már nem is közös konyhán laktunk, hanem külön szoba, konyha, kamrás házban. — Hol szerzett feleséget? — Kömörőben. Akkor már a Gábornokon legeltettem, s jött a báróhoz egy új gulyás. Ő lett az apósom. Nagyon értett a jószágokhoz az öreg, pedig suszternek tanult. Arvapulya volt, s az egyik rokona beadta suszterinasnak. De volt akkor ott a nagy legelőn, a Szala- vényen egy ördöngős gulyás, gyönyörű ladangok szóltak a tehenei nyakán, s nagyon megtetszett ez a kolompolás az én apósomnak. Ott is hagyta a suszterszéket, beállt gulyásnak. — Mikor volt a legjobb dolga? — Nekem? — szalad ráncba a homloka. — Nekem mindig jó dolgom volt. Ha kint lehettem a juhaim mellett énfelőlem fújhatott, eshetett... Ha meg elromlott az idő, ott volt kint a kunyhó. Még tüzelhettünk is benne. Igaz nem nagy lánggal, hanem száraz, parázsló marhatrágyával. De micsoda meleget adott az is! No, a legszebb idő azért a gyapjúnyírás volt. Akkor látszott igazán, hogy szolgált a juhász. Nyírás előtt mindig itt a Turban fürösz- töttük a juhokat. Vízre épített pallókról ugrasztottuk őket a vízbe, s hagytuk, ússzanak, hadd tisztuljon a gyapjú. Volt itt egy juhász, a fülesdi Nagy Balázs, aki a kisebb juhokból hármat is a lába közé kapott egyszerre. — Meddig tartott ez a jó világ? — Hát a háború elvitt mindent. Pedig akkorra már szépen egyenesbe jöttünk. A megtakarított pénzünkön vettem egy kis földet, mert volt nekem egy gazdám, aki azt hajtogatta: vegyen Mihály földet, mert azt még az ellenség sem veheti el, legfeljebb keresztül megy rajta. No aztán elmúlt az úri világ, nem kellett a juhász, muszáj voltam a földet túrni. Én, akinek addig nem volt a kezében kapa! Boldog isten, de keserves idők voltak ... Később megalakult az állami gazdaság, s kellett egy juhász, engem választottak. De miféle nyájat kaptam én? Az egyik juh sántább volt mint a másik, sose felejtem el, míg áthajtottam őket Penyi- géről Istvándiba, a fele az út szélén maradt. Megdög- löttek. — Mit kezdett a megmarad takkal? — Felgyógyítottam őket. Igaz, rengeteg vesződséggel járt. Már egy jó hónapja kint voltak a tanyán ezek a szerencsétlen, rühes birkák, mikor megjelenik a központból egy köpcös ember, s nézelődik. Int az ujjúval, s azt mondja: nekem augusztus 20. tiszteletére rendes nyájat csináljon! No, amit aztán éntőlem kapott ... ! Nem is lett abból augusztusra semmi, de mikor ősszel megjelent, már olyan juhokat látott, hogy ragyogott azoknak a szőrük. S olyan, de olyan szép kis- bárányok születtek . .. — A családban örökölte valaki a juhászkampót? — Ó dehogy, azok már emberek közé vágytak. El sem hiszik, hogy milyen szép volt a mi életünk. Nézzünk egy mai gulyásembert is, vajon ő miképp vélekedik erről az oly sokat hallott gyönyörű életről! Irány hát a világ talán legszebb tája, a Cinégre! A ligetekkel, holtágakkal szabdalt legelő, mely sosem látott még ekét, de embert is alig. Csak a gulyát, meg az őrzőjét. Térdig gázolunk a szőkü- lő selyemfűben, bögölyök hada kísér és veszett meleg van. Végre valahol messze, majdnem Sonkád alatt feltűnik a gulya, a vályú körül tolonganak, itat a gulyás. Nem akar hinni a szemének, hiszen a kutyáján, s a jószágokon kívül hétszámra nem lát itt senkit, legfeljebb a fiát. aki mindjárt jön hazulról, váltani az apját. — K. Vincze Sándor, innen Köleséről — nyújtja a kezét a magas, szikár férfi, s még mindig csak csóválja a fejét. — Hogy találtak maguk ide? Jót gyalogolhattak. De mit szóljak én? Két naponta teszem meg ugyanezt az utat. — A téeszé a gulya? — A falué. Tavasszal kihajtottuk, majd valamikor ősszel megyünk vissza. Ülünk a fűben, nézzük a felhőket, mikor elvakkant- ja magát a gulyás kutyája. — A fiam lesz, most kell neki jönni. S már itt zörög a bicikli előttünk, fiatal férfi kászálódik le róla. Az apjával együtt felváltva őrzik a gulyát, egy éjszaka itt a vízparton, egy meg otthon a kényelmes ágyban. Hétezerötszáz forintot kapnak ezért ketten havonta, meg persze a téesztől háztájit. — Látják milyen szép ez a gulya? De ez lett itt a környéken -megint a divat, a jószágtartás. Segít erre majd minden téesz a gazdáknak, ki is használja ezt a legtöbb ember. Már még a fiatalok közül is mind többen hizlalnak marhát, mert jó pénzt hoz, s itt ez a drága legelő. Vétek is lenne parlagon hagyni. Most a napokban újra Szatmárban jártam. Igaz, hogy nem októberben és nem Tiszacsécsén, hanem júniusban, és Kisaron. Hatalmas, hazatérő csordába gabalyodtunk, mely szebb volt, mely nagyobb volt a tíz éve látottnál. Láttukon még a régi gulyának is gulyások is irigykednének... Balogh Géza KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
