Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

HÉTVÉG! MELLÉKLET 1983. július 16. 0 Szatmárban először kicsi kölyök korban, mint a máté­szalkai polgári fiú- és leány­iskola 333. számú Kölcsey Ferenc cserkészcsapatának tagja jártam 1942-ben. Túr- istvándiban egy gazdaporta szérüskertjében táboroztunk, s néztük kis sátrunk küszö­béről a csillagos eget, és hall­gattuk az akkori vízimalom zübörgését. Másodszor nagy­apámmal szekereztünk le Szálkáról Pátyodra a roko­nokhoz, szép cirkás kasza- dinnyékkel a kasfarban, hogy szilvával rakodva érkezzünk haza. Harmadszor Imre bá­tyám lakodalmára vonatoz­tunk Kisnaményba, mivel on­nan nősült. Mindhárom utam gyermek­emlékei (szalmás, bádogos, hosszútornácos házak, hófe­hér falaikkal, kalapos, nagy- bajszú emberek, fényesszőrű lovak, nagyszarvú lassújárású ökrök, nyájasszavú asszonyok, habos friss tej a kék színű rocskákban, dúcos búzake­nyerek, illatos kalácsok, ke- ményöklű új gyermekpajtá­sok) mind-mind felnőttéletem szépálmú, ritka nyugodt éj­szakáinak gyakori vendégei manapság is ... Majd jöttek egyetemi éve­im, a néprajzi gyűjtőutak 1951—1955 között, a Számos- háton, a Paládokon, még ké­sőbb tanáréletem és muzeoló­gus faluzásom hétköznapjai, a népélet tárgyainak konok gyűjtése, mentése egészen mostanáig. Azt hiszem az első szatmári szabadban töltött csillagos éj­szaka — a cserkészsátorban — azon a túristvándi lankán máig nyomot hagyott ben­nem. A csodálkozástól a ké­sőbbi tudatos keresésig, az összefüggések megértéséig, a terület és a rajta élő nép sorshelyzetének felismeréséig immáron negyven éve mú­lott! A néprajzi tárgyak gyűj­tése, vizsgálata mellett, első­sorban készítője, használója érdekelt. ir A tenyérnyi haza északke­leti csücskében a mai szovjet és román határ mezsgyéjén húzódik meg a mai Szatmár. A honfoglaló magyarság el­elnéptelenedett mocsaras, er­dős területeket talált itt, így a folyók mellett megtelepszik s benépesíti. Az itteni nép élete, művelt­sége mindig érdekelte az iro­dalmat, a tudományt is. Nem­csak Petőfi csodálta meg a kis Túrt, vagy a Szamos- parti kurta kocsmát, Jókait is félemlítették az Ecsedi-láp tocsogós nádrengetegei, Her­man Ottó pedig gyakorta ba­rangolt ott pókok után kutat­va, vagy ősfoglalkozású halá­szokat keresve. „Nekem Szat­már : szépségnek jeles edénye, réttakaróval takarózó sík, magányos fák hazája, ligetek megtartója, tornyok birodal­ma, lápemlék őrzője” — vallja Bürget Lajos. Nem mindenki tudja, hogy Szatmár több jól elkülöníthe­tő kistájra oszlik. Mai felszí­nét a vizek és a szelek mun­kája alakította, meg azok a süllyedések, ahol ma a szat- már-beregi síkság és a hajda­ni Ecsedi-láp terült el. A megsüllyedés előtt (a föld- történeti harmadkorban) megközelítően egyszinten volt az egész vidék. A méltósággal kanyargó folyók (Tisza, Szamos, Túr. Kraszna) elhordták, majd ki­simították a hajdani horda­lékkúpot. így alakultak ki a kis tájak. A Tisza, ahogy a szatmári-beregi síkságra ér­kezett, megfáradt, folyása le­lassult, nagy-nagy huroksze­rű kanyarokat alkotott. Hor­dalékát a hurkokban lerak­ta és ezeken a helyeken, há­takon ültek meg az apró ti­szaháti falvak. Ezt a mintegy 9 községet magába foglaló te­rületet nevezte el a nép szat­mári Tiszahátnak, lényegében Kisartól Uszkáig terjed. A folyó szabályozása előtt földművelést csak a néhány kilométer széles, a víz által épített hátakon lehetett foly­tatni. A tiszaháti nép lá­bán, azaz tutajon Szegedig is elfuvarozta az ártéri kor­EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Á szatmári tájról és emberről mos almát, szilvát, gyümöl­csöt. A hegyekben készített faeszközöket átvette, majd to­vábbvitte az alföldi területek­re, búzáért, gabonáért, kuko­ricáért, burgonyáért értékesí­tette. A mai megye keleti szegle­tében a Tiszahát, a Túr és a Szamos folyók, majd a mai magyar—szovjet—román hár­mashatár vonala által körbe­zárt területet nevezi a nép Erdőhátnak, mintegy har­minc község tartozik ide. Ré­gebben lápok tarkították, kis vízerekkel tűzdelt erdőségek borították. Az építkezés anya­ga a fa volt, talpas lakóházai, csűrjei, színjei, félereszei, magtárai, haranglábai ügyes faragómesterek keze nyomát őrzik napjainkban is. A megye délkeleti részén a Szamos folyó és a Kraszna csatorna között elterülő, va­laha Mátészalka—Nagyká­roly—Szatmárnémeti térségé­ben levő víztükrös posványt, nádrengeteget mondta a nép Rétoldalnak, az Ecsedi-láp vidékének. Kialakulása a földtörténeti harmadkorba nyúlik vissza, amikor a moz­gásba indult Alföld peremvi­dékeként megsüllyedt. Még száz esztendeje sincs, hogy le­csapolták. Az itt élő nép éle­tét a láp határozta meg, 18 falu határát érintette a láp vize. Pákászok, csikászok bi­rodalma volt. A szatmári síkságból mint­egy 4—5 méterre kiemelkedő, alig két kilométer széles föld- sávot nevezi a nép a régi Szamos kacskaring'ós vonalá­ban Szamoshátnak. Ez a te­rület magasabban fekszik mint az Erdőhát vagy Ecse­di-láp mente, így árvíz alkal­mával két-három nap után az itteni szamosháti községek már szárazra kerültek. A Sza­mos szabályozása során, ami­kor a kanyarokat levágták, az oda épült falvak folyó nél­kül maradtak. Ezen kistájak népének te­vékenységét vizsgálva a rá- csodálkozástól a megértésig akkor jutunk el, ha belső én­jét, habitusát is ismerjük. A megértéshez vezető úton Ady Endre kalauzol. „Bölcs világ ez, legmagyarabb világa a vi­lágnak. Itt az emberek nem hazudnak akarattal, ha keserű a szájuk köpnek, ha viszket a tenyerük ütnek, s nem őraj- tuk múlik, ha az életről nem rángatódik le minden komé­diás rongy... Itt vannak, akik a Kálvin istenéből bölcs, külön magyar istent csinál­tak, errefelé nem koronáz Ugocsa, ezen a tájon verődött össze Esze Tamás kuruc ha­da. Ez itt a magyar föld, az első foglalóké, magyar, tehát véres, szomorú, fáradt, sivár, de harcos, de szép, de elpusz­títhatatlan ... Itt nemesítettek egész falvakat egy jókedvű pillanatukban felséges uraink vagy nagyságos fejedelmeink. Bocskor mellé itt kötötték a legtöbb nemesi kardot... Ez a tájék Magyarország dagasz­tó tekenője.” Ha a szatmári etnikum belső életét vesszük szem­ügyre Kosa Lászlót kell elő­sorolni. Kosa rámutat: „A magyar népi kultúra a nyelv­szigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi világban, mind a díszítőművészetben, a szo­kásokban és a népköltészet­ben számos a nyugat- és ke­let-európai (balkáni) kapcso­latokat reprezentáló archaiz- must, jelenséget és elemet őr­zött meg.” Szatmár is ősi alakulat. Két nagy, egymástól eltérő részre tagolódott: alföldi és hegyi részre. Alföldi részei­ket a honfoglalás óta magya­rok lakják, míg a hegyes ré­szeken románok élnek. Határ­vidék volt a török hódoltság alatt, hadak járásának a szín­tere, egyes részeiket hol a tö­rök, hol a német, hol Erdély uralta. Mindezt Szirmay ne­mesi önérzettel telt, patriar­chális megyeleírása és a nép nyelvén szóló Hármas Kistü­kör is bizonyítja. Már ők is tudták, hogy Szatmár több, jól vagy kevésbé jól elhatá­rolható népcsoportból állt. Ezeknek a kistájaknak, nép­csoportoknak a kapcsolatát számos gazdasági, közigazga­tási és művelődési tényező be­folyásolta, s mindegyik táj­egység sajátos színnel tarkí­totta Szatmár kultúráját. Ennek a felismerésnek a je­gyében mondja szatmári nép­ballada gyűjteménye elősza­vában Bura László, hogy „in­dokolt tehát az egész táj nép- költészetét egységében is, ösz- szetevő elemeiben is megvizs­gálni.” Az építkezésben, mint kü­lönösen feltűnő sajátosság, az északkeleti felföldre annyira jellemző szénatartó aborák tűnnek a szemünkbe, főként a tiszaháti községekben. Az erdélyi hatás a Szamos men­tén húzódott le, s így érthető, hogy a „rédelyes házak dí­szesen faragott eresztartó osz­lopaikkal a Szamos mentén mindenütt megtalálhatók, le az erdélyi Mezőségig.” — ír­ja Gönyey Sándor. Gun da Béla szerint „Szat­már etnogeográfiai szempont­ból átmeneti terület a Nyír­ség, Erdély és az Északkeleti Kárpátok vidéke között. A kandallók, csűrök, aborák, tő­késkapuk, a kiterjedt gyü­mölcstermelés, az aszalók, a kukorica jelentős szerepe a táplálkozásban, egyes farsan­gi szokások, s még számos tárgyi és szellemi néprajzi je­lenség a szomszédos beregi, erdélyi tájakkal kapcsolják össze a Szamoshát és Erdőhát magyarságát.” Ebben az át­meneti tájban a Tisza, Sza­mos, Túr, Kraszna mentén, a nagykiterjedésű mocsarak környékén, valamint számos földrajzi és közlekedési té­nyező hatására mégis „Zárt­ságában maradt meg a ma­gyarság nyelvében és kultú­rájában” írja Csüry Bálint. A századforduló szatmári táját Móricz Zsigmond nyo­mán idézzük. Az itt élő nép néprajzi képe nem valami színes. Az egységes tájnak önálló jellege megvan, de ezt csak az ismerheti fel, aki a mélyebben futó ereket és idegeket is ki tudja tapinta­ni. A táj a történelmi Magyar- ország legelzártabb alföldi részei közé tartozott. Való­ban ősi szűz területeken nyi­tott utat itt a vonat, mert utak nélküli járatlan föld volt ez. A táj nyugati részén alig gondozott földutak van­nak, a talaj olyan nehéz, agyagos, hogy őszi és tavaszi esőzések idején hat lóval se lehet átalvontatni az üres szekeret a szomszéd faluba. A zártság egyik oka ez is, kö­vetkezménye, hogy ezen a vi­déken él a legtisztább, leg­egyszerűbb életszokású és a legkevesebb tájkiejtéssel tar­kított nyelvű nép. öltözete, ruházata, építkezése, élet­módja a legtisztesebb közép­utat jelzik a magyarság kü­lönféle vidékein élő szokások között. Irodalmikig is igen kevesen érdeklődtek a nép iránt, en­nek az a magyarázata, hogy az átlagos szemű embernek igen kevés itt a látnivaló. Ke­vés a rikító, kiabáló szín és hang, s nagyon is nyugodt az élet. Az aprófalvaknak szinte napjainkig egyetlen egyenes utcájuk van, ahol nagy vég, kis vég, alvég, felvég ismere­tes. Ha mégis van párja az utcának, az rendszerint a fő- útból kanyarodik ki és pár­huzamosan halad vele, ahonnan sikátoron át jutha­tunk vissza a főutcára. Ha még több utca van valame­lyik nagyobb faluban, az va­lamelyik határrészről vagy szomszédos faluról, városról kapott nevet. Az egyenes ut­cák két oldalán majdnem egyforma nagyságú telkek so­rakoznak, előttük csinos bál­ványos deszkakerítések, a há­zak egyik végükkel néznek az útra, a régebbieken egy, az újabbakon két ablakkal. Mindenütt van kisajtó a gya­log ember részére, egy- vagy kétszárnyú kapu a jószág és a teherhordás számára. A kö­zelmúltban (a „vas és beton” korszak előtt!) léckerítést és léckaput állítottak, amíg bő­vebben volt erdő, a kapu felső fája hatalmas tölgyfagerenda volt, melynek törzsét meg­hagyták a maga valóságá­ban, sarkát úgy állították be, hogy a vastag tönkö, mint a kétszárú mérleg egyik ága, egyensúlyozott, ha a kaput kinyitották, az kikanyarodott az utcára keresztben. A lakóházak építésmódjá­ban a választóvonal a Sza­mos. Míg a nyírségi oldal deszkapalánkos utcáival kis­kert és homokfal nélküli, si­mán leereszkedő háztetőivel szembetűnőek, addig a tisza­háti falvak kiskertesek, esz- tergályozott tornácoszlopos, tűzfalas házúak. A házak építési anyaga leginkább vá­lyog, de patics falat vagy bo­ronavázat is találni, kivált a szegényebbeknél. Régebben náddal fedtek, az Ecsedi-láp lecsatolása óta, a módosabb- ja fa vagy cserépzsindellyel, a szegényebbje zsupszalmá- val. A tájban épült svábházakat látva, közös jellemvonásuk, hogy a melléképületeket a la­kóházzal egy fedél alá építik, ennek gyakorlati haszna, hogy a gazda az egész házat, istállót stb. bejárhatja úgy, hogy nem kell sárba lépnie. A Paládokon sok a „kőlá­bas” ház. Vaskos, tekintélyes épületek emelkednek az ut­ca során, fehér homlokzatuk három ablakkal néz ki az út­ra, széles, téglás tornácuk van és négy kerek, fehér osz­lop tartja az ereszt, öles vas­tagságuk oka, hogy vályogból vannak. Az eresz simán TÜRISTVÁNDI TORNÄCOSHÁZ. (ELEK EMIL FELVÉTELE) ereszkedik le, tűzfal nélkül. Az utcára itt is két szoba van, s a konyha az előszo­bából nyílik. Az istálló és a melléképületek külön van­nak. A Tiszaháton alig 150 éve még úgy építették a házakat, hogy a két szoba között sza­bad eresz maradt, amelyet nem választott el fal a kes­keny tornáctól. Bent a szo­bában volt a szabadtűzhely kémény nélkül, a füst a nyi­tott tetőn tódult ki, réseken repült el. Később, amikor kéményt kellett építeni, tágas harangkéményt emeltek a pitvar fölé, s elöl fallal zár­ták el a szabadtól, de úgy, hogy a szobák ajtajai még mindig a szabad tornácrészre nyíltak, a pitvarból aztán va­lóságos konyha lett. A táj északi részén törött, gépelt szalmából borzas, villával szórt házfedeleket készítet­tek. Külön említést érdemel a tiszaháti rédelyes ház. Ré- delynek nevezik a bedeszká- zott tornácot. Az eresztartók rédelyoszlopok, az oszlopok között rédelygerenda fut vé­gig, és a közöket cifrára fű­részelt deszkával szegezik be. Az oszlopok régebben esztergályozott tölgyfageren- dák voltak, később fenyőosz­lopok, melyeket lyukfűrésszel készített cifrákkal ékesítet­tek. A lányos házaknál a ré- delyt cserepes virágokkal rakják végig. Néha verenda is kiugrik az udvar felőli házközépből, mely léc- és deszkadíszekkel ékes, így különösen barátságos, laká­lyos, hívogató a lakás. Szatmárban a lakások be­rendezése hűvös és szigorú, mintsem fényes. A nagyszo­bában két ágy volt, nem ve­tették magasra, a magyar Al­föld felé, a Nyírséghez köze­ledve, ha nem volt elég pe- helydunna (a homokon már nem volt elég szárnyas, liba, kacsa) méteres szalmát rak­tak az ágyba, s erre póckol- ták a párnákat, dunnákat, hogy az ágy sokat mutasson, majd vásári piros takaróval borították le. Az utcai két ablak között volt a komát, fiókjaiban a család fehérne­műje, tetején szőttes abrosz, csak annyi, hogy tetejét ta­karja, rajta porcelánfind- zsák, csészék, tányérok gon­dos rendben és tisztaságban. A komót felett a falon a két ablak közt tükör, mögötte a kalendárium. A tükör alatt a katonafiú kis „igazolvány” képe. A legidősebbiké az ágy felett lógott, a király, a trón­örökös, meg Albrecht, eset­leg József főherceg árnyéká­ban, mellettük a család, ro­konság Amerikába vándorolt tagjainak fényképei. Ebben a szobában nem laktak, csak tekintélyes vendégnek ágyaz­tak benne. A ház népe a hát­só házban, szobában lakott. Ez egyszerűbb volt mint az első. Itt is volt két ágy, ha kellett még gyalogágyak, me­lyeket nappalra a nagyágyak alá tettek, láda, karoslóca, asztal, székek szolgáltak még a ház népének. A mestergerendára szegez­ték a kés- és a villatartó lé­cet, s körül a falon a padlás alatt lógtak kallantyúkon a málészárasztó rudak, melyek a tornácoszlopok között is ott nyújtózkodtak. Öszidő- ben szerte színesek a házak a két-három sorjával felag­gatott csövestengeri-csomók- tól. A lakóház középső részét a pitvart vagy konyhát nem használták. Kétoldalt lócák vannak benne, a falakon tá­nyérok. Nagy bőség nincs a tányérokban, a nagybányai és vámfalui fazekasok színes alapú, fehér díszítésű edé­nyei, zöld, fecskendezett, üde színű tányérjai, s fehér falú, fekete díszű korsói járják az egész tájon. Farkas József KM

Next

/
Thumbnails
Contents