Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-25 / 149. szám

F inézek: Rózsi sógarnőm, feleségem testvére rángat és sír. Táviratot ka­pott Balkányból. Kezembe veszem a táviratot. Olvasom. Hirtelen belém hasít a rémület: „Felesége érdekében az ösz- szes papírjaival sürgősen jöjjön Nyíregyhá­zára.” A táviratot egy balkányi susztermes­ter küldte. Miért nem Böske táviratozott? Úristen, ott csak nem indult meg a zsidók összeszedése? A halál vonat, amiről eddig a rémhírek szóltak? Mint a villám, csapott belém a gondolat: vidéken kezdik! Dermedten néztem magam elé: mégis Rózsinak volt igaza, aki anyai ösztönére hallgatva megszökött onnan! Én meg, fe­leségemet a bombázásoktól féltve .. . Iste­nem, most mit tegyek? Hárman néznek rám — Rudi és a két Rózsi —, arra az emberre, aki eddig még mindig tudta, mit kell tennie. Rudi szólalt meg: — Mit akarsz tenni? — Utazom, pajtás! Elmegyek érte. Rudi felcsattan: — Meg vagy őrülve! Te nem mehetsz! Te önmagad nem határoz­hatsz. Ebben a dologban mások is dönte­nek. — Rudi érti a dolgát, de szavai most le­peregnek rólam. — Elutazom! — Gyurikám, hagyd, hogy én menjek érte. Neked más dolgod van. — Utazom — mondom. — A feleségem halálos veszélyben van. — Gondold meg, pajtás — szól még egy­szer Rudi, de én leintem. — Kár a szóért. Elmegyek érte. Ha nem szeretném, akkor is elmennék érte, de mi­vel szeretem is, a tíz körmömmel is... Ér­ted? Este indul a legközelebbi vonat. Rudit megkérem: ha keresnek, csak két ember­nek mondja meg, hogy hol vagyok: Jus­tusnak és Szélig Imrének. Papírjaim má­solatok: 1812-től igazolják, hogy őskeresz­tény vagyok, öcsém szerezte be Erdélyből, mert mint diplomás festőművésznek, iga­zolnia kellett a származását. A papírokhoz hozzátettem a munkakönyvemet, a beje­lentő lapomat és az ipartestület igazolását munkahelyemről. Rudi ellátott pénzzel. Azzal a szilárd elhatározással keltem útra, hogy vagy a feleségemmel jövök vissza, vagy soha többé nem látom viszont a ba­rátaimat és az elvtársaimat. A vonat este hét órakor indul a Nyuga­tiból, és reggel hét órára ér Nyíregyházára -— hacsak a légiriadók nem akadályozzák. A vonat zsúfolt. Menekülő emberek min­denütt. Arra gondolok, hogy az egyik po­kolból menekülnek a másikba. Szolnok alatt légiriadó ér bennünket. Megállunk. A szirénák üvöltenek. Az emberek pániksze­rűen menekülnek a vonatról, neki a sík mezőnek a tavaszi éjszakában. Az ég tisz­ta, csillagos. Nézem a mezőn menekülő embereket. A kémény változatlanul füstöl. Nincs sötétség, világítanak a csillagok. Az emberek meg-megállnak. Csoportokba ve­rődnek. Suttogva beszélnek. A gyerekek ri- csajoznak. Fél óráig tart, míg lefújják a légiriadót. Megindul a vonathoz a rohanás. A mozdony állandóan sípol, sietteti a ri­adt embereket, akik veszekedés és károm­kodás közepette szállnak fel, s keresik a helyüket és a csomagjaikat. Még egy hosz- szú, éles sípolás, %s a vonat elindul. Ke­resztülrobog Szolnokon. Csak Debrecenben áll meg. Az emberek egy része káromko­dik, mert nem ide akart jutni. A vonat újabb emberekkel indul tovább. Nyíregyházán tavasziasan friss a levegő. Nekivágok a városnak. Első dolog, hogy felkeressem a feleségem szabóiparos nagy­bátyját és családját. Sírás fogad. Tájékoz­tatnak: néhány nappal ezelőtt valamennyi faluban és járásban megkezdték a zsidók összeszedését: behozták őket Nyíregyházá­ra. Minden értékük ottmaradt; kevés élel­miszert és a legszükségesebb ruhát hozhat­ták magukkal. A betegeket kocsira rakták. Nyíregyházán gettót állítottak fel, s ide zsúfolták össze őket. A feleségem együtt van a nagyszüleivel. Hagyom beszélni őket. Szép család — két fiuk és két lányuk van. A nagyabbik fiuk börtönben, Sátoraljaújhelyen: kom­munista szervezkedés miatt ítélték el. A fi­atalabb fiuk valahol munkaszolgálatos. Lá­nyaik tizenöt és tizenhat évesek. Órájuk se vár más sors, mint á többi zsidóra Mit mondhatnék nekik: Hazudjak? Inkább hallgatok. Tudom jól. Jaross, Endre, Baky tiszta munkát fognak végezni. A nagyob­bik lány már járt a gettóban. Most újból bemegy: megviszi a hírt, hogy itt vagyok. Nekik, a családnak belépőjük van a gettó­ba, mert rokonaik vannak ott. Nekem is belépőt kellene szereznem, de én keresz­tény vagyok, és a gettóba keresztényt nem engednek be. Elindulok a zsidó tanácshoz, talán ott tudnak segíteni. Ekkorra már or­szágos és helyi zsidó tanácsokat hoztak lét­re — a kormány és a németek ezekkel tár­gyaltak. Nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek arra, hogy itt semmiféle segítsé­get nem remélhetek. — Még a magyarok kezében vagyunk — kezdte az ügyvéd. — Az utolsó pillanatban . jött... Lehet, hogy már holnap átveszik a szállítmányt az SS-ek. Sok a nehézség. A vidéki zsidókat csendőrök őrzik; a zsidó tanács a szegényeknek élelmet, gyógyszert vihet be. Ez minden, uram. Semmit nem tudunk csinálni. Magának sem tudunk se­MAROSÁN GYÖRGY: SZÖKTETÉS Pál Gyula: Utcán •Idén 75 éves Marosán György, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő személyisége. Ebből az alkalomból közlünk részletet a Tü­zes kemence című önéletrajzi regényéből. gíteni. Vegyes házasság?!... Mit számít az most? — Ajánlják, sürgősen tűnjek el, mert könnyen bedobhatnak a gettóba. — Ezt akarom — mondom nyugodtan. — Mit segít ezzel? — kérdezi. — Maga is elpusztul. — Hogyan lehet bejutni a gettóba: csil­laggal vagy csillag nélkül? — Nem tudom, uram. Mi nem tudunk belépőt szerezni. Állunk és nézünk egymásra. — Menj ha­za — mondom a nagybácsinak. — Várj rám otthon. A kapitányságra megyek. A kaput őrző rendőr eligazít. A megyei kapitányt az eL- ső emeleten találom. A helyiségben, ahová belépek, hárman állnak és beszélgetnek. Felém néznek mind a hárman: két fiatal fogalmazó egyenruhában és egy idősebb férfi civilben. — Jó napot kívánok. — Köszönésem nem fogadják. — Mit akar? — mordul rám az egyik fogalmazó. Katonásan jelentkezem, tudom, hogy ezt itt; szeretik, és nekikezdek a mondókám- nak: — Marosán György sütőmunkás vagyok Pestről. A feleségemért jöttem. Az OTI utalta be a tüdejével Balkányba, pihenés­re. A nagyszüleinél lakott, ahonnan behoz­ták ide a gettóba. Érte jöttem. Haza aka­rom vinni Pestre. Pesti lakos. — Maga zsidó? — kérdezi az egyik fo­galmazó. — Nem. őskeresztény vagyok. A másik fogalmazó elneveti magát. — Eljött a zsidó rüfkéjéért? Felesége... Azt mindenki mondhatja! Előbbre lépek. — Ne tessék nevetni! A feleségemért jöttem Pestről! Szörnyű bom­bázások közepette, éjjel-nappal dolgozom. Kenyeret sütök... Eljöttem a felesége­mért ... Adják vissza, ha azt akarják, hogy visszamenjek a pokolba, dolgozni. A helyiség megtelik feszültséggel. A ci­vil szól a két fogalmazónak: — Rendben van! Csináljátok hát azt, amiben megállapodtunk. Viszontlátásra... Maga pedig — fordul hozzám — fáradjon be a másik szobába. — Nyitott ajtóra mu­tat. Belépünk a másik helyiségbe. — Mutassa az iratait — mondja. — A maga édesapja tanító? — kérdezi az iratokat olvasva. — Igen. — Él? — Meghalt. — Mikor? — Az első világháborúban. — Maguk erdélyiek? — Igen. — Nézze, barátsm — szólal meg —, mi nem tudunk segíteni magán. — Széttárja a kezét. Elönt a forróság. — De adhatok ma­gának egy be- és kilépőt a gettóba. Meglá­togathatja a feleségét... Csend lett, mély csend. Majd azt mond­ta: — De ha így ki tudja hozni... Megkönnyebbülök. Kiállít egy papírt. Át­veszem tőle. — Természetesen, a maga papírjai itt maradnak. Ha ki tudja hozni feleségét, látni szeretném ... Hozza ide, s akkor,.. akkor visszakaphatja. Ha már kihoztam, miért kellene nekem őt idehozni? — gondolom. Egye meg a fe­ne a papírjaimat! — A többi a csendőrség dolga — mondja aztán, és én megértem: nekem hát a csend­őröket kell kijátszanom! — Hálásan köszönöm, uram, — Isten vele. Elindulok a gettó felé, amelyet csendőrök őriznek. A gettóbejáratnál a torkomban kalapál a szívem. Leigazoltatnak. — Mehet! — Hol találom meg? — kérdezem. — Keresse meg! — Elfordul tőlem. Mit tegyek ezután? Már az utcán, ami­kor megnézem a ki- és belépőt, arra gon­dolok, ezzel kijöhetne a feleségem: a „György” mellé ügyesen oda kell írni, hogy „né”. Megyek a gettó házai között. Tömérdek ember egy csomóban, öregek, nők, gyere­kek — fiatal alig van, és a többsége nő. Bánatos, megalázott, fáradt emberek. Néz­nek: csillagtalan ember jár közöttük! Mit keres itt? A lakásokban az öregek imád­koznak. A zsidó ima fájdalmas panasza tölti meg a gettót. Az imádkozok érzik, milyen sors vár rájuk. Érdeklődöm. Körül­vesznek. — Arra tessék menni — mondják gépie­sen. Melegen süt a tavaszi nap, de ennek itt senki sem örül: az égre fel sem néznek. Nem kérdik, ki vagyok. Némán figyelnek. Tíz év körüli kislány szegődik hozzám. — Balkányi? — kérdi. — Tessék jönni, majd én elvezetem: én is balkányi vagyok. A Bözsi nénihez tetszik jönni? — Igen, angyalom. — Megfogom a kezét. Vezet a nagymamáékhoz. A házban, amelynek két szobája van, legalább harminc ember szorong. A nagy­papa nyolcvanéves aggastyán, beteg, ma­gatehetetlen ember: zavarodott szemmel nézdegél. Amikor ágyához lépek, megriad: szeméből hull a könny. A nagymama, ez az őserő, itt is teli van energiával, pedig ő is közel jár a nyolcvanhoz. Megismer, felém jön. Nem sír. A feleségem nincs bent. A kislány, aki idevezetett, elszalad, megkere­si. A nagymama megölelget, megcsókolgat. — A jó Isten ezt sosem fogja neked elfe­lejteni. — Magában imát mormol. Nem tu­dom őt elengedni. Belép a feleségem. Si­kolt. Összeölelkezünk. Erőt veszek maga­mon, és parancsolóan mondom neki: — Nézd, itt van egy be- és kilépő, kiigazít­juk, és innen kijössz vele! Kösd be a fe­jed menyecskésen, menj el a nagybácsihoz, és ott várj rám. Rám néz. Nagyon határozottan azt mondja: — Én innen nem megyek el! Nem hagyhatom itt a nagyapát és a nagymamát. Ki viselje gondjukat, ki ápelja azt a ma­gatehetetlen öregembert? — Nézi a nagy­apát, otthagy engem, és sírva borul a za­varodott tekintetű öregre. Hozzálépek. — Ne makacskodj!... Őket, sajnos, nem tudjuk magunkkal vinni! Ha lehetne, úgysem hagynám itt őket. Feleségem nemet int. — Itt maradok! Hála a nagymamának, aki mindig jót akarva kormányozza ezt a nagy családot. Odalép feleségemhez: — Azt csináld, amit a Gyurka mond. A férjednél van a helyed. — Máris intézkedik. S ahol a nagymama intézkedik, ott elhallgat mindenki, és azt csinálja, amit kell. Kendő kerül elő, falu­siasra köti feleségem fején. — Menj, kis- unokám ... Legalább te menekülj meg. Csókolok mindenkit: Rózsit, Magdát, Jo­lánt, a kis Évát, Andort. Gondoljatok ránk. ' — Feleségem nehezen mozdul. — Menj kisunokám, hátha megmaradhatsz. Segít­sen a jó Isten! — Szörnyű hallgatni és néz­ni a jelenetet: minden szó a csontom vele­jéig hatol. Feleségem végre elindul. Néznek utána a gettó szomorú lakói. Itt-ott felcsillan az öröm, s biztatás hangzik: — Ne félj! örülj! Feleségem simán kijut papírommal, s egykettőre messzire eltávolodik. Most raj­tam a sor, papír nélkül! Elérem azt az ut­carészt, ahol a kerítésen átlendülhetek, de a csendőrök eltávolodnak, dobogó szívvel átlépek a kerítésen. Az utcán, mint aki el­tévedt, forgolódom, majd elindulok a csendőrök felé, akik nekem háttal, beszél­getve ballagnak egymás mellett. Amikon már elég közel vagyok, meghallják léptei­met. Szembefordulnak velem. Lekapják fegyverüket. Torkomban dobog a szívem: most dől el, milyen a szerencsém! — Maga hogy kerül ide? Mondom nekik, hová szeretnék eljutni. — Akkor forduljon vissza, és azon az ut­cán menjen ki, amelyen ide bejött. De na­gyon gyorsan ám! — Köszönöm szépen! — Visszafordulok. Szeretnék szaladni, de azt most nem sza­bad. Perceken belül a nagybácsi családja kö­rében vagyok. — Most pedig gyere — mondom a fele­ségemnek —, felmegyünk a kapitányságra. Útközben elmondom neki, miről van szó. Sokat nem ért belőle, de csinálja, amit mondok. Az ösztönöm azt súgja, el kell mennem ahhaz az emberhez. Valami hajt feléje. Ha eddig segített, ezután is segít majd. Mégis elönt a forróság, amikor belé­pek a kapitányság kapuján. Most nagyob’b a forgalom, mint reggel volt. Gyorsan fel az emeletre. Kopogok az ajtón. — Tessék! — Mind a ketten belépünk. A civil férfi egyedül van a szobában. — Jöjjenek közelebb — mondja barátságo­sain. Fürkészi feleségemet. Egy szót sem szól. Állunk az asztala előtt. Iratokat vesz fel az asztalról, átnyújtja, és azt mondja: — Vigye! Sehol sem mondhatja meg, hogy itt járt! — Értem. Hálásan köszönöm az értékes emberi segítségét. Sosem felejtem el. — Segítse az Isten magukat. Lassan megyünk végig a folyosón, majd le a lépcsőn, s kii az utcára. Görcsösen fog­juk egymás kezét. Nem beszélünk, csak megyünk. Otthon mindenki sír. Én nagyon fáradt vagyok. Most jön ki rajtam a fá­radtság. Bemegyek a belső szobába, alud­ni, ha Lehet, mert még nehéz út, és meg­próbáltatás vár ránk. Feleségem ágyat ké­szít. Lefekszem, ő az ágy szélére ül. Most kérdi meg tőlem, miért akarta őt látni a kapitányságon az az ember. — Azt hiszem, azért, hogy meglátszik-e rajtad, hogy zsidó vagy. — Azért mondtad, hogy menyecskésen kössem be a fejem? — Igen. — Istenem — mondja könnyes szemmel —, min múlik az élet! Késő délután érek haza. A nagybá­csi éppen meséli feleségemnek a kom­munisták sátoraljaújhelyi fogházi kitö­rését: a nagyobbik fiúk részt vett az illegális mozgalomban, és jelenleg bör­tönben van. Az asszony amiatt sírdo- gál, hogy őelőtte eltitkolták fia kommunis- taságát, amit csak akkor tudott meg, ami­kor fiát elvitték. Sírva mondja: — Én szültem, én szenvedtem vele, mi­ért titkolózott előttem? Nehezen múlik az idő. Nyolc órakor megy a vonat. Csak sírás, panasz és megint sírás — megnehezíti a válást — Anyám — mondom a feleségemnek —, hagyjátok abba a sírást! Nem szabad innen sírva kilépnünk, mert most az is gyanús, ha valaki sír. Úgy szakadtunk el a családtól, hogy so­ha többé nem találkoztunk velük. Közeledve az állomáshoz, szóltam a fe­leségemnek: — Bármi történik velünk, ne sírj, és ne beszélj. Majd én beszélek, ha kell. — Ügy lesz, ahogy akarod. Több szót nem is váltottunk. Az állomáson ember, ember hátán. Úgy döntök, hogy feleségemmel kimegyek a pe­ronra: az a legbiztosabb. Gondolom, aki ide kimerészkedik, az biztos a dolgában. Peronjegyet váltok, és kiülünk a néptelen peronra. A peron túlsó oldalán SS-ek isz­nak, és nagyokat röhögnek. Kellemetlen közelség. Csak az idő ne járna ólomlába­kon. Fellélegzem, amikor Kárpátalja felől be­fut a vonat — Csak a nyomomban légy — súgom ja feleségemnek, és már ugróm is, hogy ülő­helyet biztosítsak neki. Találok helyet az ablak mellett. A kocsi pillanatok alatt megtelik. A vonat megindul, s engem egy gondolat foglalkoztat: sikerül-e Pestre jut­nunk? Újfehórtón megáll a vonat, senki se szállhat ki: igazoltatás lesz! Vasutasok járják a kupékat. Mindenki izgatott. Mor­gás, káromkodás közben az igazoltatás las­san folyik. — Te csak fordulj az ablak felé, és aludj! — mondom a feleségemnek. Minde­nem ég: szomjas vagyok. Szívemet a tor­komban érzem. Végre hozzánk érnek. Két csendőr jön be. — Mindenki szedje elő a papírjait! T mpított fény a kocsiban. A két csendőrnél villany zseblámpa. Aki­től elveszik a papírt, azt még külön meg is nézik a lámpa fényénél. Át­adom a papírjaimat. Megnézik, szó nélkül visszaadják. Utána a feleségemét: fényké­pes OTI-igazolvány, rá van írva, hogy be­teg. Az egyik csendőr rávilágít az alvást színlelő feleségemre: egy pillanat, és to­vábbmegy. Füh, de nehéz pillanat volt! Mire a vonat elindul, csuromvíz vagyok. A kalauz újságolja, hogy a vonatról leszedtek néhány zsidót Az emberek hallgatnak. (1944 nyara) KM hétvégi melléklet 1983. június 25.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents