Kelet-Magyarország, 1983. július (43. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-02 / 155. szám

1983. július 2. Kelet-Magyarország 3 Alkatrészből elégtétel A forró nyári napokon, aratás idején vizsgá­zik ember és gép, szakértelem és felkészült­ség, és nem utolsósorban gondosság a munkában. Kaphat jelest bármelyikre az aratásban részt vevő, mi­nősülhet gyengébben is a munkája, de a jó szándék a többségben megtalálható. Nincsenek ott ugyan a por­zó tarlókon személyesen, de távollétükben most jelké­pesen be kell írnunk az elégtelent két cégnek, akik nagyon fontos dologra, az alkatrész-utánpótlásra vál­lalkoztak. Íme a mulasztá­suk: a Monori MEZŐGÉP Vállalat olyan hidraulika szivattyúval látja el vásár­lóit, amelyből például a ti- szavasvári Munka Terme­lőszövetkezet egyik kom­bájnja hármat használt el. Nem egy szezonban, hanem a szemet épen kell átbocsá- tania, és a szalmánál erő­sebb anyaggal a tervezők nem számolnak. Gyártó kerestetik! Ez ma a jelszó, amióta meguntuk a várakozást a késedelmes vagy teljesen elmaradó kül­földi alkatrészszállítmá­nyokra. A gondolat egyálta­lán nem halva született, ezt sikerek bizonyítják. Mint más ötleteknél, itt is feltűntek azonban a szeren­cselovagok. Mi másnak ne­vezhetnénk az olyan vállal­kozót, aki meglovagolva a fejfájdító hiányt, ígéretek­kel hitegeti, sőt megkárosít­ja azt, aki segítségre vár? Hiszen hiába tartja a kezé­ben a várva várt szivaty- tyút a gépészember, az az alkatrész nem alkatrész, ha­nem be nem váltott ígéret. A selejt láncot meg bár fel se tenné, mert sokkal fonto­sabb alkatrészeket tesz vele tönkre. A SIKERHEZ VEZETŐ ÜT KONFLIKTUSOKKAL VAN KIKÖVEZVE — AVAGY HOGYAN VÍVJA AL­KALMAZKODÁSI CSATÁJÁT NYÍRBÉLTEKEN A GANZ MÉRŐMŰSZEREK GYÁRA — ITT IS MEG­HATÁROZÓAK az emberek, az érdekek, a kényszerek — Ha azt mondom — már­pedig mást nem mondhatok —, hogy az első fél évben a lemaradásunk 27 milliós, akkor a legtöbben megmered­nek — fejtegeti Badarász László, a gyár vezetője. — Hogy mégsem vagyok re­ménytelen, annak az oka, hogy sajnos a múlt évben már hozzászokhattunk: az utolsó évnegyed mindig haj­rával jár. Hadd tegyem hoz­zá: a mi 350 emberünk eb­ben nem ludas. Lényegében áldozatai vagyunk a kellően át nem gondolt importkorlá­tozásoknak. Partnereink, akik nekünk alkatrészt szállítanak, valóban nem exportra gyár­tó cégek. Ezért ők nem jut­nak importhoz. De mi, a fel­használók termékeink 67 szá­zalékát külpiacra gyártjuk. Külföldi ital, cigaretta, luxus­áru mindenfelé van bőven, de a nélkülözhetetlen alkat­részhez mi nem jutunk hozzá. Kicsit Pillanatkép a nyírbélteki Ganzból amíg a majorból a tábláig kijutott!!! A budapesti Ké­ziszerszámgyár sem valószí­nű, hogy pályázni fog a Ki­váló Áruk Fórumán azzal a felhordó lánccal, amivel úgymond hiányt pótol. A keresztlécek ugyanis olyan gyengén vannak felszege­cselve, hogy rövid haszná­lat után egyszerűen lees­nek. Bár súlyos hiba ez a silányság, itt ez lenne a ki­sebbik baj. Ez a vasléc tud­niillik megy tovább a szal­mával be a kombájnba és tör, zúz mindent; Nagy kárt csinál, mert a gép konstrukciója olyan, hogy (--------------------------------­„Terített asztal" A hörcsög a gabona­földön lakik, és a föld alatt hatalmas üreget épít. Elharapja a szalma tövét, miáltal a kalász ledől. Ebből kiha- rapdálja. a szemeket, és pofazacskójában az üreg­be szállítja, ezen él a kö­vetkező aratásig Az álta­lános iskolai biológiai könyvemből idéztem, még a képre is emlékszem, raj­ta a potrohos állattal. Mindezzel nem a memóri­ám kifogástalanságára sze­retném felhívni a figyel­met, hanem egy jelenség­re, ami a napokban több­ször a szemem elé került. A kocsiból láttam a vo­lán mögül az apró fülü, értékes prémű hörcsögö­ket, mindannyiszor az asz­falt és az útpadka hatá­rán. Vajon mit keresnek ott? Nem kellett hozzá sokáig törni a fejemet, hogy rájöjjek az okra. Nyakunkon ugyanis az aratás, amelynek biztos jele, hogy az út szélén megjelenik az elhullott szem. Aki jártas a termé­szetrajzban, tudja, hogy a mérges természetű hör­csög egyben nagyon óva­tos. Az elsuhanó autóra persze rá sem hederít. Csak akkor inai el, ha megáll az ember. Békésen gyűjtöget tehát, ami fej­lődőképességének fényes bizonyítéka. Bolond lenne döntögetni a gabonaszála­kat, és morzsolgatni a kalászból a szemet, ami­kor az útpadka terített asztal a számára. Vajon lesznek-e olyan fejlődőké­pesek az aratásban részt vevők, hogy eljöjjön egy olyan nyár, amikor nem kerül napirendre ez az örökzöld téma? (é) Ha áll a gép, ideges min­denki. Felteszik a követke­ző szivattyút, hátha az nem selejt! Aztán az is tönkre­megy, újabb bosszúság, újabb kár. Vajon eszébe jut-e az említett két cégnek, ők tulajdonképpen nem pót­alkatrészgyártásra vállal­koztak, hanem arra, hogy segítenek aratni? Azért kaptak elégtelent, mert gyártják ugyan a pótalkat­részt, de az aratást bizony akadályozzák. Esik Sándor Új rend a gépkezelői jogosítvány megszerzésében A mezőgazdasági és élelmezés- ügyi miniszter rendeletben, iratéz- ikedett arról, hogy meghatározott gépekkel dolgozóik — például a motorfűrészek, csörlős közelítők, mankolós és szorítózsámolyos kö­zelítő traktorok; ezen nagy telje­sítményű erdészeti gépek kezelőd — 1986. január l-től csak gépke­zelői jogosítvánnyal állhatnak munkába. Meghatározott esetek [kivételével a jogosítvány még- szerzését tanfolyam elvégzéséhez kötik. ingerülten Az igazgató némileg inge­rültté vált. Pedig alapvetően nyugodt ember. Elmondja, a múlt évben csak az mentette meg a Ganzot, hogy az Ika­rus vezérigazgatója ment bir­kózni á minisztériumba,' mondván: veszélybe kerül az iraki export, ha nem intéz­kednek. — Lényegében az ember egész évben sakkozik a mun­kásokkal, a munkával — mondja kettős minőségében Lajti Miklós, aki üzemvezető és párttitkár is —, mást nem tudunk tenni. Az embereket foglalkoztatni kell, ugyanak­kor tudjuk, nem azt gyár­tunk, ami éppen szükséges, alkatrészhiány miatt félké­szen teszünk el mérőműsze­reket. Év végén aztán min­denki, aki mozogni tud, tmk-s, portás, mind beszáll a későn érkező import alkatrészek be­dolgozásába. A múlt évben volt olyan hónap, hogy 19 milliót termeltünk! Egysze­rűen megoldhatatlan politi­kai munkát is jelent, hogy magyarázzuk ezt. A munkás­nők is tudják: ma népgazda­sági alapkérdés az export. Akkor — kérdik joggal — miért ez a látszat szerinti szervezetlenség? Pedig a gyáron nem múlik semmi. A kiválóan előkészí­tett technológia, a jól szerve­zett szalag, a kétesztendős gyakorlat — mind együtt áll. De emellett megjelenik a konfliktus, ami a tervgazdál­kodás és a piaci kényszer, az importrend és a valóság fő­zött feszül. — És vegyük ehhez az itt dolgozók érdekét, a Ganz egé­szének és az itteni üzemnek az érdekét, és máris bezárul a kör — mondja a gyárveze­tő. A kimondhatatlanul igé­nyes — minőségre és határ­időre egyaránt kényes! — pi­actól függ a létünk. És meny­nyi mindentől függünk mi? A bér sem mellékes — Ha már az érdekekről van szó, akkor szóljunk a bérekről is — kapcsolódik a beszélgetésbe Bradács János szakszervezeti titkár —, hi­szen ez is ellentmondásokat rejt magában. Nem véletlen, hogy az országgyűlés nyári ülésszakán megyénk képvi­selője is szóvá tette ezt. Igaz, a nyírbélteki gyár százaléko­san azonos bérfejlesztést kap, H árom ember — há­rom megyéből: Szabolcs, Tolna és Bács — három életkor, három különböző foglal­kozás. Más-más zamat, íz a szavakban, kifejezé­sekben. Két hétig együtt kelünk, fekszünk, kiala­kulnak rózsadombi szo­bánk helyi szokásai, ki megy előbb a fürdőszo­bába, ki csukja be az aj­tót, ki fizeti az ebéd után a kávét... S ahogy tel­nek a napok, mindjob­ban megismerkedünk egymással. Karcsi, a negyven- nyolc éves portás fél- szegsége is lassan oldó- dik és mesél magáról. Szeretett volna szakmát tanulni, különösen érde­kelték a gépek — ez ma is megmaradt nála —, de közbeszólt a betegség, amely egészen fiatalon a tüdejét támadta meg. Kétszer is műtötték, hó­napokat töltött a budake- I szi tüdőkórházban. Utá­na is nagyon kellett kí­mélnie magát. Sok min­dent csinált, nem szé- gyelli, volt a tsz-ben ta­karító, küldönc is. De szeret kimozdulni, vilá­got látni, amikor teheti eljön üdülni, sőt külföld­re is. Hiába él tanyán, szeret távolabb is látni... Józsi bácsi, a nyugdí­jas kereskedő egy kis ha­zai borral is megkínál bennünket, sütemény is előkerül, amit ő sütött, mert a felesége jó egy éve meghalt. A gyere­keit, az unokáit emlegeti gyakran és írja a képes­lapokat buzgón. Korát meghazudtolóan járja Üdülő­barátság velünk ä budai hegyeket, a várost és ötven évvel ezelőtti élményeit sorol­ja. Kutatja a régi házat, ahol albérletben lakott, keresi a János-kórház melletti aprócska boltot, ahol segédkedett. Egy kedves barát is szóba ke­rül, akivel együtt hatá­rozták el; aki előbb fel­jut Pestre szerencsét próbálni, az magával hozza majd a másikat, így is történt, csakhogy a barátja ekkor már sú­lyos tüdőbeteg volt. Egy ágyban aludtak, nem volt pénz jobb albérletre. Ö tekerte be sok-sok éjsza­kán a lázas, beteg fiút a hidegvizes lepedőbe, ápolta, biztatta, de sze­gény néhány hónap múl­va meghalt. Azóta gyakran gondo­lok a „kéthetes” bará­tokra. Eltöprengek Józsi bácsin, aki a világ leg­természetesebb módján beszélt arról, hogy egy ágyban feküdt a súlyos, fertőző beteg barátjá­val, ami önmagában is felér egy hőstettel. Arra is gondolok, vajon nap­jainkban hányán volná­nak képesek ilyenre, hány embernek lehet annyira fontos a barát­ság, a kötődés a másik­hoz, hogy a saját egész­ségét is kockára tegye. T anulságos ismeret­ség volt számom­ra az Imre-hegyi portás, Karcsi már-már éteri tisztaságú őszinte­sége, embersége is, aki a már ismert igazságról győzött meg újra és új­ra; nem az számít hol él az ember, milyen isko­lát végzett, mit dolgozik, hanem az, milyen „mi­nőségű” maga az ember. Páll Géza mint a pesti Ganz. De az ol­ló igy is nő. Mostanra lega­lább évi 10 ezer forint a kü­lönbség a budapesti és az it­teni munkás évi bére között. — Tény, hogy nekünk van még tanulnivalónk, az is igaz, hogy adódnak minőségi rek­lamációk. De — mondja Ba- dárász László — a bérkülönb­ségek igen nagyok. Az embe­rek itt is egyre szakképzet­tebbek, termékeink nem rosz- szak. Budapesten egy belépő segédmunkás — ez a munka­erőpiac miatt van — 20 fo­rintot kap. Nálunk 14,50-et. Az átlagbérünk is 16,50. Igaz, ez itt Nyírbélteken jó bérnek számít. — Érvelhetnénk azzal is — meditál Lajti Miklós —, ha itt nagyobb lenne a bér, elszívná az itteni szövetke­zetektől, intézményektől a munkaerőt. De ez is csak fél­igazság. Meg különben is: az itteni ember igénye sem más, mint a fővárosban dol­gozóé. Igaz, hogy ezt elérje, ahhoz kétlakinak kell lennie, mint ahogyan az is. A fővá­rosi ehhez még gmk-ban is kereshet. — És most vegyük ehhez — így Bradács —, hogy Bélteken a villanyáram 1,95, itt a jó ivóvizhez portánként 15 ez­ret kell befizetni, itt a járdát társadalmi munkában kell építeni. A közeli város, Deb­recen megközelítése 110 fo­rintba kerül. A gyárunk által termelt nyereség 15 százalé­ka, a hatmillió forint KÖFA se kerül tisztán és egészen vissza a faluba. Vagy­is nem könnyű politizálni, hatékonyan termeltetni, ami­kor a körülmények ellent­mondásai szorítanak. Az emberi tényező — Végtére érthető — így a párttitkár —, hogy a mos­tani gazdasági helyzet szigo­rú, rendkivüli. De közben konfliktushelyzetet teremt, hogy mi legyen a szabad idő­vel, hogyan marad idő és erő a képzésre és önképzésre, mi­kor és hogyan pihen, kapcso­lódik ki a munkás, akire pe­dig egyre nagyobb és igénye­sebb feladat vár. — Ügy vélem — magya­rázza az igazgató —, hogy a sikerhez vezető út konfliktu­sokkal van kikövezve. Ezek egy része feloldható, a na­gyobb rész viszont objektíve adott. Az alkatrészellátás ügye nem a mi kezünkben van. A béren lényegesen vál­toztatni nem tudunk. Ugyan­akkor az sem vitás: az itt munkát talált emberek alap­vetően elégedettek. Ez csak a mai munkaerőpiac követ­kezménye. Ezzel viszont ép­pen az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét sértjük meg. A véleménycsere immáron szikrázó. Senki nem vitatja: ma csak a rugalmas alkal­mazkodás, a kiváló minőség, a piacérzékenység, a magas szervezettség lehet a megol­dás kulcsa. De az is kiderül: az újszerű helyzet értékelése s a nyomában születő intéz­kedés országosan sem teljesen rendezett. Felvetődnek elmé­leti kérdések is: terv és való­ság, szervezettség és rögtön­zés, igény és életszínvonal, munkaerőpiac és bérpolitika, szabad idő és háztáji, népgaz­dasági érdek és egyéni ön­megvalósítás. Nem könnyű ezekre nap mint nap választ keresni! — Lényegében az a jó, hogy párttitkár is vagyok és az üzemben együtt élek a mun­kásokkal. Az nem vitás: ma a politizálás munkát jelent. De nem embertől függetlent. Az őszinteség, az ellentmon­dás megismertetése, a felol­dás keresése egyszerre párt­munka és üzemvezetői fela­dat. Távlatkeresés Az igazgató nem titkolja: — Gyártmányainkra szükség van. Gyárunk nem kiszolgál­tatott a törzsgyárnak, hiszen komplett specializációt bíz­tak ránk. De furcsa dolog, hogy a zavartalan termelés­hez csak kiskapu keresése után tudunk helyet bővíteni. Pedig helyre, újabb munka­erőre lesz szükség, hiszen a Ganz-termék keresett a kül­piacokon is. Már régen nem beszélhetünk kényelemről, minden hazai és világpiaci gond itt is lecsapódik. — Reménykedünk egy húsz­milliós fejlesztésben — mond­ja Lajti Miklós —, ez most világbanki hitel függvénye. A gyárnak tehát yan távlata, jövője. Hozzánk Budapestről senki nem jön le. Mi csak a saját erőnkre, az itteni tudás­ra számíthatunk. Ez most na­pi harc, vita, értelmezés. GYÁ^ IRÁNYÍTOK, KÖZSÉGI VEZETŐK NAPONTA NÉZNEK SZEMBE AZ ŰJ GAZDASÁGI HELYZET ED­DIG ISMERETLEN GONDJAIVAL. A FEJLŐDÉS KORÁB­BAN MEGSZOKOTT KÉPE HELYÉRE ÜJ VALÓSÁG KE­RÜL. EZT PEDIG RÉGI, TÖRVÉNYNEK HITT MAGYA­RÁZATOKKAL NEM LEHET MEGÉRTENI. A HOLNAP­RA ÉRVÉNYES LÉPÉSEKET CSAK A MA REALITÁSAI­BÓL HATÁROZHATJUK MEG. V J Bürget Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents