Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-16 / 167. szám
1983. július 16. Q Tisztelt Ismeretlen! dr. Juhász Barnabásné megyei főgyógyszerésszel náljon fel a betegnek. Ugyanakkor megértem, hogy van aki ragaszkodik ahhoz, amit megszokott. Azon fáradozunk, hogy úgy használjuk fel a készleteket, olyan módon osz- szuk el a hiányzónak számító szereket, hogy a kifogások minimálisak legyenek. Ehhez viszont kell a beteg megértése, az orvos együttműködése is. Tapasztaltuk azt is, hogy egyesek kurrens gyógyszerekből sokat szereznek be, azt otthon tárolják mondván: jó lesz, ha nem lesz a patikában. Ez is felborítja esetenként az egyensúlyt. Hadd tudassam önnel, így rögtön az elején, hogy nem szívesen válaszolunk soraira. Már pusztán azért sem, mert levele névtelen, és szerkesztőségünk ilyennel csak a legritkábban foglalkozik. Akkor is csak olyan esetben, amikor indokoltnak tűnik a levélíró aggodalma, és azért nem írja alá. Levelét Levelekről hozta a posta, és nem kis dolgokat olvas az ottani termelőszövetkezet fejére. A káposzta termelők nevében írja, hogy a földeken nyüzsögnek a kártevők, és a tsz bár elvállalta a növényvédelmet, csak látszatpermetezést végez, ön szerint nincs egy felelős személy a munkaterületen, aki ellenőrizné a szakszerűséget és a pontosságot. Ügy tűnik, amint írja: a tsz vezetőjének elég, ha a traktoros beírja a papírra, hogy megpermetezte a káposztát, és ennek alapján a drága szert a tagokkal megfizettetik. Súlyos vádak, ezért jártunk a helyszínen. Nos Leveleken, és a Dózsa Tsz két társközségében, Magyon és Besenyődön tényleg nagyon szomorú lenne, ha úgy állna a helyzet, ahogy nekünk írta. Több száz hektár ugyanis a káposztaterület, és alig van ember, akinek ne volna ebből az ízletes főzeléknövényből. És nemcsak a nagyüzemi területből kiadott háztájiban, de szinte valamennyi kiskertben, még a gyümölcsfák alatt is. Nem kis fáradság volt, de majdnem valamennyi táblát átjártunk, keresztbe, hosszába a már említett „nyüzsgő kártevőket” kerestük. Attól eltekintve, hogy az eltérő ültetési idő miatt egyik parcellában fejlettebb, a másikbán kevésbé a káposzta, semmi különöset nem tapasztaltunk n szemle során. Itt-ott volt olyan levél amelyik deformálódott a levéltetű szívása miatt, de azok a kártevők már jó ideje nem „nyüzsögtek”, mert a korábbi permetezés nyomán már csak a tetemük volt megtalálható. Ezt a látogatást a termelőszövetkezetben a vezetők előzetes értesítése nélkül tettük, és hozzájuk csak utána kopogtattunk be. Az elnök, Kováts Csaba már valószínűleg az írógép betűtípusát is ismerheti, mert levelére pillantva keserűen sóhajtott: „csak nem megint a három község kistermelői nevében?” Ezek szerint nem először találkozik önnel — így levélben. Mivel a káposzta a tagság jövedelmének jelentős kiegészítője, nehéz volna elhinni, hogy az elnök nem viseli szívén a sorsát. Így megerősítette azt, amit mi is láttunk, vagyis, hogy a káposzta növényvédelme megoldott. Megtudtuk tőle, hogy kizárólag a háztáji érdekében, mivel a közösben nincs káposzta, újabb gépeket vettek, így a teljes terület két nap alatt beszórható. Arra is volt példa, hogy egyes területek később részesültek kezelésben. Azt azonban mindenki tudja, hogy a káposztát mély fekvésű területre ültetik, és oda bizony eső után egy darabig nem lehet géppel bemenni. A szakszerűségről és pontosságról pedig csak annyit, hogy ma már nincs olyan tsz, ahol nem kiképzett betanított, illetve szakmunkások állnának a növényvédő gépek mellett, nem kivétel ez alól a leveleki Dózsa sem. Mindent egybevetve, rossz szájízzel jöttünk el Levelekről. A tsz vezetői az aratási legnagyobb dologidőben egészen biztos, hogy találtak volna maguknak más tennivalót, mint, hogy bennünket győzködjenek az ön által felsoroltak ellenkezőjéről. Az a három község, amelynek képviseletét emígy „nagyvonalúan” elvállalta, jó pénzt húz a káposztából. Érthető, hogy mindenki aggódik a sorsa miatt, és biztos, hogy sok idegesség és türelmetlenség adódik, amíg „kint hál”. De a napi bajokat nem szabad így megnagyítani, dolgos embereket megvádolni. Ha tényleg vannak jelentős problémák, írja meg a nevével, címével, még akkor is, ha csak a sajátja és nem a közösségé. Ezzel a félresikerült levelével nem tudott senkit meggyőzni. gyógyszerről, egészségről 0 Ön esztendők óta eredménnyel irányítja az egészségügynek azt a területét, amit gyógyszerellátásnak, -hálózatnak nevezünk. E helyről is érzékelheti, hogy elég gyakran gondoktól nem mentes kérdések is felmerülnek ezzel kapcsolatban. E mindenkit érintő dolgokról szeretnék önnel őszintén beszélgetni. — Annál is szívesebben vállalkozom erre, mert kérdésében — sokakkal ellentétben — ön az egészségügy egyik területének nevezte a gyógyszerellátást, a patikai hálózatot. Sajnos, a közfelfogás gyakorta kereskedelmi, üzleti ügynek tekinti, mert a gyógyszertári központok vállalati formában működnek, meg talán azért is, mert a gyógyszerészek munkáját alig-alig ismerik. Én elfogultan szeretem őket, ami abból fakad, hogy magam is gyakorló patikus voltam. Elöljáróban ezért hadd mondjam el: a gyógyszerész igenis egyenrangú partnere a gyógyító orvosnak. Nagy tudású emberek, akik roppant felelősséget vállalnak. Nem annyi ugyanis a munkájuk, amit a beteg lát. A gyógyszerellenőrzéstől a magisztrális készítmény előállításáig, az igényt kielégítő rendeléstől a toxikológiai munkáig számos feladat hárul rájuk. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az országos 6900 lélekkel szemben megyénkben egy gyógyszertárra 8200 jut, még jobban érzékelhető munkájuk. Nem tévedhetnek, hiszen a legkisebb hiba is életet követelhet. Nagyon fontosnak tartom mindezt előrebocsátani, hiszen egy kellően nem méltányolt hivatás képviselői ők, és azok a szakképzett asszisztensek, akik velük dolgoznak. A Amit mond, az azt is jelenti, hogy a gyógyszerészhivatásnak kicsi a presztízse. Hajdan városban is, de falun főleg, a patikus volt az egyik vezető értelmiségi. Van-e ennek az alacsony presztízsnek kézzelfogható hátránya? — Feltétlenül. Hadd mondjak néhány szót először magáról a presztízsről. Megyénkben 145 gyógyszerész dolgozik. Évente épp annyi az utánpótlás, mint ahányan nyugdíjba mennek, vagy meghalnak. Ha jön is valaki, az csak olyan, aki innen került az egyetemre. Az egész ott kezdődik, hogy 110 ponttal már valaki az orvosira mehet, a gyógyszerésznek 90 kell. A tanuló ráhajt, s inkább megy orvosnak, mint patikusnak. Nem elegendő az utánpótlás. Aki végez, az is szívesebben megy az iparba, kutatóintézetbe, egyetemen bentmarad, s legjobb esetben városba pályázik. Nem nagy a bér, nem vonzó, mert nincsen a mellékes, a patikus nem mehet el a faluból, különösen ott, ahol egy van, nem bízhatja másra a gyógyszertárt, háztáji gazdálkodásra kényszerül, ha állni akarja az anyagiak terén a versenyt. Nos, mindez nem éppen csábító. Vegyük ehhez, hogy a társadalmi megbecsülés sem nagy, a gyógyszerészben egyféle gyógyszert kiadó patikusboltost látnak. Ez azt hiszem elegendő annak bemutatására, hogy a megyében sem tolonganak, de országosan is olyan a gond, hogy új patika nyitására éppen a személyi okok miatt nem érdemes gondolni. Mindennek van-e érezhető hatása a mindennapok során? — Nem hiszem, hogy ebből valamit észrevenné a lakosság. Azaz hadd fejtsem ki részletesebben, milyen is a szabolcs-szatmári helyzet. A megyében nyilvántartanak 72 közforgalmú gyógyszertárat. Van ezenkívül 71 úgynevezett kézi gyógyszertár, amit a körzeti orvosok kezelnének. Ez viszont az esetek túlnyomó részében csak elmélet. Erről még szólok. Nos, a hetvenkét patikában amiatt sosincs gond, hogy az ott dolgozók igen megterheltek. Mondhatnék: ez belügy. Amikor problémáról beszélünk, akkor elsősorban a kistelepülésekre, azokra a falvakra gondolunk, ahol nincs patika. A kézi gyógyszertárral a körzeti orvos nem szívesen bajlódik. Anyagilag sem érdekelt, sok az adminisztráció. Üj jogszabály kellene, ami reálisabban intézkedik ez ügyben. Pedig az ötlet jó lenne, az orvos szakszerűen tudná kiadni, magyarázni a készítményt. Minden erőfeszítésünk ellenére szinte semmi nem mozdult ez ügyben. így aztán nem is gondolkoztunk azon, hogy elzárkózzunk a Magyar Posta javaslata elől. Ök azzal álltak elő: a kistelepülések postajáratainak segítségével hajlandók bekapcsolódni a gyógyszerellátás munkájába. A mátészalkai kettes hivatalhoz tartozó járatokat ajánlották kísérletképpen. Ez azt jelenti, hogy a járat útvonalába eső 74 község lakói a receptet beadhatják a postára, azt aznap beviszik Mátészalkára, azt este a patikában névre szólóan kicsomagolják, s másnap kora reggel a falusi postás, az expressz- nél expresszebb módon kézbesíti is. Ezért a „~.a gyftgyszarész Igenis egyenrangú partnere a gyógyító inasnak. Nagy tudású emberek, akik roppant felelősséget vállalnak. Nem annyi ugyanis a munkájuk, amit a beteg lát" posta 16 foriptot számol, ami jóval kevesebb, mint az útiköltség. Ez egy hete működik, hasznát csak az idő mutatja majd meg. Ezek mögött a gondok mögött talán az húzódik meg, hogy igen nagy a gyógyszerigény és -fogyasztás? Országszerte sokat beszélnek ugyanis arról, hogy egyre több patikaárut fogyasztunk. Néha az az ember érzése, mintha mérgeznénk magunkat... — Országos átlagban évente 14—15 százalékkal nő a gyógyszerfogyasztás. Nem mondanám, hogy ez kevés. Megyénkben jobb adatok vannak, itt a múlt esztendőben 6,5 százalék volt a növekedés, ami normális. Ha nagy felfutás tapasztalható, akkor rendszerint járvány van, de ez érthető és indokolt. Ezen a tavaszon például Szabolcs-Szatmár- ban 16,9 százalékkal több orvosság fogyott, ami összefüggött azzal, hogy hónapokig tartott az influenza. Mostanra ez tetemesen visszaesett, s nem valószínű, hogy az évi átlag rosszabb lesz, mint tavaly. Engedjen meg még egy számot: a megye gyógyszertárai egy esztendőben — ez múlt évi adat — 129 millió forintos forgalmat bonyolítottak le. A normális fogyasztás ilyen adatai természetesen nem jelentik azt, hogy nincsenek, akik több forrásból származó vényekkel valóban „spejzolnak”, az sem vitás, hogy a vény nélkül vásárolható gyógyszerek számának növelése is ahhoz vezetett, hogy sokan be-beug- rottak a patikába, s akkor is vettek gyógyszert, ha otthon éppen volt, de nem vitték magukkal. Az általános fogyasztási szokások ennek ellenére nem mutatnak ijesztő képet. A Bizonyára ön is tudja: sok bírálat éri w az utóbbi időben a gyógyszerellátást. Sok orvosság hiányzik, ritkán kapható. Az emberek ezt nem értik, hiszen éveken keresztül azt hallották: gyógyszernagyhatalom vagyunk. Mivel magyarázza a sok hiányzó cikket? — Tisztázzuk: nem vagyunk gyógyszernagyhatalom. Ez a múlté. Az ipar ritkán tud valami egészen nagyszerűvel kirukkolni, többnyire licenceket dolgoznak fel vagy át, gond az alapanyagellátás is. A hiányok azonban nem ebből fakadnak. Egyszerűen arról van szó, hogy a gazdasági gondok, minden erőfeszítés ellenére, ezen a területen is érezhetőek. Egyet azonban szeretnék előre kijelenteni mégpedig nyomatékkai: életmentő gyógyszer sosem hiányzik! De nézzük talán részletesebben. Jelenleg 100 körül van azon készítmények száma, amelyek hiányoznak, vagy ritkán kaphatóak. A Gyógyszertári Központ — amely minden tekintetben kiváló partner — ezt állandóan felméri, közli a gyógyszertárakkal, a gyógyszerészek pedig az orvosokkal. Minden gyógyszer esetében közlik azt is, mi van vele azonos hatásfokú, más, ami kapható. A központ azt is figyelemmel kíséri, hol, milyen egy-egy gyógyszerből a készlet, s ha valahol van a hiányzó áruból, azonnal odairányítja, ahol szükség van rá. Az orvosoknak lehetőségük van arra, hogy minden receptet vagylagosan írjanak fel, ezzel viszont nem mindig élnek. A gyógyszerésznek is joga van, hogy mást kí^ Vajon összefügg-e ezzel a helyzettel az a közelmúltban hozott s most életbelépett rendelet, mely az árakat és a (elírási módokat változtatta meg? — Az új rendeletnek nem elsősorban gazdasági okok szolgáltak alapul. Sokkal inkább a beteg érdeke diktálta azt, hogy az ismétel- hetőség terén módosult a korábbi elv. A háromszori ismételhetőséget azért kellett felülvizsgálni, mert az alapvetően lazította az orvos—beteg kapcsolatot. Nem vitás, a beteg elég kevésszer került vissza az orvosa eíé, nem volt biztosított az ellenőrzés, a gyógyszer hatásának a felmérése, a változtatás szükségessége is elég későn derült ki, a szűrés és gondozás látta kárát a különben tetszetős intézkedésnek. Ezen most változtat az, hogy bizonyos orvosságokat kétszer vagy éppen egyszer lehet majd ismételten kiváltani. Nagyon fontosnak bizonyult az is, hogy több gyógyszert újra csak vényre adjanak. Főleg a nyugtátokkal volt gond, fiatalok vették, s ittak rá, öngyilkosjelöltek jutottak hozzá nem ártalmatlan szerekhez. Azaz látja, én is hibázok. Nincsen ártalmatlan szer. Csak gyógyszer van, ami lehet méreg is az adott esetben. — Ami pedig az árakat illeti: az gondolom ismert, hogy a tartósan betegek számára, az idős embereknek felírt orvosságok ára általában csökkent. A többi emelkedése olyan kismértékű, amit szinte észre sem lehet venni. Alapelv volt, hogy a rendezés még véletlenül se sújtsa azokat, akik drága készítményekre vannak utalva. Mindezek ellenére úgy vélem, még jó időre lesz szükség, hogy patikus, beteg egyaránt belejöjjön az óiba. g A beszélgetés során többször említette az orvosok szerepét. Milyennek mondható kapcsolatuk a gyógyszerészekkel? — Bonyolult dolgot kérdezett. Ha a városi helyzetet nézzük, akkor a gyógyszerész—orvos kapcsolat eléggé laza. Adódik abból, hogy sok patika van, az orvos elég ritkán tér be egy gyógyszertárba. Sokkal má- sabb egy-egy kisvárosban vagy faluban. A kapcsolatok itt elsősorban azon múlnak, hogy emberileg rokonszenveznek-e egymással. A munkát illetően soha semmi gond nem volt, azok a kitolások, melyekről egykor hallani lehetett, ma nem léteznek. Olyanra gondolok, hogy éjjeli ügyeletre olyan szert írnak fel, amit órákig kell keverni, rázni, nos, ez nincs. A hivatást komolyan gyakorolja orvos és gyógyszerész egyaránt. Gondolom maga nem is erre kíváncsi, hanem a ki nem mondott kérdésre: az orvos és a patikus anyagilag nem egy súlycsoportban van, visszaüt-e ez valahol? Nos, kétségtelen, a patikus házi kertészkedéssel, néha állattartással, nutriate- nyésztéssel egészíti ki jövedelmét, s így lényegében fel tud zárkózni. Igaz, a patika ma már nem a társadalmi érintkezés egyik színtere, a patikus kapcsolata más az emberekkel mint az orvosé, patikához kötöttsége más státust biztosít számára. Kétségtelen, ez konfliktust szülhet. Lényegében az egyéni kapcsolatokon múlik sok. A Visszakanyarodunk a kulcsemberhez, a gyógyszerészhez. Mindaz, amit elmond, nem jár-e együtt azzal, hogy a patikus elkedvetlenedik, elszürkül, feladja korábbi szép elképzeléseit? — A megyében élő és dolgozó gyógyszerészek nem váltak a szó rossz értelmében falusi patikussá. Ezt mondhatom, hiszen akár az alkotó ifjúság pályázat tanulmányait nézem, akár azt, hogy hányán szerepelnek tudományos konferenciákon, vagy mennyien szereznek szakgyógyszerészi, toxikológusi képesítést, hogy hány vállalkozik doktori cím megszerzésére — egyértelműen azt bizonyítja: kreatív, ambiciózus emberekről van szó. Magukkal ragadják a szakasszisztenseket, köztük is sok a továbbtanuló, a saját területén igényes dolgozatot készítő. Csak ez az igényesség teheti őket alkalmassá, hogy a mind bonyolultabb hatástani mechanizmusok jó értői legyenek, s valóban kiegészíthessék az orvos munkáját. Egészségügyi ismeretterjesztő tevékenységük is jelentős, aminek manapság rendkívüli fontossága van, életmódra, okos életformára igyekeznek nevelni. A gyógyszertári nyitvatartás igaz korlátozza lehetőségeiket, de ott vannak a Vöröskeresztben, a .tanácsok testületéiben, a társadalmi életben. Sokan az officinában, a beteggel való találkozások alkalmával válnak igazi népnevelővé. — Az elképzelések valóra válása az embertől függ elsősorban. A sok kiváló gyógyszerész és gyógyszertári alkalmazott azt bizonyítja: ha mindennap megküzdve is, de messzemenően hasznos és fontos alkotói az egészségügyi hálózatnak. Köszönöm a beszélgetést. Bürget Lajos KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Vhetvégij IINTERJÚí
