Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-25 / 149. szám

1983. június 25. KM HÉTVÉGI MELLÉKLET Magyarország lakosságának megközelítőleg a tele 1950 után született. E nemzedéknek a tapasztalatai alapvetően eltérnek azokétól, akik a Horthy-rendszerben éltek, akik átél­ték a II. világháború borzalmait. Nem voltak tanúi a romokon épülő új világ kezdetei­nek, az ínséges éveknek, a demokrácia első lépéseinek. A békeviselt nemzedékhez tartoz­nak. Nyíltak, őszinték, olykor tapasztalatlanok, veszélyérzetük küszöbe is alacsonyabb. Vigyázzunk rájuk, s valljuk József Attilával: „... jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat.” Farkas Kálmán Beleszülettek a szocializ­musba. Nincsenek háborús él­ményeik, nem süvített fejük fölött a bomba, nem ízlelték a kesernyés máiét, s mint a költő mondja, gyász és ro­mok fölött, egy új világot te­remtő ország gyermekeiként cseperedtek. Élményeik és világlátásuk is más, új. Vadász Magdolna: — Igazán mondom, hogy nagyon rossz időpontban be­szélgetünk, mert mostanában veszítettem el az édesanyá­mat és az édesapámat. Fris­sek a sebek, az emlékek, szo­morú vagyok ... Nem tudom, de úgy érzem, mintha divat lenne a fiatalság körében a kiábrándultság. Megértem, előfordul olykor ilyesmi, de ez nem lehet állandó. Tennie kell az embernek ellene. Szerintem nem lehet kiáb- rái ’t az, s nem ítélheti mi- látástalannak a jövő­jé' megtalálja a munka w* vCJUltíC. Gábor: — Nem biztos, hogy jó lesz, amit elmondok. Végzés után egy nyírségi tsz-be ke­rültem a feleségemmel együtt. Láttam, tapasztaltam a szervezi' ‘ínséget, fejetlen­séget, • : tétlenséget, s az eíavuk módszerekhez való ragu • Iá ! Gondoltam, ha ez a hajó c;;en a vizen úszik nem láthatja kilátástalannak a jövőjét. Apám hozott a ke­mencék mellé, pékként sza­badultam, s levelező úton vé­geztem el Budapesten a Pes­ti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépiskolát, s ráadtam a fejem, hogy megszerzem a technikusi minősítést. Űjabb tanfolyam, újabb tanulás. Si­került. Most jelentkeztem a főiskolára. Nem tudom, hogy felvesznek-e? Ez a kérdés, ez a jövőm. Lippai László: — Három éve szabadultam, örültem és bánkódtam is. Ünnepeltem, mert úgy érez­tem, felnőtt lettem, s ha nem éreztem volna, hogy felnőtt vagyok, könnyeztem volna, mert „elvesztettem” osztály­társaimat, barátaimat, s itt újra kellett barátokat keres­nem a gyárban. Ügy érzem, sikerült, befogadtak, megbe­csülnek vezetőim, bíznak bennem, s olykor fél füllel hallom is: jó szakember lehet ebből a fiúból. Mit mondjak? Jólesik. Itt a HAFE-ban kép­bemegyek vásárolni az ABC- be, s látom a silány csoma­golóeszközöket. Ugyanis az embernek van esztétikai ér­zéke, nem is szólva a világ- színvonalról. Mert állítom, sok magyar terméknek na­gyobb lenne a sikere a kül­piacokon, ha ízlésesebb, fan- táziadúsabb, korszerűbb cso­magolásban találnák. Most tervezünk egy új, a fotopo- limer nyomóforma bevezeté­sét. Ennek kivitelezésében .szeretnék részt venni. Nagy pénz a beruházás, ebben nem tudok nyilatkozni, mikor lesz belőle valami, de remélem, ^negérem. — Üzemmérnöki oklevéllel művezető. Nem zavarja? — Nem a beosztás érdekel, hanem a siker. Nem olyan az egyéniségem sem, de félre ne értse, nem akarok megreked­ni, többet akarok, mert ez az alapvető, a normális, az emberi. Végül is, mit szeret­nék? Nehéz megfogalmazni a távoli célt. Egy bizonyos, szorgalommal, apró örömök­kel élni, gondokkal megküzd- ve, úgy, hogy elégedettek le­„A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász és romok felett” (Juhász Gyula) Ars poeticája lehet az idézet korunk nemzedékének, fiatalságunknak, akik közül nem tagadom, tudatosan választottam a munka iránti elkötelezetteket, akik kitartó szorgalom­mal, apró örömökkel és gondokkal küzdve, kudarcokkal is birkózva építik jövőjüket. Nagy Gábor a legidősebb közöttük, harmincéves, ne­gyedik esztendeje végzett kertészmérnök: „Ha nem len­nék optimista, ha nem bíznék a jövőnkben, nem lennék há­rom gyerek édesapja. Szá­momra a családdal és a mun­kával kezdődik a jövő építé­se, s ha ezt számítjuk, akkor én ezt már egyetemistaként megkezdtem a feleségemmel.” gyenek a munkámmal, s szá­momra is örömet szerezzen. S olykor az sem baj, ha meg­dicsérnek érte. Ugye ezek ap­ró dolgok, de számomra na­gyon fontosak, s akkor min­den rendben van ... Egyedül él testvére nyír­egyházi lakásában a Jósa- városban. — A rezsit fizetem. Remé­lem, egyszer nekem is lesz majd lakásom. — Gyűjt rá? — Nem. — Mit csinál a kereseté­vel? — Elköltőm. Fizetem a KST-t, ez évi 12 ezer forint, szeretek öltözködni, utazni, vásárolni. — Hogyan lesz lakása? — Számítok a szülők után kapható segítségre. — Hogy érzi magát a gyár­ban? — Rendkívül jól. Számom­ra nem nyűg bejárni. S az is nagyon fontos a jövőala­kításban, hogy milyen a lég­kör, mert meghatározza az eredményeket. Nagy Gábor orvosszülők gyermeke. Nem tudom csaló­dást okozott-e, hogy nem or­vos lett. — Sok olyan dolgot láttam, ami nem vonzott. Bár szeret­ték volna, ha én is orvos le­szek. Ezért amikor a mérnö­ki diplomát megkaptam, fel­ajánlotta az apám, ha ked­vem van, folytathatom az or­vosin, állja a költségeket. Ennek ellenére nem mond­hatnám. hogy csalódtak ben­nem. Gábor négy évvel ezelőtt startolt a nagy ÉLET-be. — Negyedéves koromban nősültem, feleségem is ker­tészmérnök, s már akkor megszületett az első fiam, Gábor, s hallgatóként a Ker­tészeti Egyetem alkalmazott­jaként dolgoztam. En a gö­rögdinnye nemesítésével fog­lalkoztam, a feleségem a pa­radicsom nemesítésével. A munkára az egyetem adott engedélyt már harmadéves korunkban. S mikorra vé­geztünk, már összedolgoztunk egy konyhaberendezést, mert azt Ellőttük, lia gyenek van, akkor első az étkezés. Egyetemistaként albérletbe költöztek egy kedves család­hoz Tiszafüredre. Elvállalta a dinnyehibridek felügyele­tét. Nem féltek a jövőtől. Dol­goztak, tanultak, s beszámí­tották üzemi gyakorlatnak mindkettőjüknek. Gábor most Nyíregyháza növényvé­delmi őre, a vállalat növény­védő vezetője. — Ígértek magasabb be­osztást, de nekem nem kell a „hatalom”. Olyan munkát szeretek, ahol mérhetik a teljesítményemet, s a három gyereknek megfelelő életkö­rülményt tudunk biztosítani, öten vagyunk, OTP-lakásban élünk, panaszra nincs okom. Igaz, hogy korábbi céljaim kissé módosultak, de ezzel Bodri : Munkáslányfej zelem el a j övömet. Szeret­nék az apám nyomdokaiba lépni. _________ Vadász Magdolna szülei tsz-tagok voltak. — Nyomdaipari üzemmér­nök vagyok és teljesen vélet­lenül kerültem erre a pályá­ra. Életemben nem láttam olyan gépeket, mint a papír­gyárban, semmiféle gyakor­latom nem volt. így kerül­tem a főiskolára, ahol 1978- ban végeztem, s szereztem meg az üzemmérnöki diplo­mát. A gyárban féléves gya- kornokság után lettem mű­vezető. S bár nem nyomda­ipari munkát végzek, ami nagyon szép, hanem csoma­golástechnikával dolgozom, mégis azt vallom: látok ben­ne fantáziát. Jövője van. Ak­kor vagyok megdöbbenve, ha mit tanulni az apjától, aki repülőgépszerelő, géplakatos és vegyipari szakmunkás, az Esze Tamás szocialista brigád vezetője, s gyáralapító mun­kás. — Az ő nyomdokaiba sze­retnék lépni. Ez a célom. Ezért legfontosabb számom­ra, hogy elnyerjem a brigád bizalmát. Itt szeretnék élni, velük együtt dolgozni. Becsü­löm őket, mert olyan kollek­tíva, amelyik segít a bajban is, s ezért -nem félek a jövő­től. Ügy érzem, számíthatok mindenkor rájuk. Laci szorgalmasan gyűjti a pénzt az ifjúsági takarékbe­tétkönyvben. Húszezer forint­ja van. — Szeretnék építkezni, sa­ját magamnak családi házat építeni. Augusztusban me­gyek katonának. Leszerelé­sem után, ha sikerül, külső szerelést vállalok a Szovjet­unióban, s mint Mák Gyula a brigádból, én is meg tud­nám így keresni az induló alapot az építkezéshez. Ügy gondolom, 1988-ra megépül az én házam is, odaköltöznék családot alapítani. A főiskolára jelentkezett pék így vall a jövőről: — Jó lenne, ha felvenné­nek a főiskolára, de akkor sem dől össze a világ, ha nem sikerül. Sütöm a kenyeret to­vább, mert arra mindig szük­ség van Emlékszem gyer­mekkoromban milyen rész­véttel figyeltem a kemence mellett .zzadókat, s irigyel­tem a fehér köpenyeseket, de a szívem mégis azokhoz hú­zott, akik 60—70 tokos hőség­ben lapátoltak, s mekkora élmény volt számomra már akkor is, amikor a kemence nyílásában megjelent a pi­ros-barna, ropogós, gőzölgő kenyér. Benkő János huszonöt éves. Két ízben ajánlották fel ne­ki az üzemvezetői beosztást. Más örült volna, ha a fehér- köpenyesek közé kerül. Ö a forró kemencét, a mindig vissza-visszatérő kenyér szü­letését választotta. Miért? — őszinte legyek? Mert egyrészt pótolhatatlan él­mény, bármilyen nehéz is ez a mesterség, másrészt váltott műszakban dolgozunk a fele­ségemmel, s nem tudunk mit kezdeni a kicsivel. Most én vagyok az ügyeletes, ha befe­jezzük a beszélgetést, roha­nok érte. No és korainak tar­tom, még nincs annyi tapasz­talatom, hogy 150 embert irá­nyítsak. Talán majd később. Közöttük legfiatalabb Lip­pai László, az a vasas ifi, aki május 15-én ünnepelte husza­dik születésnapját úgy, hogy a lakatosszakma mellett megszerezte a hegesztőit is, éppen ezért bízik a jövőjé­ben: „Bárhol megélek vele, s erre talán még családot is lehetne alapítani.” Vadász Magda, a nyíregy- házi papírgyárban művezető, üzemmérnöki diplomával! Alig került túl még a két X- ^ en, s nem tartja kisebb rang­nak, hogy üzemmérnökként művezető: „Ügy érzem, na­gyon fontos, amit csinálok, amit gyártunk, s van jövője. Különben nem vállalnám.” Benkő János a forró ke­mencék mellett cseperedett fel, s a friss kenyér illata pék legyek. Sokszor az isko­lából a pékségbe vezetett az utam, s ott is ragadtam. Éle­tem, jövőm ehhez köt vissza­vonhatatlanul. Nem tudnék, de nem is akarok a kemencék mellől szabadulni.” tovább, menthetetlen a süly- lyedése. Illetékes helyeken szóltam. Jöttek a pártbizott­ságról, a TESZÖV-től, nagy felhajtás volt, csak éppen helyben nem kaptam meg a támogatást. Talán még kitar­tóbbnak kellett volna lennem, s nem „elmenekülnöm” ide a nyíregyházi közterület-fenn­tartóhoz, ahol igazán megbe­csülnek. Nos, az első kudarc kissé megviselt, de egy pilla­natra sem gondoltam azt, hogy most már a jövőnk ki­látástalan ... Pedig már az egyetemről családos apaként érkeztem haza, Szabolcsba. Benkő János: — Pék az apám, pék az anyám, pék a feleségem. Fe­leségemmel váltott műszak­ban dolgozunk. Most jöttem az éjszakai műszakból, s aki szereti is, amit csinál, nincs is-ideje azon töprengeni, hogy kiábránduljék a világból, az együtt nem vagyok elégedet­len. Érzem egyéni biztonsá­gom, mert érzem a társadal­mi biztonságot is mögötte, 6 van szép három gyerekünk. S ennek tudatában is érté­kelni kell, hogy mit vállalok el. Nekem már az ő jövőjük- re is gondolni kell. Talán azért sem hagytam fel a régi álommal: a görögdinnye-ne­mesítéssel. Lippai László nem tart at­tól, hogy megszólják, nem fél kijelenteni, ő igenis az apja nyomdokaiba akar lépni. Ha­tározott és célratörő. , — .Az édesapámnak köszön- hetem §jít a mesterséget. Azt láttam otthon, ha valami el­romlott, apu megcsinálta. Bármi volt az. Magunk sze­reltük a vízvezetéket, kerí­tést, kaput csináltunk. Bejár­tam ide hozzá a gyárba, s mikor elérkezett az idő, hová jelentkezzek, nem volt gon­dom. A 110-esbe vettek fel, s kértem, hogy a HAFE-ben legyek tanuló. Itt már köny- nyebben elintéztem, hogy az apám mellé, a brigádba ke­rüljek. Ez meg azért is sike­rült, mert az oktatóm, Sza- szala István együtt dolgozott apuval. Elindult a három HAFE- gyáregység, a Viharsarok Ku­pa szakma ifjú mestere ver­senyén, s olyan pontszámmal szorult a negyedik helyre, hogy viselheti a címet. De azért azt mondja: van még Békeviselt nemzedék

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents