Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

1983. július 16. Józsa János (jobbról) korrigálja az ifjú alkotók munkáját. IizzomáK a tűzfal» Tizenharmadik alkalommal rendezték meg július első he­teiben a pedagógus alkotó te­lepet a nyírbátori művelődé­si központ szervezésében. Az idén a tizenkét stúdiótag mellett tíz meghívott vendég is részt vett a munkában. A közös alkotás mellett a leg­nagyobb feladat a 12 négyzet- méteres falikép elkészítése, amelyet a 10 éves város tisz­teletére ajánlott fel a stúdió. A tűzzománc képet Józsa János tervezte, s az elkép­zelés szerint a Szabadság té­ren a mozi tűzfalára kerül. A megvalósításban a helyi fúrógépgyár kollektívája, la­katosok, festők is kivették ré­szüket, itt észült a 24 darab nagyméretű tepsi és a kiége­tés is. A tűzzománckép rövi­desen helyére kerül. Elek Emil képriportja Ács Lászlóné tűzzománcképe. Munkában Serfőző Zsuzsa, aki Debrecenből érkezett a táborba. KONCZEK JÓZSEF: ÖNMAGA Mintha előzmények, szóval, okok nélkül — Ahogyan csak isten lehetséges, visszamenőleg, hogy a kitalálóját is teremthette légyen. Kellene, hogy kitaláljon engem is az életem. Ne csak önmagát. Mert az, amit ő él, olyan illegálisan vagyok, hogy meneküljek bármikor. A mozi falára kerülő kép Danku József mérki tanár makettje. festéket rak a rekeszre. Olyan önzőén éli magát. Eszébe se jut, hogy megkérdezne néha. önmagát tölti be önmagával. ijedt. Azzal vigasztaltuk — bár akkor még magunk sem hittünk benne —, hogy tor­náztatja a szárnyait, tehát gyógyul. Egy nap aztán üre­sen találtuk a dobozt. A rossz függönyt átszakította és el­repült. — Gondolj a galambra — emlékeztettem, amint ' ’omo- rúan állt a megmentett kati­cabogarak mellett. — Igen... — de arcát nem emelte fel. Számára szent volt minden, ami él. Szobába tévedt darázs, légy, de még a pók is. Nem értette a hálátlanságot Körben csupa vidámság. Napozókkal volt tele a part. Jókedvű felnőttek és gyere­kek élvezték a nyárvégi jó időt. Csak Ancsa-Pancsa állt komoran a parton. Pedig nagy úszó volt. Fiúkkal ug­rált fejest már a korábbi években is Szepezden, ahol partközeiben is mélyebb a víz. De ezúttal félrehúzódott. — A galamb is szerette a szabadságot, és amint meg­gyógyult, elrepült. így a ter­mészetes. — Próbáltam to­vább nyugtatni. — Igen — mondta minden meggyőződés nélkül. Én pedig szótlanul néz­tem emberarcát. Mindig ilyen lesz? Ha felnő, akkor is? Kó­bor kutyák és macskák ba­rátja, óvója? Meg tud ma­radni a szívében ez a szere­tet, az életnek, másokénak is a tisztelete? Vagy a felnőtt­ség kikoptatja belőle mind­ezt? Hiszen az életben több fullánk éri majd!... Sokkal több és bántóbb, mint a mé­hecskéé. Néztem, amint elfor­dítja a nap elől az arcát, és az ujját szopja. — Mutasd csak! Léptem hozzá. Kivette a szájából a mutatóujját. — Hejaj, ez bi­zony megdagadt. Fáj is? — Nem baj! — mondta szinte kiáltva. Ebben a két szóban megsajdult a méhecs­ke hálátlansága, s talán an­nak sejtelme is, hogy nehéz, talán lehetetlen is más élete­ken segíteni. Nem elég a szeretet sem? Nem elég, bi­zony nem, ha a másik nem fogja fel ezt a melengető su­gárzást Később, amikor már igen­csak nagyra duzzadt az ujja, a méhekről beszélgettünk. El­mondta, hogy segített Bódi bácsinak etetni a méheket. Akkor is megcsípte egy-kettő, hiába vett magára különle­ges ruhát, s hiába húzott nagy kesztyűt, valamiképpen bebújtak a rések között — De azt sem bántam, apu. Tényleg nem — mond­ta. Milyen csodálatosan válto­zatos az élet birodalma! Nem értette, hogy a méhek miért taszítják ki a királynőt, ha már nem petézik annyit, amennyit kellene. Megpró­báltam megmagyarázni, hogy ez is az élet gyönyörűséges törvénye, akármennyire ir­galmatlan is. Nem akarta megérteni. Hiszen még elél­hetne a régi, ha már új ki­rálynőt neveltek, akkor is... Elélhetne?... Hát az ember milyen? Erre kellett gondol­nom! Ha már megöregszik, vajon méltón megbecsülik? Közhely ez!... Közhely — gondoltam tovább, dehát nem igaz? Az ember mindig ir- galmaz? Gyakran még a saját szülőjének sem. Minden to­vábbélésben ott sandít a pusztítás, a pusztulás? Más­ként nem lehet? P ercekig álltunk némán a napfényben, ketten — egyedül! — a sok vi­dám és gondtalan ember kö­zött. Mintha olykor sötét su­garak is hulltak volna körénk a napból a világra. A fákra, virágokra árnyak foltjai es­tek. S ekkor történt az, ami­ért e sorok papírra kívánkoz­tak. Ancsa-Pancsa hirtelen hozzám bújt, és azt mondta: — Apu!... Mi lenne, ha az emberek is meghalnának, amikor ölnek? Amikor a má­sikat bántják? — Mi lenne... — a szavak maguktól hulltak ki a szám­ból. Nem az én szavaim vol­Aranyérem Milánóból A múlt század 80-as éve­iben az egyre szapo­rodó tűzesetek miatt Budapest és más városok pél­dái nyomán Nyíregyháza vá­rosa is önkéntes tűzoltóságot szervezett. 1884. március 9-én tartotta meg a Nyíregyházi önkéntes Tűzoltó Egyesület alapító közgyűlését. A város­tól 1463 forint értékű tűzoltó­felszerelést kaptak, valamint 2000 forintot az egyéb szük­ségletek fedezésére. A főpa­rancsnok Sztárek Ferenc lett. A tűzoltóság őrtanyáját a városháza udvarán alakítot­ták ki, ugyanitt tárolták a tűzoltóeszközöket, s itt is gya­korlatoztak. Kezdetben mint­egy fél évig Breuer Szilárd, a budapesti városi tűzoltóság első segédtisztje oktatta, ta­nította a nyíregyházi önkén­teseket a tűzoltás mesterfogá­saira. Ezek után 1886. január el­sejétől a város legmagasabb pontján, az evangélikus templom tornyában állandó tűzőrséget szerveztek, ahon­nan 4 fizetéses tűzoltó figyel­te a várost. Ugyanekkor kötötték össze telefonvonal­lal a tornyot és a tűzoltóőrta- nyát. 1887 nyarán a fiumei országos tűzoltó szövetségi közgyűlésen a nyíregyháziak is képviseltették magukat. Még ebben az évben elké­szült a városháza udvarán az új tűzőrségi helyiség. Ezt a kétszobás kellően be­rendezett őrtanyát az év vé­gén vették birtokba a tűzol­tók. E néhány tucat ember munkáját a katonás rend, a fegyelem, az ügy iránti buz­galom, s a nagy szakértelem jellemezte. Ennek is tudható be, hogy dacára a sok nád- fedeles háznak és a vízhiány­nak, Nyíregyházán a tűz te­temes anyagi kárt nem oko­zott. 1900-tól az egyesület főpa­rancsnoki tisztét dr. Konthy Gyula töltötte be, aki a tes­tületet teljesen újra szervezte, fegyelmezte. Az ő parancs­noksága alatt 1905-ben a sze­gedi országos versenyen nemcsak Szeged város I. dí­ját, hanem a szövetségi nagy­díjat is a nyíregyháziak nyerték el. E kimagasló győzelem után 1906 februárjában gr. Széchenyi Viktor, az országos tűzoltó szövetség elnöke le­vélben kérdezte Konthy Gyulától, hogy a milánói nemzetközi kongresszuson és versenyen képviselné-e Ma­gyarországot a nyíregyházi csapat, s a város állná-e a ——BH——■ tak. Visszhang volt. A kis ember különös, már-már ér­telmen túli világból érkező csendes jajdulása. Mintha ketten maradtunk volna vég­legesen a tó partján. Álltunk a kiürült világban egymáshoz simulva. — Hallod, apu?... Mi len­ne? — Igen, hallom... Mi lenne? Simult hozzám, és én hoz­zá. Apró szél billegtette a fák leveleit, finoman zizeg­tek. Némelyiken már átütött a közeledő ősz üzenete. Aranylás volt; az pedig a hal­doklást jelentette. Rozsda és arany. Az életben milyen kö­zeliek. Újra megrázott. — Apu!... Figyelsz? ... Mi lenne? — Mi?... — Nem tudtam válaszolni, csak még jobban magamhoz szorítottam. Né­zett fel rám. Arca szomorú volt, s valójában a vonásaira rajzolódott az a kérdés, ami­re már nincsenek szavak, s éppen ezért nincs rá válasz sem. Néhány másodpercig néztük egymást. Aztán meg­moccantam. — Gyere, ússzunk még egyet... Nézd csak, felhősö- dik, mindjárt elmegy a nap, elmegy a nyár. — Jó — mondta, és kézen­fogva elindultunk a tó felé. költségeket. A válasz ter­mészetesen igen volt. A magánosok, testületek és a városi tanács felajánlásai révén hamar összegyűlt a szükséges összeg, s így 1906. május 23-án indult el a 25 tagú szakasz Konthy Gyula parancsnoksága alatt. Előbb Budapesten töltöttek két na­pot, majd Velencébe utaztak, s onnan tovább Milánóba, ahová május 27-én este ér­keztek meg. A pályaudvaron gr. Széchenyi Viktor várta és köszöntötte a csapatot, majd egy olasz tűzoltó tiszt elve­zette őket szállásukra. Másnap, 28-án délelőtt az olasz király öccse nyitotta meg a nemzetközi kongresz- szust. Egy zászlóalj olasz ka­tona, valamint az angol és magyar csapat állt az ünne­pélyes megnyitón díszőrséget. Ettől kezdve a versenyig gya­korlatozással, városnézéssel töltötték az időt, esténként pedig szállásuk udvarán ,,tá­bort ütve” magyar dalokat énekeltek a közönség tapsa és éljenzése között. A verseny június 1-én kez­dődött, de ezen a napon csak az olasz csapatok küzdöttek meg egymással. Másnap, szombaton vette kezdetét a nemzetközi viadal, melyen a magyarok mellett angol, fran­cia, német, spanyol csapatok is szerepeltek. A sorsolás alapján a mieinkre csak dél­után került sor. A verseny színhelye egy hatalmas sta­dion volt, melynek egyik vé­gében építették fel azt a fa­épületet, melyen a feladato­kat végre kellett hajtani. Az egész bajnokság telt ház, 30 ezer néző előtt zaj­lott. A magyar csapatnak már a bevonulása is közön­ségsikert aratott. A többi csa­pat ugyanis jó előre odaké­szítette tűzoltó szereit az épület köré, s az adott jelre az aréna közepéről felvonul­va kezdte a mentést. Nem így a magyar tűzoltók! A nyír­egyházi gárdának volt egy Dudits nevű, élelmes, agya­fúrt őrmestere, aki a főpa­rancsnok tudtával és bele­egyezésével két pár lovat ke­rített, azokat befogta a két szerkocsiba, s így vártak so­rukra. A magyar csapat feladata a következő volt: egy há­romemeletes faépület első emeletén kiütött a tűz, s a füst már a második emeletet is elárasztotta, ahol a bent­rekedt és a füsttől elalélt emberek vannak. A tűz ter­jedését kellett megakadá­lyozni, s az eszméletlen em­bereket kihozni. Amikor rájuk került a sor, a zsűri elnöke megadta a jelt, melyre azonban senki sem jelentkezett. A közönség kissé csalódott, a zsürielnök már a következő csapatnak akart inteni, amikor egyszer­re csak éles kürtszó harsant fel a stadion másik végéből. Mindenki ijedten és megdöb­benve tekintett oda. A nyír­egyházi tűzoltók száguldó lovakkal folytonos vészjel- trombitálások között vágtat­tak el a közönség előtt a kije­lölt helyre, ahol bámulatos gyorsasággal kezdték a men­tőakciót. Mindenki a maga helyén egyszerre dolgozott. Mire a fecskendőt leszerelték a pa­takba, már állt az első eme­letnél az egyik létra, a má­sodik emeletnél a kihúzó lét­ra, s már működött a füstál­arcot tápláló gép is. Másfél perc múlva megkezdték a mentést. Mire a közönség és a zsűri felocsúdott a megle­petéstől, a kitűzött feladatot el is végezték. Szinte fele­annyi idő alatt, mint a töb­bi versenyző. Ez a bámulatos gyorsaság a közönséget óriási tapsviharra ragadta. Ezek után nem volt kétséges, hogy melyik csapat kapja másnap, 1906. VI. 3-án a világbajnok­ság I. díját és az olasz kor­mány elismerő díját. Bene János---------------------------------------------------------------------------------------------------------------i A KM-tárlata Margarita Pueva: Sóstófürdő KM Szabó István: Szerelem

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents