Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
1983. június 4. o Bart ha Gábor: A függönyös ablakok mögül derengő fények, az ablakok négyszöge, a falhoz támasztott kerékpárok olyanok voltak, mint azelőtt Félt. Bent neki már idegen számot játszott a zenekar. Másfél év nagy idő. Tudta, hogy a többiek ott ülnek a megszokott asztalnál, a sarokban, mint másfél évvel ezelőtt is, mint mindig. Biztosan vannak új srácok. A régiekből eltűnt néhány, de a társaság maradt. Reggel engedték ki. Akkor féldecit ivott és sört, de azt még idegenben. Félszegen. Szinte bújva, mert úgy érezte, hogy mindenki látja rajta a tizennégy hónapot. A vonaton és az autóbuszon nem találkozott senkivel. Ez jó volt. Odabent egymásnak természetesek lehettek valamennyien. Aki akart, szenvedett, de meg is játszhatta a flegmát az ember. Itt kint nehezebb. Otthon az anyja sírva ölelte. Valamennyit oldódott a görcs. Ott lehetett kisfiú, akit vigasztalni kell. A kedvenc ételét főzték. A szobájában sem nyúltak semmihez. Mintha naponta várták volna. Csak most volt cikis, hogy elindult, de kibírhatatlan lett volna az este. Tartozni kell valakihez, aki hasonló. A szerelése — úgy érezte — hibátlan. Farmer, gombolat- lan ing, nyakában lánc, a láncon hivalkodó kereszt. Kihívás csak, nem a valamihez tartozó jele. A haja azelőtt a válláigért, és most a hibátlan öltözékben is úgy érezte, mintha meztelen lenne. A tér másik oldalán autó állt meg. A kocsi ismerősnek tűnt. Nem várta meg, amíg kiszállnak. Benyitott. Hunyorogva állt a fényben. Még nem látta a srácokat, de már eléje jött a kiáltás: — Kiengedtek Apa? Ügy fogadták itt, mintha az előbb állt volna fel az asztaltól. Egyenrangúként. — Meguntak . .. Az arcán, erre vigyázott, nem látszott semmiféle öröm, mert neki most a sokat próbált emberek unott arca kellett. Székkel kínálták. Nem szóval, csak úgy, természetes mozdulattal. Kivárt, mintha nem döntött volna még, hogy leül-e közéjük. Tizennégy letöltött hónappal idősebb volt mindegyiküknél. Aztán a jobb lába előrenyúlt, csípője berogyott és valamilyen lehetetlen mozdulattal rácsúszott a székre. Ahogyan azelőtt. Félig ült, félig feküdt. Nem nyúlt a sörért. Megvárta, amíg a kezébe nyomják a poharat. A sör jó volt. A szájpadláCzinder Antal rajza sa is kiszáradt az izgalomtól. A lányokat nézte. Tizennégy hónap önkínzó és megalázó álmodozása után most egyszerre eszébe jutott minden, amit kigondolt, hogy mit csinál majd velük. — Mi volt? — Ki lehetett bírni... — Megérezte: ha mesélni kezdené a kiszolgáltatottság és az addig nem ismert fegyelem kínját, akkor ezek megunnák a második mondat után, mert őket még mindig csak a baleset érdekli, az ösz- szetört kocsi, az összetört emberek és igen, a halál is érdekli őket. — Dumálj már! Az asztalnál ültek idegen lányok is. Kóstolatlanok, jó- szagúak. „ — Mit? Melózni kellett bent. Még hajtott is az ember, hogy este ne álmodozzon sokáig. Olyan ártatlanok voltunk odabent, hogy inkább elfelejtem ... Mind röhögtek és ez jó volt. Űgysem értenék meg a végiggondolni is sokat, amiből előbb a félelem volt a legrosszabb. Később meg az emlékek. Annak az asszonynak .is felhúzódott a blúza, de aztán valaki újsággal letakarta. Ezerszer végigemlékezett kép, megszokottabb már semhogy iszonyatos legyen. — És akkor, akkor ott piáltatok? — Persze. — Örült, hogy már a balesetet kérdezik. Ezt lehet, ezt kell mesélni. TJgy, ahogyan a rendőröknek nem lehetett. Sztorisan, hogy a lányok letépjék magukról a cuccaikat és a szemük fátyolos legyen az irtózat gyönyörűségétől. — Mit? — Csak ami volt. Sört, bort, pálinkát. Minden kocsmánál megálltunk. Totál volt mindenki. Én nem ittam any- nyit, meg bírom is a piát. Tori hátul ült egy csajjal, azt úgy szedtük fel még a Balcsinál. Én egy másikkal, azt Fehérvárnál szedtük fel, elöl. — Aztán? — Ki akartam kerülni egy kerékpárost. Későn láttam meg. Átmentem a felezővonalon, mert el akartam csúszni mellette. Szembe jött az a Skoda. Vagy százzal. A rendőrszakértő is mondta, hogy ha nem vagyok észnél és nem rántom el a kormányt, akkor mind ottmaradunk... — Meleg lehetett... — Csak a csattanásra emlékszem. Az állati szar volt. Amikor kezdtem észnél lenni, még nem tudtam mi van, csak azt, hogy mit kapok az öregtől a kocsi miatt, mert azt tudtam, hogy a kocsi ösz- szetört Én már kint feküdtem a füvön, de nem fájt semmim. Láttam, hogy ott vannak a rendőrök. Hamarabb jöttek, mint a mentők. — Igyál! — Sört toltak elé, meg valami rövidet. Elvette. Ügy való, hogy legalább fizessenek a műsorért. Látta, hogy a lányok szeme már fé- nyesedik. — Láttam, hogy mindenki nyüzsög, és éreztem, hogy nem tudok megmozdulni. Zabos voltam, hogy velem nem törődik senki. A nőt még akkor szedték ki a kocsiból. Hallottam, hogy szörnyűlköd- nek és valaki azt mondta, hogy nem maradt neki arca. Később láttam. Csupa vér volt a papír is rajta. A lába meg kilógott. Vastag, fehér combja volt, de nem volt már mai csaj ... Beszélt és örült, mert a lányok szeme már nagy tompa csillogássá tágult, és ahogy előrehajoltak, nedvesen fénylett az ajkuk. — És te? — Mondom, hogy feküdtem. Tóci nyöszörgött, az egyik csaj sírt, hogy mit fognak mondani otthon. Annak meg csak az fájt. Később mindegyik azt mondta a tárgyaláson, hogy nem emlékszik semmire. El is hitték nekik, mert annyi szesz volt a vérükben, hogy a vért alig találták. Rajtam nem látszott semmi, csak egy kis vér a homlokomon... — Nagyon fájt? A kérdező lány hangja, mintha bársonyból lett volna. Új csaj volt, de most a combját se rántotta el, mintha észre se venné, nem érezné a kutató kezet. Már csak neki beszélt. — Akkor nem. Bevittek a kórházba a balesetire. Ott is mindenki a sérült gyereket dédelgette, mosták, kötözték. Én meg csak feküdtem a hordágyon, néztem a plafont és vártam, hogy valami legyen velem is. A legfurcsább az volt, hogy azt szerettem volna, ha valami nagy bajom van, mert tudjátok, hogy milyen otthon az öreg ... — Aztán? — A lány combjai engedékenyen mozdultak egy kicsit, nem sokat, éppen csak annyit, hogy szebb legyen tőle a világ, éppen csak jelezve, hogy az a rohadt tizennégy hónap is adhat valami rangot. — Aztán jött két nő. Levetkőztettek csupaszra, de előbb a fejemet a mentőorvos valami gumi izébe rakta. Egy óra múlva már a műtőasztalon feküdtem. Később megtudtam, hogy több mint négyórás volt a műtét. Valamilyen szilánk a homlokcsontomba fúródott, na meg az ütés. Azt csak később hallottam, hogy a lábam is eltört. Én voltam a legsúlyosabb, no meg az asszony, de annak már nem számított. Ebbe a szilánkba belehalhattam volna, még mindig fáj néha ... — Itt? r E rezte, hogy a lány ujjai végigsimítanak a homlokán, térképezik a parányi sebhelyet, amiről a fájdalom nem is igaz, de az igazságoknak semmi értelme. Most minden újból egyszerű lett és érthető. A srácok se szólhatnak semmit, pedig biztosan náluk is jó lett volna a csaj. Űj hús, üdülni jött. — igyál! — Á, még nem vagyok formában. — Mozdult a lány is. — Ügy se? — kérdezte — és ezen mind röhögtek. Tele- szájjal, jólesőn, mert ma legalább volt valami, ami nem ugyanolyan, mint a hétköznapok. /---------------------------------------------------------------------------------V Kiss Benedek: Szindbád meséiből Sült tökkel várt reám a drága, s mire a villamos megvitt, kihűlt. Hogy mégse szeressük egymást hiába, akadt egy darab kacsasült, meleg fürdőt vettem utána, beszéltünk erről-arról hosszan, kávét ittunk, rumot is hoztam, macskásán dorombolt a cserépkályha, s öbleiből mikor el-kihajóztam, az erkélyre csapó sós léghuzatban fáklyaláng verdesett vagy pongyolája — mindegy volt már ... A tél ködöt petézett, s utánam, szegény, máris úgy nézett, mint aki vissza-nem-térő hajómat várja. Ez a mese, nemes barátaim! S mi történt valóban? Megtréfál bennünket olykor a Dzsinn! Halljátok, im: Nem ültem én hajómba: dorombol macskásán most is a kályha, mert ott-feledkeztem — nála... ___________________________________________________/ „A világot sorsára nem hagyom...“ Fiatal bolgár költőkről M ásfél évszázada már, hogy a bolgárok minden májusban megünneplik a nemzeti írásbeliség és műveltség megalapozóinak, két kimagasló korai alakjának, Cirillnek és Metódnak az emlékére a bolgár kultúra napját. Ez a nap alkalmat ad az egyetemes bolgár tudomány, művészet, s ezen belül kiemelt helyen, az irodalom és a költészet eredményeinek ünneplésére. Amikor a magyar írásbeliség még csak kialakulóban volt, lassú elszakadásban a latin nyelvűségtől, addigra a bolgár irodalom már első aranykorát élte. A második aranykor is még a középkorra, a XIII — XIV. századra esik; Veliko Tirnovo, az akkori főváros tündöklő évtizedeire. A török elnyomás fél évezrede alatt a nemzeti érzést és öntudatot a népi énekek őrizték. Kevesen tudják Magyarországon, hogy a bolgárok törökellenes hősi legendáinak — Králevi Márko és Bogdán vajda mellett — két magyar főszereplője is van: Jankula vajda — azaz Hunyadi János, valamint a csodálatos tettek sorozatát mívelő Székely Gyerkőc személyében. A továbbiakban nem nehéz felfedezni a hasonlóságot a „két pogány közt” őrlődő magyar nemzet kuruc dalai és a bolgár hajdut-énekek között; utóbbiak általában a bujdosó- és a betyárdalok viliágához is közel állnak. A bolgár költészet véres évszázadainak összegzése Nino Nikolovnak, a magyar költészet barátjának és értő tolmácsoló jának néhány sora: „Don Jüanok másutt zengtek / szerenádot, / a Balkánon nem sírtak csak / balladákat”. IVAN CAN EV: ÓRA Ördögi játék: körben, kört a körre. S amig csak kattognak a mutatók — a gyermekszemnek titok lesz örökre. Mikor kaptad először rajta, hogy múlik az idő, s ez hajtja rugóként? Elfelejtetted, rég volt. Persze, más vagy már; mint szűkebb ollójába fog két jégkar, s tébolyit a tiktakolás. S ha nem is úgy, ahogy Dali ecsetje festette az állhatatlan időt — folynak az órák! S nem lehetsz süket te: csappan, mi csurrant, csippen csöppre csöpp. A kacagást, a könyveket, az úgy várt találkozást, az álmot, eseményt a mutatók mind pozdorjává zúzzák, s benned sem forrnak össze, ne reméld. A legteljesebb napod is rövid lesz. De tanuld meg — megélni életed egy pillanatban is; csak így legyinthetsz az időre — amíg órád ketyeg. Feltétlenül meg kell említenünk Petőfi és Botev, Radnóti és Nikola Vapcarov életútjának és költészetének hasonló motívumait. Georgi Dzsagarov híres Bulgária című verse, amelyben a „tenyérnyi kis haza” iránti szeretetét fogalmazza meg — lehetetlen, hogy ne keltsen azonnal visszhangot a magyar verskedvelők körében is. S nem véletlen, hogy egyik legnagyobb XX. századi költőnk, Nagy László milyen nagy | tisztelettel és szeretettel foglalkozott a bolgár költészettel. A történelmi érzékenység, a közérzeti fűtöttség, a nemzeti és eszmei elkötelezettség vállalása általában jellemzője a bolgár költészetnek. A legújabb generációk természetesen, a hagyományokkal együtt és azokon túllépve, új utakat is keresnek, új területeket is sikeresen hódítanak meg az életből a költészet számára. A felszabadulás után új hangot hozott az úgynevezett „áprilisi nemzedék”, amely a XX. kongresszus szellemében bírálta a személyi kultuszt, dogmatizmust, és a személyes és természetes emberi érzéseket visszahelyezte törvényes polgárjogába. Őket követően szükségszerű volt az újabb generációk jelentkezése. A mai harmincnegyvenévesek közül feltétlenül figyelemre méltó a nagyvárosi létet szenvedve átélő re méltó a nagyvárosi létet szenvedve átélő, bölcs meditációra és végtelen keresésre hajlamos Ivan Canev; a meghökkentő asz- szociációkkal, mégis szikáran fogalmazó Nikolaj Kancsev; a vibrálóan eleven, szinte előzmény nélküli eredetiségével kitűnő Binjo Ivanov; a természettel meghitt kapcsolatot kereső, azt újra visszahódító Petar Anasztazov; az üstökösként induló, mindössze húszesztendős Danila Sztojanova. NIKOLAJ KANCSEV: Milyen meleg galambhang... Milyen meleg galambhang: bugása havat roskaszt, míg bűbájjal kísérti kísérő szólamát. A fecskék is felszántják porhanyós levegőnket, hogy mielőbb bevessék villogó szándékokkal. Gépekért nem rajongok annyira, hogy ne látnám: madarak tolla még a magasság szempillája. Szirénánkba dugjatok farkast: üvöltsön még velőtrázóbban! (Rózsa Endre fordítása) (Rózsa Endre fordítása) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET A M ENŐ Szabó Iván alkotása
