Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-25 / 149. szám

Hátrányos helyzet, veszélyeztetettség Janika és a többiek Janika nincs otthon. Pe- cázni ment. Janika ha csak teheti, kiül a „Ganges” part­jára halakat lesni. Szereti a tévét is. Ha kedve van, segít otthon. Amúgy dolgos gye­rek, mondta róla osztályfő­nöke Béres Sándorné. A fiú idestova tizenhat éves és most végzi a hetediket. Jamkáékhoz osztályfőnöké­vel mentem; végigbukdácsol- tunik a saras, gödrös utcán. A tanárnő már többször járt itt, váltakozó sikerrel. A si­ker változatossága attól függ például, hogy apuka józan-e, ám nem elhanyagolható té­nyező az anyuka alkoholfo­gyasztása sem. Most szeren­csénk volt. Az ajtón befelé mutatnak. A tanárnő jó hírrel köszön: — Gratulálok, hogy a Jani gyerek elvégezte a hetediket. Jön a nyolcadik, ha hozzájá­rulnak . . . — Muszáj — mondja ha­tározottan a mama. — Én mindig küldöm — kontráz az apa. — Néha hiányzott. . . Be­teg volt? — Nem, nem volt beteg. Aludt, vagy nézte a tévét. — Mik az elképzelések? — A Fiiszérthez akar men­ni... Míg Janika jövőjéről fo­lyik a szó, jut idő körbenéz­ni. A szoba földes. A helyet három ágy foglalja el. Erre jutnak kilencen. Egy gyerek kivételével mindnyájan együtt vannak még. A szobá­ban kizárólagos értéktárgy az öreg tévé. — Mekkorák a gyerekek? — kérdem az apától, az 57 éves rokkantnyugdíjas éjjeli­őrtől. — ötéves a legkisebb. Hu­szonhárom a legnagyobb. — Miből élnek? — Két gyerek keres. Van nyolcszáz öl kukoricánk, egy lovunk, egy tehenünk. Az anya esküvői képeket mutat. A nagylányét, az egyetlenét, aki tanult, mun­ka mellett járt szakközépis­kolába ... A látogatás rövid volt. Szót sem érdemelne talán, ha Ja­nikából csak egy lenne széles e hazában, s azon belül Nyír­egyházán. O Megpróbáltam egy talán tipikusnak nevezhető iskolát keresni. így jutottam az Árok utcai általános iskolába, aho­va Janika is jár. Pásztor At­tilával, az iskola igazgatójá­val beszélgettünk arról, mit lehet a perifériákra szoru­lóikkal tenni? — öt éve 612 tanulónk volt, ma több mint ezer. A szülők kétharmada fizikai dolgozó. Úgynevezett hátrá­nyos helyzetű gyerek — feb­ruári adatok szerint — 146, veszélyeztetett huszonhét jár hozzánk. Állami gondozot­tunk három van, cigánytanu­lónk tizenhárom. A teljes lét­szám hozzávetőleg felét a ré­gi városlakók, egyharmadát az újonnan beköltözöttek, a többit pedig a külterületeken lakók adják. Ez csak azért érdekes, mert bizonyos ösz- szefüggés kimutatható ebből a nézőpontból is ... Az okok végsősoron ismertek: a szü­lők alacsony iskolázottsága, a kevés kereset, az alkohol, a csonkacsaládok ... Az adatok azt mutatják: a hátrányos helyzetű és a veszélyeztetett tanulók aránya nő! Az összetevők tehát tudot­tak. Mit tehet az iskola? So­kait, de nem eleget. — A tényezők többségén javítani nem tudunk. Ráadá­sul gondot okoz, hogy két­szer annyi gyerek jár hoz­zánk, mint amennyire az is­kola épült. Ezért a váltott ta­nítás, az iskolaépületen kívü­li szükségmegoldás-tanter- mek használata Ráadásul az alsósok megnövekedett száma miatt nem tudunk napközit adni a felsősöknek, a 10—14 éves serdülőknek, akiknél a legtöbb probléma jelentke­zik. Akad tehát gátló ténye­Bodri Ferenc illusztrációja ző, de igyekszünk enyhíteni a helyzeten. Az osztályfőnö­kök és az ifjúságvédelmi fe­lelős rajta tartják szemüket a hátrányos helyzetű és ve­szélyeztetett gyerekeken. A rendőrség ifjúságvédelmi osztályával . közösen tartot­tunk filmvetítéssel egybekö­tött előadást, orvos is beszélt a serdülőikor nehézségeiről. A meghosszabbodott hétvé­geken is nyitva van az isko­laudvar: inkább ide jöjjenek, mint tekeregjenek. Nyitott sportnapokat rendeztünk idén hármat is, ahova a szü­lők is eljöhetnek. A mező­gazdasági főiskola segítségé­vel biciklitúrát szerve­zünk ... Az természetes, hogy a rászoruló ebédet kap. Az ilyen — sokszor éhes — gyerekek szülei általában ret­tentően önérzetesek, így a segítséget sokszor ellenükre kell megadnunk. Q A városi összkép sem mu­tat mást, mint az Árok ut­cai mintáé. A városi tanács művelődési osztályán mond­ták : — A múlt év végén 104 ve­szélyeztetett gyerek volt az óvodákban, a potenciálisan veszélyeztetettek száma pedig négyszáz. Az általános isko­lákba 450 veszélyeztetett gye­rek jár, a potenciálisan veszé­lyeztetettek száma viszont 360. A pedagógus-pártbizottság a múlt év elején foglalkozott a kérdéssel, s mint Ignácz Jó­zsef, a pártbizottság titkára mondta, az arányok azóta rosszabbodtak. Mit mutat a vizsgálat? — Akkor 1439 gyereket ta­láltunk hátrányos helyzetű­nek, s ezek néhány kivételtől eltekintve fizikai dolgozók gyerekei voltak. A veszélyez­tetettek száma akkor 300 volt, ezek közül fizikai származású 260. A veszélyeztetettség oka­it nézve: egynegyedüknél csak az egyik szülő volt talál­ható, felüknél alkoholizmus állapítható meg, rossz lakás- körülményeket pedig egyhar- maduknál mutattak ki. A ka­tegóriába sorolt tanulók 29 százalékának családjában ötszáz forint jövedelem sem jutott egy személyre, nyolc­száz forintig terjedő összeget majdnem ennyi helyen mond­hattak magukénak és 1500 fo­rintnál több mindössze a csa­ládok 12 százalékában jutott egy családtagra. Végül a csa­ládok kétharmada három vagy több gyereket nevel... Vannak persze általánosabb érvényű okok is. Például nincs megfelelő gyermekne­velési modell, olyan, amelyik alkalmazkodna a tényhez: az esetek túlnyomó többségében mindkét szülő dolgozik. Kü­lön vizsgálódás tárgya lehet­ne, hogy máig sem alakult ki a nevelésben a helyes arány az iskola, a társadalom és nem utolsósorban a szülői ház között. — Veszélyesebb a helyzet, mint korábban — fejtegette a pártbizottság titkára. — A problémaérzékenység egyben politikai kérdés is ... Számos dologról lehetne és kellene még beszélni. Például, hogy a jólét, a szülök fontos pozí­ciója is veszélyhelyzetet te­remthet. Ide tartozik, hogy a pedagógusok köztudottan so­kat hordanak a vállukon. Holott az a pedagógus az iga­zán közéleti ember, aki a munkáját kifogástalanul el­látja . . . De az is nehezíti a kép pontos megfestését és a segítség módozatainak meg­formálását, hogy a pedagógiai szakirodalom még máig sem dolgozta ki. a „hátrányos helyzet” és a „veszélyezte­tettség” fogalmainak pontos meghatározását. . . o Nézem a focizó gyerekeket. Egészséges, jó testmozgás, még ha az ablakok látják is kárát. A baj legfeljebb csak az, hogy ezek a gyerekek reg­gel kezdik a focit, s lámpa­gyújtáskor fejezik be. Közben pedig semmi. .. Nézem a kis srácot a szomszéd házból: üveget gyűjt, a kukába is be­nyúl érte, aztán viszi bevál­tani és édességet vesz a pén­zen. Nem az a baj, hogy a csokit szereti . . . Hallom a ri­portot a rádióban: sok szülő akkor is napközis táborba küldi a gyerekét, ha lenne ideje foglalkozni vele. Jó do­log a közösség, de hol marad az otthon, a család? Ezeket a gyerekeket mind ismerem. Némelyiket névről is. Szüleik dolgosak, nem a Janika féle módon élnek. De ez is ínség: a nevelés, a jó szó, az otthonmeleg ínsége. Túlterhelt pedagógusok az egyik oldalon, csakis gazdasá­gi érdekiközösségű családok a másikon. Köztük a gyerekek, akik az aszfalton tengenek. Hátrányos helyzetűek? Ve­szélyeztetettek? Is, is. Ma ta­lán még nem azok, de azzá lehetnek. És sokan lesznek is, mert ha hinni lehet a statisz­tikának: évről évre többen vannak. A minden nehézség ellenére való gyarapodás az egyik oldalon, az elsivároso- dás a másikon. Speidl Zoltán Á legszebb örökség — Miikor volt a legboldogabb? — Nem tudom. Mindenki sokszor boldog. És miindiig másképpen. Érettségiztem, itt Mátészalkáin. Akikor az ember úgy érezte, hogy'övé az egész világ. Szerencsém volt. A csalódás is lehet szerencse. Orvos szerettem volna lenni. Nem sikerült. Vagonkirakó let­tem az ÉRDÉRT Vállalatnál. Máiig is büszke vagyok rá, hogy ez van a munikakonyvem.be beírva. Sok mindent megtanult az ember ott. Talám többet, mint az érettségiig. — Kövendy Lajos volt az ÉRDÉRT va- gonkirakója Budapesten. Néhány évvel ké­sőbb Moszkvában átveheti az Erdészeti és Faipari Egyetem mérnöki oklevelét. — Ösztöndíjasként kerültem a Szovjet­unióba, ott végeztem el az egyetemet. Ha a kényszerpályára való kerülésnek voltak ke­serűbb órái, akkor ezekért kárpótolt néhány nagyszerű év az egyetemen. Valamilyen vi­lágot mindenki felépít magában, amikor fia­tal. Nos, a világépítés éveinek mondom az egyetemi éveimet. Hazajöttem. Egy rövid ideig dolgoztam Pesten, aztán átjöttem Má­tészalkára az ÉRDÉRT telepére. Akkor még telep volt és nem gyáregység. Különböző beosztásokban dolgoztam. — Mi kötötte a tájhoz? — Mi Erdélyből jöttünk Nagyecsedre. Édesapám már nyugdíjas volt, édesanyám pedagógus. Nagyszerű asszony, akit „Emmus- ka néniként” még ma is emlegetnek Nagy- ecseden. Csodálatosan nyílt ember volt, ér­zékeny a világ minden dolgára. Ha van ben­nem közéleti érzékenység, ilyesfajta kész­ség, akkor azt tőle tanultam. Mi köt a táj­hoz? A gyerekkorom jórésze, a naponta be­járó diáksors. Rengeteg barát, ismerős, egy kicsit az otthon érzése. Bárhol legyek, olyan része ez a hazának, ahová visszaérni mindig jó. Ezek persze személyes dolgok, de talán fontosak. — Közéletet élni időiben kifejezve is sok munka. Mire marad valakinek emellett ener­giája? — Amikor a tanácshoz kerültem, dolgoz­tam tovább a szakmám tudományos egyesü­letében. Most rendszeresen dolgozom a Szer­vezés és Vezetéstudományi Társaságban, itt Szálkán is. Az idő csak beosztás dolga. Más: a Dunántúlról származott feleségem, a Ba­laton mellől jött, éppen úgy talál munkát magának, mint én. Az otthonteremtés vala­miképpen így természetes ... — Mérnöki diplomával is tanult tovább ... — A Marxista—Leninista Esti Egyetem szakosítóját végeztem el. Túl azon, amit ta­nult az ember: ez még több barátot jelentett itt Szabolcs-Szatmárban. — 1967-ben a járási tanács végrehajtó bi­zottságának tagja lett . . . — Igen. Később 1971-<ben, a várossá nyil­vánításkor a városi tanács végrehajtó bizott­sága tagjaként dolgoztam. 1973-tól másod- magammal, ezt a várost, tájat, környéket képviseltem a megyei tanácsban. Valahogy így kezdődött a közéleti szereplés. Tévedés ne essék: szerettem a szakmámat, és máig is szívesen lennék mérnök, de úgy van az ember, ahogy a fa nő. Egyre nagyobbat fog­nak a gyökerek a földből. A közélet? Jó ér­zés volt valahol valamit segíteni, valamit jobban terani. Anyám szegény negyven évig volt pedagógus, olyan, amilyenként a régi falusi tanítót tanítják. Ezt mellette magába szívja az ember. Azt hiszem, nem is lehet­tem volna másféle felnőtt. . . — Közélet? Államigazgatás? Az életnek egy másik területe, másféle miint a mérnöké. — 1977-ben lettem Mátészalkán a városi tanács elnökhelyettese. 1980 decemberétől, a megyei tanács elnöke a mátészalkai járási hivatal elnökévé nevezett ki. Persze hogy más munka ez, de nem annyira más, mint ahogyan sokan képzelik. Azt mondtam ko­rábban, hogy édesanyámtól legszebb örök­ségként az emberi nyíltságot kaptam. Nos, van közéleti nyíltság is, és a kettő egy tőről fakad. Én nem bántam meg az elmúlt hat évet. Nagyon sok mindent meg kellett tanul­ni. meg kellett ismerni közben, de rengeteg élményem, a magam számára fontos emlé­kem van ebből az időből. — Azt mondják, és talán nem baj, ha ezt elfecsegem, hogy szigorú főnök. — Nem tudom, hogy mennyire vagyok szi­gorú, de biztosan maradt valami bennem a termelésben is dolgozó mérnökiből. Szeretem a rendet. A világos és tisztán kirajzolt vona­lakat, a rendszert, talán egy-egy probléma­kör megközelítésének mérnöki módszereit is, de hát ez természetes. Ilyen szempontból mindegy, hogy az ember hol dolgozik. Ez a világ csak attól megy előre, ha jól csináljuk. — Hogyan mérhetőek az eredmények? Egy önmagához is szigorú ember hogyan ítéli meg, hogy jól és eredményesen dolgozott-e vagy rosszul? — No, nem hiszem, hogy ilyesfajta térkép­hez bárkinek is megbízható léptéke lehet­ne. Egy-egy intézkedés, elhatározás felett az idő ítél, és soha nem a napi megméretés. Ez a táj, ez a környék, amelyet szeretek, és amit magaménak vallók, nem ugyanaz, mint amit Kövendy Lajos gyerekkoromban ismertem. Napjainkban hi­hetetlen gyorsasággal változik a világ, és ezzel együtt változik a világban élő ember is. Az ember kaphat hivatali elismeréseket, de ennél lényegesen fontosabb az, hogy ha én most beülnék egy autóba, és körbesza­ladnánk a járást, akkor mindenütt lenne va­lami olyan új, ami nem volt idáig, valami olyan fontos és lényeges, amihez nekünk is van közünk, és ami az ember rangján emel. Nem az enyémen, a falu rangján, a faluban élés rangján. — A magyar faluról manapság sokan vi­tatkoznak. Hogyan látja ön a járás falvait? — Nem úgy, ahogyan sok vitatkozó látja. A falu szeretetéhez kevés útravaló a nosztal­gia. A tévedésektől senkiit sem ment meg az, ha jószándékkal téved. Mit akarok ezzel mondani? Valami olyat, hogy aki távolabb él, az nem tudja, nem is tudhatja, hogy mi minden történt korunkban a falukban. Néha elrettenek, és értetlenkedek egy-egy tévéfilm képsorainak a láttán. A képsoron ugyanis olyan a falu, mint valamikor volt, olyan amilyen az író vagy rendező képzeletében él. Ha most körbememnénk a járáson, és muto­gatni kezdeném, hogy mi az ami új, akkor ebből nagyon hosszú leltár készülhetne. Az a falu, amelyik eltartott jó esetben 15 kis­iparost, most csak a termelőszövetkezetében szakmunkások százaival dolgozik. Az a falu, ahol valamikor a •-tanítókon kívül egy-két- hároim értelmiségi dolgozott, ma felsőfokú képesítést szerzett fiatalok, agrármérnökök, közgazdászok tucatjait foglalkoztatja. Ha csak az újságokat olvasom, akkor kénytelen vagyok a pusztuló falura gondolni, de ha egy varrodát nézek Nagydoboson, vagy szem­be találom magam a sokszázas tehéncsor­dával Szamosszegen, vagy felmérést olvasok a nagyecsedi üzemek, a tyukodi konzerv­gyár, a csengeri gyárak fiatal szakmunkásai­nak gondjairól, vagy ha látom magam kö­rül ezt a gyorsan fejlődő várost, Mátészalkát, látom a termelőszövetkezetek létesítette melléküzemeket, ha tudom a gazdálkodás jobbuló adatait, akkor egy másféle falut lá­tok. — A népességmegtartó falut? — Az életképes közösségeket. Most szám­talan példát sorolhatnék arra, hogy olyan helyeken, ahol évekig nem tettek mást, mint a nagy zsebekből kapható ajándékokra vártak, most együtt mozdulnak a falvak és megépítik maguknak azt, ami az élet jobb minőségéhez kell. Csak a mi járásunkban fél száz millió forint... — Valamikor a villany jelentett forradal­mat a faluban. Most? — Az összkomfortos lakások. A gépkocsik száma. Résaben a gépkocsik miatt, a város és a vidék között lerövidülő távolságok. A fa­luk szakmásodása, egészen pontosan, hogy egyre több a tanult ember, főként tanult fi­atal ezekben a községekben. És még vala­mi : ami egykor a villany volt, az most a víz. és ami most a vízvezeték, az holnap a szennyvízcsatorna. Ilyen szinten az ellátott­ság színvonala a városéhoz közelít. Ehhez hozzáteszem: a falusi és a városi ember ugyanannak a tv-adónak ugyanazt a műso­rát látja, nagyjából, egy városi lakótelephez hasonlítottan ugyanazokat a napi folyóira­tokat olvassa. Nyilvánvaló, hogy a városon és a falun élő emberek igényrendszere is kö­zelít egymáshoz. Falukról beszéltem eddig, de ugyanez érvényes a gyorsan iparosodott Má­tészalka és mondjuk Budapest valamelyik kerületének összehasonlításában is. — ön erdészeti és faipari mérnök. Szem­betűnő szenvedéllyel beszél a közéletről, a tanács munkájáról, a tájról, amelyről élünk... — Nézze, ha az ember fát ültet, akkor mindent megtesz azért, hogy ez a fa fel is nőjön. Ha az ember fát ültet, legyen bármi­lyen kicsi az a csemete, tudnia kell, hogy milyen lesz az majd erdő korában. Azt hi­szem a faültető ember mindig boldog. Ta­lán mi sem teszünk mást itt a tanácson, mint megtervezzük, sok örömmel elképzeljük azt a bizonyos holnapot. A termő gyümölcsöst, vagy az erdőt, a holnapi falut, a várost, a nekünk szolgáló és általunk szolgált világot. Bartha Gábor IÜ HÉTVÉGI MELIÉKIET 1983. június 25. ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents