Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-16 / 167. szám

1983. július 16. Wallenstein-emlélc Nyíregyházán ? Az ezüstpohar A Magyar Televízió az el­múlt hetekben sugározta a harmincéves háború kiemel­kedő hadvezérét, Wallen­steint bemutató négyrészes, az NSZK-ban készített film­sorozatát. A híres német író, Goto Mann regényéből ké­szült életrajzi film a XVII. század egyik legnagyobb ka­tonájának, de egyik leggyar­lóbb emberének életútját, az 1618-ban kirobbant cseh fel­keléstől szörnyű véget ért ha­láláig (1634) követve, a ma­gyar történelem — különösen Erdély — szempontjából is fontos harmincéves háború (1618—48) történetébe ágyaz­va elevenítette meg. (S itt jegyezzük meg, hogy bár a filmkockák mindegyike mö­gött ott izzott a háború fe­szült légköre, mindezt egyet­len ,,igazi” csatajelenet nél­kül tudták az alkotók érzé­keltetni.) Habsburg Ferdinánd, a né­met—római császár, s egyút­tal magyar király, a cseh ne­mesek, Pfalzi Frigyes fejede­lem, IV. Keresztély dán, II. Gusztáv Adolf svéd királyok, Lajos bajor herceg, és ter­mészetesen a főhős, Albrecht Eusebius Wallenstein néhány órára közeli ismerőseink lettek. A sorozat vetítésekor öt­lött eszembe, hogy a nyír­egyházi Jósa András Múze­um iparművészeti gyűjtemé­nyében is található egy Val- lenstein-emlék, amelyet még a szakirodalom sem ismer. A tárgy egy 11 cm magas, 8 cm átmérőjű, három gömb alakú lábon álló ezüstpohár. A pohár két keskenyebb olda­lán a XVII. század későrene­szánsz művészetének kedvelt motívumai, levélindákkal övezett gyümölcskoszorúk láthatók,, a két szemben álló nagyobb felületen a bennün­ket érdeklő ábrázolás és fel­irat. A hosszúkás, nyolcszögletű keretben az egyik oldalon szigorú tekintetű, rövid sza- kállú, nagybajszú, kissé ko­paszodó férfi tekint ránk. Nyakát a kor divatjának megfelelő magas gallér körí­ti, felső testét páncél fedi. Arra, hogy ki ő, az ellentétes oldalon olvasható felirat tá­jékoztat, amely így szól: ALBERTUS VALLENSTE- INIUS DUX FRIDLANDIA ET SAGANI CASAREA mi- litiu Supremus Prefectus etc. A felirat készítője bizony nem a legszebb latinsággal írta fel Wallenstein címeit, tudniillik azt, hogy ő Frid- landia és Sagan hercege, a császári katonaság legjobb felvigyázója stb., de erről többet a tudományos feldol­gozáskor. Bennünket első­sorban az izgathat, hogy mikor is készüli e pohár, s hogyan kerülhetett Nyíregy­házára? A pohár alján egy, sajnos ma már igen elmosódott jegy utal a pohár készítésének he­lyére. A céhes világ idején a nemesfémeket bélyeggel lát­ták el, amely jelezte azt a várost, ahol az ötvösmester dolgozott. S éppen a XVII. századtól egy másik bélyeg — a készítő nevének betűje­lével — azonosította magát a mestert. Nos, a mi esetünk­ben csak a városbélyeg nyo­mai láthatók, s ezen mintha két oroszlán tartana egy cí­merpajzsot. De mivel egyértelműen ezt nem állíthatjuk, rejtély ma­rad a készítés helye. A po­hár később említendő volt megszerzője kérdőjelesen augsburgi munkának tartot­ta. Kát másik bélyeg viszont jól olvasható: az egyiken egy A betű, a másikon 800 látha­tó, ez utóbbi az ezüst finom­ságát igazolja. Valószínűleg hitelesítő bélyegek a múlt szá­zadból. Így a készítés idejére ma­ga a felirat adhat eligazítást: mivel Wallenstein Friedland és a sziléziai Sagan herceg­ségét 1627-ben kapta meg, a pohár az 1627—1634 közötti évekből származhat. Ám így is kérdés marad: a poharat maga a herceg, Wallenstein kapta-e ajándékba, vagy ép­pen ellenkezőleg, ő ajándé­A Jósa András Múzeum Wallenstein-pohara. (Fotó: Zsák Zoltán) kozta-e kedvelt hívei egyiké­nek, esetleg az udvarában megforduló követek valame­lyikének? A Jósa András Múzeumban az iparművészeti emlékek gyűjtése nem nagy múltra te­kinthet Vissza. Jósa András idejében a hangsúly a régé­szeti emlékek gyűjtésén volt, Kiss Lajos igazgatóságakor ez a néprajzi emlékek megmen­tésével párosult. De ha akar­tak, sem tudtak volna ko­moly iparművészeti gyűjte­ményt létrehozni, mert erre a célra nem kaptak semmiféle államsegélyt. Így az a néhány darab, amely az ő idejükben jutott a múzeum birtokába, zömmel magánosok ajándéka volt E helyzeten 1950-ben tör­tént változás, amikor a Jósa András Múzeumba olvasztot­ták a volt Városi Múzeum megmaradt anyagát, s vele együtt a Saáry-gyűjteményt. Nos, a nyíregyházi Vallen- stein-pohár dr. Saáry Sándor nyíregyházi orvosnak a vá­rosra hagyott gyűjteményé­ből került jelenlegi helyére, több más értékes, főleg had­történeti emlékkel együtt Ezt erősíti meg egy kézirattöre­dék a Saáry-anyagban és a Nyírvidék egykori cikke. Amíg Saáry gyűjtésének jelentősebb darabjairól egy- egy cikksorozatban számolt be a Nyírvidék hasábjain, sajnálatunkra éppen gyűjte­ménye ötvösművészetéről írottak maradtak töredéke­sen ránk. S ami még nagyobb baj, az az, hogy halála előtt rendkívül rossz minőségű pa­pírra, még rosszabb tollal, reszketeg kézzel vetett sorok alig olvashatók. Igaz, az I. világháború után, ínséges időkben, ezen a tényen nem csodálkozhatunk, így maga a kézirat sem iga­zít el bennünket a pohár megszerzése körülményeinek felderítésében. Mindenesetre értékes darabnak tudták; amikor a város örökváltsá- gának 100. évfordulóját ün­nepelte, á pesti újságírók a Saáry-gyűjteményt is „felfe­dezték”. Dr. Saáry Sándornak, Nyír­egyháza tiszti orvosának mú­zeumalapító tevékenységét lizenöt éve vázoltam fel a Szabolcs-Szatmári Szemle hasábjain. Azóta a Jósa And­rás Múzeum helytörténeti és iparművészeti anyagának egyre több darabjáról — kü­lönösen a fegyverekről — de­rül ki, hogy valaha a Saáry- gyűjtemény részét képezték. Nyíregyháza e nagyszerű polgárát Dienes ö. István így jellemezte: „Saáry Sándorban mint oly sok elődjében és lel­ki társában, nem a hiúság fészkelt, hanem nemes szen­vedély tüze lángolt és élete végén nem nevének megörö­kítésére gondolt, hanem szü­lővárosát akarta emelni az adománnyal, hogy ami neki életében egyedüli örömet je­lentett, holta után városa egész népének váljék örömé­re és hasznára.” Ügy hiszem, e városgazda­gító nyíregyházi emlékét va­lahol (az Újvárosban, a Buj- tos táján, ahol ásatásokat is végzett?) utcanév jelölhetné, s munkatársaimmal együtt fel kell majd dolgoznunk, s ki kell adnunk gyűjteménye katalógusát. Négy év múlva, 1987-ben ünnepelhetjük dr. Saáry Sándor születésének 125. évfordulóját. Németh Péter Az ismerős ismeretiem A hatvanas évek elején, nagyjából egy időben egy új­fajta költői szó jelentkezésé­nek lehettünk tanúi. A ma­gyar költők közül ekkor vál­tak ismertté Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mi­hály s a többiek, akik ismét régi jogába emelték az őszin­te emberséget, akik oldották a bajt, egyszóval újra vissza­adták a vers hitelét. S ekkor érkeztek el hozzánk Vinoku­rov, Rozsgyesztvenszkij, Al­len Ginsberg alkotásai is, s Jevgenyij Jevtusenko nyers és érzelmes költeményei: Vá­ci Mihály fordításában a ,,'Tartsatok kommunistának!”, Illyés Gyuláéban a Bűvölő, Áprily Lajoséban az Ablak nyílik a fehér fák sorára. Jevgenyij Jevtusenko ak­kor harmincas éveinek ele­jén járt. S az idén — július 18-án — ötvenedik esztende­jét tölti be. A mai szovjet költészet egyik meghatározó alakjának jubileumáról em­lékezünk meg. Szibériában, Zimában, egy kis falusi állo­máson született parasztgye­rekként. Tizennyolc éves ko­rában bekerült a moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolára, s mire 1955-ben elvégezte, már két verseskötete látott napvi­lágot A legkeményebb hideghá­borús idők után bontakozott ki költészete. Mint annyi más társa, ő is Majakovszkijhoz nyúlt vissza, Majakovszkij költészetének lényegéhez: a kíméletlen őszinteséghez, a sűrítő publicitáshoz, a szik­rázó vitakedvhez, a rímek, a képek virtuozitásához. Ami­kor amerikai körútra indult, előtte — éppen a Majakovsz­kijról elnevezett téren — a följegyzések szerint vagy tíz­ezer ember hallgatta meg Majakovszkij-i módon dekla- mált verseit. A tieklamációt azonban jó értelemben kell vennünk: a moszkvaiak, s a Moszkvába zarándoklók leg­bensőbb érzelmeiket hallot­ták tőle: új szavakat. Persze voltak társai; Jev­tusenko titka az, hogy ponto­san és gyorsan talált rá a gondokra, mindarra, ami a legégetőbben foglalkoztatta nemcsak orosz olvasóit, ha­nem az emberiséget is. Oly­kor azonban túlságosan is magára vállalta azt, amit ő a költészet dolgának vélt, ám igazából a politika gondja. Mindjárt hozzá kell tennünk: mindig a hozzátartozó, a csa­ládtag aggodalmával. Több versében is megemlé­kezik arról, hogy milyen volt, amikor igencsak fiatalosan ágált — nem Párizsban, ott­hon: kötekedő, hetvenkedő, szájhős, bolondos, hírhedt szibériai Villon, igazi lénye­ge azonban a mély hazafiság (egyik versében azt írja pél­dául, hogyha nem volna orosz, akkor is szíven ütné az orosz népdalok fájdalma), az érzelmek, a család, a sze­relem, az emberiesség el nem múló tisztelete. Amikor Elbert János Az új szovjet irodalom című tanul­mánykötetben értekezést írt róla, az volt az első mondata: „Lehet-e még újat mondani Jevtusenkóról?” Utolsó mon­data pedig: „Ismerjük-e Jev- tusenkót?” Első verseskönyve 1951- ben, harminckét esztendővel ezelőtt jelent meg; önállóan magyarul éppen húsz éve ju­tottunk hozzá, akkor adták ki Rakéták és szekerek címen válogatott költeményeit. Az­óta még kettő volt, de a har­madik, a Ballada a nekifu­tásról is csak válogatás, alig van benne új fordítás. Jev- tusenkót még most sem is­merjük igazán. Tudniillik, mi magyarok, hiszen otthon változatlanul az egyik leg­népszerűbb, legismertebb költő: évenként, kétévenként újabb és újabb könyvvel je­lentkezik. Jevtusenko ma, ötvenéve­sen ugyanazt folytatja, amit JEVGENYIJ JEVTUSENKO elkezdett, hiszen a Nagy Honvédő Háború a legna­gyobb élménye, gyerekkoráé. De a ma gondjai is éppen úgy izgatják, mint ahogy « azt 1978-ban írta egy szófiai pá­lyaudvari képkiállítás után, és amely most is emberi-köl­tői gond, vállalni való: „Nem tartós, elvi békére van szük­ségünk — minden nép ezt látszólagos fegyverszünetre, akarja. S van olyan elv, amely egyesíteni tudja az egész emberiséget. Ez az elv — maga az ember. Nincs ma- gasztosabb vallás, nincs ma- gasztosabb politikai meggyő­ződés, nincs magasztosabb állam, mint az ember. Min­den ember — szuperhata­lom.” S azt, amit ezután ír, val­lásra, politikai meggyőző­désre, államra való tekintet nélkül — hogy megismétel­jük Jevtusenko felsorolását —, valamennyi ötvenéves és minden éves költő, író elfo­gadhatja: „S mi, földkerek­ségünk írói e szuperhatalom, az emberiség követei va­gyunk.” Győri László JEVGENYIJ JEVTUSENKO Élet, érzem trükkjeid Elet, érzem trükkjeid: fojtogatsz, leversz. ... Hetvenhárom évemig földre nem tepersz! Addig harminchárom év — kozák, türelem! Nem lesz édes lét a rév, de savanyú sem. Harminchét éves leszel, Pjotr, örökösöm. Ősöd? Bár ősz atya-fej, tudja, mi öröm! Pohár fenekére néz — lányokéra is! Hamar dühös kedvre kész, ha bármi hamis! Pár év ■— s más lesz, ami más; dolgok — változók! Ki kit győz le: nem vitás, nem marad titok. Utcán, rue-n egy éj pihen, egy hajnal hasad. Rágyújtok Mitiscsiben, Chile új csomag. Vészharangok zúgnak ott: végítéletük várják televíziók — ahogy érdemük. Nem lesz „érrendszeri”, rák. bomba, telefon. S ha lesznek is ostobák — nem felső fokon. Zeng-zúg dob, szíj, tárcsa: ím, átfordul a tér! S az időgép szárnyain Puskin visszatér. Tandori Dezső fordítása T ■Ml — — L assan, vigyázva hozta, hozta a tenyerén az ázott szárnyú méhet ki a Balatonból a tizenkét éves Ancsa-Pancsa. Arcán látszott, hogy semmi másra nem gon­dol, csak a vízbe pottyant méhecskére. Sugárzás telepe­dett meg a homlokán. — Jaj, apu!... Vigyázz!... Méhecske. Csak le ne essen. — Óvatosan gázolt a somo­gyi part felé a sekély víz­ben. — Nehogy locsolj, ne gyere közel!... — Figyelmez­tetett többször is, miközben a kis rovar szárítkozott a nap­fényben a tenyerén. Nagy körültekintéssel ke­rülte ki a vízben hancúrozó gyerekeket. Meg-megállt, né­zelődött, merre zavartalan az útja, nehogy labda essen a közelébe, nehogy az önfeled­ten játszó gyerekek miatt új­ra vízbe kerüljön a méhecs­ke. Keskenyre húzott tatár szemével minduntalan körbe fürkészett, aztán újra elin­dult a herényi part felé. Magam pedig, mint valami testőr, ugyancsak óvatosan lé­pegettem mellette. — Segítek — mondtam. — Jó, de van ám más is — szólt, és rövid, göndör haját mutatta. — Nahát! — A feje tetején pedig, mint valami fészekben, katicabogarak piroslotlak. — Te kis életmentő — simogat­tam meg az arcát. — Jaj! Vigyázz!... A mé­hecske! — Hűm ... — ki tudja mit „gondolt” a méhecske? ... Egyszercsak elindult Ancsa- Pancsa tenyeréből felfelé az apró ujjakon. pillanatban a méhecske való­ban el akarta hagyni Ancsa- Pancsa tenyér-repülőterét, de nem jutott messzire. Azonnal a vízbe kezdett zuhanni. Még nem bírta el a szárnya. An­csa-Pancsa sikoltva utána kapott, s az újra a tenyérbe hulló, szabadságát áhító kis kihúztam, kis nyomkodás után a fullánkot Ancsa-Pan­csa ujjából. — Hát nem hal­lottál Bódi bácsitól a méhek- ről? Ancsa-Pancsa csaknem egy hónapot töltött falun, Zalában a rokonoknál. Nagybátyjá­nak, aki egyébként gépkocsi­meghalnak — Jaj!... Beleesik a bu­ta!... — Ancsa-Pancsa vé­deni akarta a kis szárnyast, és ujjaival vissza akarta te­relni a tenyere síkjára, a biztonságba. A markát is öb­lösre formálta. De hiába. A kis szárnyas már a maga sza­badságára vágyott. Megindult az apró kislányujjak magas­latai felé, hogy majd a leg­magasabb pontról elrepüljön. Ancsa-Pancsa megtorpant, száját összeszorította, arcára szilánkokba verődtek az eny­hén hullámzó víz fénycsillá­mai. Homlokát ráncolta. — Jaj apu! — Repülni akar, el akar menni ... — nyugtattam. — Dehát nem tud, vizes még a szárnya. Újra a vízbe esik szegény. Hallod? ... — Igen, de... — ebben a szárnyashoz enyhén, védőn hozzáért a nagyujj... — Jaj! — Kiáltotta Ancsa-Pancsa, mert a méhecske máris szúrt! — Hej ... — nem tudtam mit mondani. A méh már a vízben vergődött. Ancsa-Pan­csa az ujját nézte. Közelebb léptem. Ott volt a kis rovar fulánkja az ujjábán. S vele a testének piciny, kiszakadt da­rabja. Ancsa-Pancsa még így is a vízben vergődő, haláltu- sátját vívó apró élőlényre gondolt, mert akaratlanul is lehajolt. — Ne... Ne bánt­sad! Már hiába, úgyis meg­döglik. — Jaj, apu!... Miért?... Miért hal meg? __ — így mondta — Ez az ő sorsa — mond­tam csöndesen, és óvatosan vezető, hátul a kertben mé­hese van. Több, mint húsz család. — De ... De ... — szüppög- te. — Azt nem mondta Bódi bácsi, hogy mi történik a mé­hecskékkel, ha valakit meg­szúrnak? — De mondta ... — Még mindig a vízben vergődő kis szárnyast nézte. Megtorpantó gondolat suhant át rajtam; a szabadságvágy még a segíteni akarást sem veszi tudomá­sul. Örök és kiölhetetlen az élőlényekből. Az élet legfon­tosabb eleme. — Na látod — jegyeztem meg kis idő múlva. Hirtelen nem tudtam mást mondani. Noha láttam az arcán, hogy nem fogja fel: ő segíteni akart, életet menteni, és a méhecske mindezt fájdalmat okozva, és egyúttal a saját pusztulását is, tehát fölfogha- tatlan módon hálálta meg. Az ember is ilyen? Nem, nem — hessegettem el ma­gamban a gondolatot. Az em­beri szabadságnak értelme van! Az ember... — Ancsa- Pancsa félbeszakított, s mintha csak a gondolatomat folytatta volna. — Nem tudta, mit aka­rok? ... Apu, nem tudta? — Nem tudhatta! — Ö, a szegény— Együtt lábaltunk kifelé a sekély vízben. A katicákat megmentette. Óvatosan he­lyezte le a fűre, a parttól tá­volabb. Elnéztem, amint kedvesen, mindenről elfeled­kezve dédelgeti őket. Ancsa- Pancsa ilyen volt mindig. Nemrég törött lábú és sé­rült szárnyú galambot hozott fel a hetedik emeleti lakásba. Féltünk, majd fájdalmat okoz neki és szomorúságot, ha nem sikerül meggyógyítani. Be­kötöztük a lábát Rá se bírt állni. Féloldalra dőlve feküdt a kis papírdobozban. De az­tán néhány nap múlva ma­gához tért. Enni kezdett, és ezt jó jelnek tekintettük. Meggyógyult a lába is. A papírdobozt ritka szövésű függönydarabbal takartuk le. Egy idő után már próbálgat­ta a szárnyát. Csapkolódott Ancsa-Pancsa akkor is meg­KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Jdvo^nvii l g* vfrf i ifit 'H ^ff*gk<gw ff !#• Mliliiiliii •x-xx*x-x-xxx-xxxxxx-x^x

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents