Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

KM HÉTVÉGI melléklet 1983. július 16. Bornemisza László festőművész B udai lakásában különös élmény fogad­ta a látogatót. A gyufásdobozmérettől a táblaképnagyságig a házigazda ké­pei sorakoznak a falakon, s a festmények re­alisztikus részletességgel tárnak fel egy élénk színekkel festett mesevilágot. Ebben a fantá­ziavilágban emberi jellemek és helyzetek hökkentenek meg bennünket. „Minden egész eltörött” — írja Ady a századfordulón, s ez a gondolat tükröződik Bornemisza kompozí­cióiban is: a teremtő művész, mert tehetsége feljogosítja erre, fityiszt mutathat a konven­cionális megoldásoknak. Egy művén belül találunk részletgazdag, aprólékosan megfes­tett és széles ecsetkezeléssel létrehozott felü­leteket, festői és grafikus megoldásokat, sík­hatású, de olykor plasztikusan kidolgozott képelemeket. Az egész újra összeáll, harmo­nikus egységbe olvad, a látvány szépsége pe­dig tovább fokozza a kép gondolati erejét. A fizika és a perspektíva törvényeit figyel­men kívül hagyó, elbűvölő festményein első­sorban a komikus emberi tartalmakat sora­koztatja fel. A típusaival együttérző művész csak a megbocsáthatatlan bűnök felett tör pálcát, de akkor vitriolos jellemzéssel és torzítással utasítja el a képmutatást és a többi emberhez méltatlan magatartásformát. Ehhez az erkölcsi megsemmisítéshez a szatí­rát választja ki a kritika kelléktárából. Embersége különös festészetében él tovább: hite a játékban, a mesében, s hogy mind­kettővel nagyon lényeges dolgokat lehet ér­zékeltetni és asszociálni. Bonyolult, korunk' sokrétűsége, s e kor emberének hangulata, életérzése fogalmazódik meg morális töltésű, fantasztikus festészetében. — Ifjúságom három helységhez kapcsoló­dik. Tiszadadán születtem, de csak négyéves koromig éltünk ott. Édesapám református kántortanító volt szülőfalumban. Innen a Pest megyei Alsónémedibe kerültünk. Tizen­hat éves voltam, amikor a család Debrecen­be költözött. Anyai és apai nagyszüleim Ti- szavasváriban éltek halálukig. Apai nagy­apám a Dessewffy grófok alkalmazottja, anyai nagyapám egy félparaszt ember, a köz­ség egyik vezetője volt. Apám is e község­ben kezdte tanítói működését, legjobb barát­ja Kabay János gyógyszerész volt, aki az Al­kaloidát alapította. Én a diákkorom vakációit is mindig Büdszentmihályon töltöttem a nagyszülőknél, s így a nyírségi tájak emlé­keit ma is töretlenül őrzöm. Rokonságom az­tán még szép számmal volt a Nyírség egyéb községeiben is, mint Ör, Vaja, Rohod, Deme- cser, Kék stb. Először írni kezdett, csak aztán festeni? — A debreceni felső kereskedelmi iskolá­ban érettségiztem, ahol Juhász Géza volt az irodalomtanárom. Ebben az időben a népi irodalom központjának számított Debrecen. Itt indult a népi írók folyóirata, a Válasz is, amely a Márciusi Front programját is közöl­te. Aztán az Ady Társaság légkörében fel­nőtt egy generáció. Mindez bizonyára hatott rám. Egyetlen verseskötetem is ebben az időben jelent meg, pontosabban 1934-ben. A magyar irodalomtörténetbe is beírta a nevét: lapot alapított Tiszántúli Figyelő cí­men. Ezt a folyóiratot a Kelet Népe elődje­ként ismerjük. mán, Mata János és Félegyházi László nevét kell megemlíteni. A Márciusi Front több ve­zetője is kapcsolatot tartott a lappal, így Ker­tész Dániel mellett Nagy Tibor és Vajda Be­nő. Akkor Debrecenben tanult Lossonczy Gé­za, Tariska Sándor, Újhelyi Szilárd és Zöld Sándor, Berettyóújfaluból gyakran bejárt Kállai Gyula. Ebben a légkörben több mint egy évig bírtam ezt a „kötéltáncos mutat­ványt”. Rojtos szélű nadrágom és lyukas ci­pőm volt — így jártam az utcán mint laptu­lajdonos. Mikor már nem tudtam a nyomda- számlát kiegyenlíteni, megkeresett Szabó Pál és Barsi Dénes. Pali bácsi felajánlotta, hogy megveszi a lapot. Mondtam neki, nem kérek semmit, csak fizessék ki az utolsó szám nyomdaköltségét. A Kelet Népe elnevezést is hárman találtuk ki. Mindezt nem közöltem senkivel, Tóth Endre költő és dr. Nagy Sán­dor a lap egykori szerkesztőségi titkára tud­hat erről. A Kelet Népe sorsa innen már is­mert: Szabó Páléktól Móricz Zsigmond vet­te meg és szerkesztette haláláig. Mi történt ezután Bornemisza László éle­tében? Az egész élet érdekelte. El is nevezték ga­rabonciásnak. Például az 1936-os olimpiára szertornászként nevezték. A háború alatt a fronton festette első képeit. A Képzőművé­szek Szabad Szervezete (ebből alakult a je­lenlegi Szövetség) beválasztotta tagjai sorá­ba. Keresztury Dezső a Szépművészeti Mú­zeum részére megvásárolta egyik festményét, ezzel letette névjegyét. Festői pályája egy időre megszakadt. Ezekben az években nép­művelőként dolgozott Debrecenben, majd a Művészeti Alap szakmai tanácsadója volt. Első egyéni kiállítását Hódmezővásárhe­lyen rendezte meg 1957-ben. Több hazai tár­lat után festészete új szakaszba lépett: posztimpresszionista stílusát sajátos, komi- kus-groteszk fantáziafestészet váltotta fel. Ezekkel a képeivel nagy sikereket ért el itt­hon és külföldön. Első külhoni kiállítását Lublinban rendezték 1960-ban. Sajátos képei­vel Helsinkiben találkozhattak először a fes­tészet szerelmesei 1964-ben. Ezután három svédországi tárlat következett: Stockholmban, Uppsalában és Lundban. Stockholmi kiállítá­sáról a legszigorúbb svéd kritikus, Teddy Brunius a következőket írta: „Képein és gra­fikáin fellelhetők a középeurópai kézműves tradíciók ... Évszázadunkban a svéd és a magyar »párizsi iskola« úgy látszik nem ér­deklődött különösebben a kelet-európai ar- tisztikus hagyományok iránt, mely őseredeti naivitással és kifejezőerővel rendelkezik ... Öröm most ellátogatni a Konstnalliba. Ezt a festészetet bátran ajánlhatom tanulmányo­zásra. A kapuk egy olyan vidám világra nyíl­nak, mely sokáig zárva volt előttünk.” To­vábbi külföldi kiállításai: Firenze, Los Ange­les (kétszer), Amszterdam, Köln (háromszor), Párizs, Athén, Washington, Tokió, Bejrút, Luxemburg és Düsseldorf. Könyveket is il­lusztrál. Sajátos módszerekkel fest. Legalább olyan fontos szerep jut itt a véletlennek, mint a tudatos komponálásnak. — Ugyanazt csinálom mint a költő: amikor elkezdek festeni, még nem tudom, hogy mi lesz belőle. Először mindig egy sokszínű fe­lületet teremtek, erre festem meg figurális világomat. Festés közben az alapharmóniák megteremtése a legfontosabb feladat, ezek adják a kép igazi tartalmát. Egyszerre több képen dolgozom, de lassan. A körülöttem le­vő kész munkák pedig állandóan ösztönöz­nek, nélkülük dolgozni sem tudnék. Ebben az öntörvényű világban gyakran megjelenik egy gombszemű, mosolygó kislány, hol felemás cipőben és pepita ruhában, hol csíkos nadrágban és harsogó színű ingben. Hajában színes szalagokat visel és furulyázik. A kislány bemosolyogja ezt a furcsa világot, nézhetik őt a kék szemű templomtornyok, vi­gyoroghat rá a gyalázatos Nagy Szőrmók. Lázár Ervin, aki szintén a játék és a mese bűvöletében él és írja nagyszerű könyveit, elnevezte ezt az állandóan mosolygó bátor kislányt Lumikkinek. Lumikki hitet és re­ményt ad, szívet melenget, jóságos tekintete derűvel és nyugalommal tölt el bennünket. — Ez a kedves figurám nádudvari élmény­ből született meg. Csák Gyulával jártam ott, amikor a Mélytengeri áramlás című könyvé­hez gyűjtött adatokat. A népművész Fazekas családnál korongozott egy tizenötéves forma kislány. Mikor felénk fordult, seprű szempil­lái, nyílt tekintete olyan hatással volt rám, hogy azóta is sok képemen megjelenik, per­sze csak az élménynek az átírt emlékképe, de ebből keletkezett Lumikki. Bejárta festményeivel az egész világot, nemzetközi értelemben is ismert festő. Elé­gedett ember? — Sokkal többet értem el, mint álmodtam. Emlékszem, a stockholmi kiállításom zárása­kor egy svéd tanítónő szívéhez szorítva vitte el egyik képemet. Akkor arra gondoltam: ezért a pillanatért érdemes volt vállalni a nehézségeket. — Szinte hihetetlen, de igaz: mindössze öt pengő tőkével indítottam el a lapot 1934 augusztusában. Munkatársa volt a lapnak többek közt Gulyás Pál, Juhász Géza, Kardos László, Kardos Pál, Kertész Dániel, Kiss Ta­más, Kordás Ferenc, Oláh Gábor, Sinka Ist­ván, Szabó Pál, Tóth Béla, Tóth Endre, Ve­res Péter. Még Bóka László, Keszi Imre, Ta- káts Gyula és Weöres Sándor is küldött írá­sokat. A képzőművészek közül G. Szabó Kál­— Min dolgozik mostanában? — New Yorkban és Kölnben lesz idén ki­állításom, ezekre készülök. Az itt látható ké­pek is ott lesznek. Aztán szeretném egyetlen levélben megírni az életemet, teljesen őszin­tén, mindent, ami velem történt. Tanú vol­tam, részese egy sok vihart megélt század­nak. Tarczy Péter Kaszálás a Kánya-réten Tegyük a szívünkre a ke­zünket: nem nagyon fedeztük fel magunknak eddig a cseh­szlovák filmművészetet. Ami a mára nézve nem olyan ég­bekiáltó bűn, mivel napja­inkban szomszédaink filme­sei viszonylag ritkán tündö­kölnek — csak hát volt egy nagyszerű virágkor is, amikor szinte futószalagokon készül­tek a jobbnál jobb alkotások Formanék műhelyeiben. Ná­lunk a közvélemény — meg­győződésem szerint igazság­talanul — akkor is többnyire a „futottak még” mezőnyébe sorolta a prágai vagy bratis- lavai rendezők munkáit, ami­kor remekműveket teremtet­tek és eredetiségükhöz sem­miféle kétség sem férhetett. Emlékezzünk csak: a mi „új hullámunk” — mely időben a csehszlovákokét követte — minőségi és mennyiségi vo­natkozásban egyaránt elma­radt barátaink sajátos film­forradalma mögött. Sem ren­dezőnk, sem filmünk nem volt annyi kiemelkedő, mint nekik. Ennek ellenére Ma­gyarországon még az Oscar- díjas Üzlet a korzón és a Szi­gorúan ellenőrzött vonatok is csupán az ínyencek körében aratott sikert, az Intim meg­világításban, az Éljen a köz­társaság!, az Éva és Vera, az Egy szöszi szerelme és a töb­bi eredeti csehszlovák mozi­darab pedig érthetetlen mó­don eltűnt a süllyesztőben. Hogy melyek voltak az eré­nyei ennek a kvalitásos nem­zeti filmiskolának? Elsősor­ban a nagy társadalmi-politi­kai összefüggések mikro- vetületeinek ábrázolása. Az­tán a szatirikus megjelenítés könnyedsége. A kifejező esz­közök virtuozitása. Később — minden fellen­dülést törvényszerűen apály követ — a csehszlovák film visszazuhant a középszerűség­be. •Befolyásolta a helyzetet, hogy néhányan hátat fordí­tottak az országnak, és külön­ben is lassúbb volt a konszo­lidáció üteme, mint nálunk az 1956-os földindulás után. Mostanában ismét új szelek kezdenek fujdogálni a bar- randovi (meg a többi) stúdió­ban. Még nem állíthat­juk, hogy itt a fordu­lat, számos film azonban egyértelműen tanúsítja az előrelépést. Főleg három tö­rekvés méltánylandó. A kö­zelmúlt (vagy a jelen) kelle­metlen kérdéseivel való szem­benézés, a nyugtalanítás szán­déka. Az analitikus igény. A modern művészi vívmányok beépítésének programként vállalt óhaja. Stefan Uher Kaszálás a Ká­nya-réten című munkája ta­lán alkalmas lesz arra, hogy sokak előítéletét — melyet a csehszlovák produktumokkal szemben táplálnak magukban — megtépázza. Annak ellené­re, hogy a fentebb felsorolt követelményeknek hiánytala­nul nem tesz eleget: egyelőre inkább csak a problémák ma­gas atmoszféra-fokon való sű­rítése, az „össznépi” gondok felmérése és kiteregetése az erőssége. Egy öreg paraszt családos­tul hazahívja városba szakadt fiait. A három fiú elég ritkán látogat a szülői fészekbe, egy­mást sem túlságosan sokszor látják. A táviratnak, mellyel Martin Hudec sürgősen meg­invitálja a gyerekeket, gya­korlati cél rejlik a hátteré­ben: a gazda segítséget kér, nem bírja már egyedül a meg­erőltető munkát. A békés ka- szálgatásból természetesen nem lesz semmi. Egymásnak feszülnek az indulatok, félt­ve őrzött titkokról pattan a zár, mindenki kiteregeti a szennyest, s a csöndesen in­duló idill fagyos tragédiába torkoll. Martin, a szerkesztő elfe­csérelte a tehetségét és emi­att — meg családi díszhar­móniája fölötti bánatában — egyre sűrűbben nyúlt a po­hárhoz. Felesége egészen más hullámhosszon él és gondol­kodik. Janó, az autószerelő valósággal elégedett a meg­gazdagodásért folytatott öl­döklő küzdelemben. A haj­szának szomorú a következ­ménye: szíve éppen az össze­jövetel alkalmából rakoncát- lankodik. A legkisebbik fiú, Feró (mint közismert, a me­sékben is ő a boldogság, a meg nem alkuvás harcosa, a boldog jövő igazi letétemé­nyese) egyelőre nem követi bátyjai példáját. Neki még rendbehozható az élete. Pon­tosabban el sem romlott. A Kaszálás a Kánya-réten töményen adagolja magán- és közéletbeli ellentmondásain­kat. Miről is van szó ebben a kissé zsúfolt és eléggé pél­dabeszédszerű történetben? A nemzedékek közötti békétlen­ségről. Az életforma változá­sának örvendetes és nyugtala­nító jeleiről. A családi kötött­ségek felbomlásáról. A falu és a város közötti különbség­ről, a szellemi és a fizikai munka mai jellegzetességei­ről. Stefan Uher álláspontja vállalható, hiszen a rendező nem nosztalgiázik és józan tárgyilagossággal igyekszik felmérni a helyzetet. Ugyan­akkor a harangokat sem veri félre: filmjével nem állítja azt, hogy most már semmibe sem lehet kapaszkodni. Ami roppant zavaró: a szi­tuációk tézisszerűsége. Vall­juk meg őszintén, nagyon ki- centizett ez a Kánya-réti ka­szálás. Mindenkinek éppen akkor kuszálódik össze a sor­sa, amikor a família végre összejött. S megfordítva, ha már együtt vannak, miért ne tárulkozhatnának fel úgy is­tenigazából? Bizonyára meg­győzőbb és hitelesebb lenne a körkép a differenciáltabb — nem ennyire sarkított — helyzetek és kevésbé drámai jellempróbák felvonultatásá­val. Ez az oka annak, amit fentebb említettem. A Kaszá­lás a Kánya-réten őszinte film, de nem eléggé mély. Keserű felismeréseket tartal­maz, ám nem járja őket kel­lőképpen körül. Figyelmeztet bizonyos elvek és gyakorla­tok devalvációjára, viszont adós marad a pszichológiai erőtér alapos megjelenítésé­vel. Josef Kronerről, az ősi szo­kásokat őrző parasztember megszemélyesítőjéről külön bekezdést illik írni. Szomorú szemét, keserű arcát, gör­nyedt alakját itthoni filmje­inkből is jól ismerjük: ő volt a Végül megkeseredett nyug­díjasa, játszott Makk Károly több alkotásában. Mint min­dig, most is elsőrangú. Gesz­tusai visszafogottak, képes ér­zékeltetni azokat a viharokat, amelyek a lélek mélyén zajla­nak. A Kaszálás a Kánya-ré­ten című filmet egyedül az ő alakítása kedvéért is meg le­het tekinteni. Veress József Luby Margit: Bábalelte babona Az ünnepi könyvhét köte­teként látott ismét napvilá­got a Helikon Kiadó igényes kivitelezésű könyvecskéje, a Bábalelte babona. Kései tisz­telgés ez az 1976-ban elhunyt Luby Margit előtt, akinek emlékét még szülőfalujában sem igen ápolják (a nagyari Luby-kastély omladozik, az írónő hamvait rejtő kriptát a gaztól és a dudvától alig le­het megközelíteni). Luby Margit a huszas évek elején kezdett — Solymossy Sándor néprajzkutató ösztön­zésére — a szatmári táj nép­rajzával foglalkozni; első publikációi 1927-ben jelentek meg, és 1962-ig közel 30 cik­ke és 3 kötete látott napvilá­got. Könyvei révén méltán sorolhatjuk őt a magyar tár­sadalomnéprajz úttörői közé. A Bábalelte babona először 1936-ban jelent meg, s a kis példányszám miatt ma már könyvritkaságnak számít. Üjabb kiadását jelentős for­rásértéke mellett a hét éve 91 éves korában elhunyt Luby Margit iránti tisztelet is indo­kolja. A kötet anyagát a szerző Tunyog, Matolcs, Szatmárcse- ke és Nyírmeggyes községek­ben 1925 és 1935 között „már- már az utolsó órákban, a szájhagyomány szerint” je­gyezte fel. A könyv valóságos tárháza a különféle babonák­nak, hiedelem-történeteknek. Megelevenedik benne egy rég letűnt világ, a szatmári (és a párhuzamok révén más ma­gyar) falvak két világháború közti népi tudatvilága. Egy­mást követik a boszorkány­történetek, a tudós kocsis hi­edelemköre vagy a lidércről és az ősi magyar hitvilágig visszanyúló táltos alakjáról és küzdelmeiről megformált hi­edelemmondák. Luby Margit érdeme, hogy hagyta beszélni az embereket. Jó pedagógiai érzékkel s a helyismeret előnyével felvér­tezve könnyen megtalálta az utat az adatközlőkhöz. A le­jegyzett történetekben a pa­raszti gondolkodás és kifeje­zésmód tükröződik. A gyűjtő mintegy háttérbe húzódva szemléli ezt a világot, s csu­pán egy-egy kérdés, megjegy­zés erejéig lép ki onnan. A történetekhez fűzött megjegy­zéseit, magyarázatait, a gyűj­tés körülményeit könnyed, ol­vasmányos stílusban formázta meg, és — akárcsak Kiss La­jos vagy Györffy István — nemcsak a szűk szakmai kö­röknek, hanem az olvasóknak, a közönségnek is írt. Sorait az adatközlők iránti megbe­csülés hatja át, de ugyanak­kor érzékelhetjük azt is, hogy kívülről, bizonyos távolságról közelít a babonákhoz; nem hisz bennük, de lejegyzésre, továbbadásra méltónak talál­ja őket; a paraszti gondolko­dásmód reprezentánsait, az élő szóbeli történelmet látja bennük. Ajánlom a könyvet mind­azoknak, akik érdeklődnek a néprajz, a néphit iránt, mert — mint Dömötör Tekla írja a kötet előszavában: „A Bába­lelte babona hiteles könyv, érdekes, olvasmányos, egy szemtanú beszámolója a le­tűnt világról.” (Luby Margit: Bábalelte babona. Helikon Kiadó. Bp. 1983. 131 lap.) Páll István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents