Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
[|| HÉTVÉGI MELLÉKLET 1983: júniusi 18; A megyénk tájain való barangolásainkban immár a szatmári tájig értünk. Érdemes eltűnődni azon, hogy milyen roppant gazdagság a miénk: e kicsi országban tíz- húsz- ötven kilométereken belül változhat, lehet más arcú a táj, és lehet már arcú a tájban élő ember. A szatmári síkság folyami üledékekkel feltöltött lapály, peremein a Tisza, a Szamos és mellékfolyóik törmelékkúpjaival az Alföld északkeleti részén, a Nyírségtől keletre. A földrajzi meghatározás valójában csak annyit mond el erről a vidékről, hogy tudni lehessen belőle: különössége nem valamilyen embercsí- nálta különlegesség, hanem a földrajzi adottságokban gyökeredző törvényszerűség. Könnyű vagy nehéz a szatmári tájról írni? Nos egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű, mert a szerelmes ember is szívesen beszél a kedveséről, nehéz, mert minden tisztességes írástudónak kötelessége, feladata ez. Ebben a bevezetőnek szánt néhány sorban — így érzem — vétek lenne szemérmesnek lenni. Szatmár olyan tája az országnak, amelyet a történelem során jószerével sokszor elfeledtek. Renitens táj volt mindig, aszály és vizes évek, árvizek verte. Nyugtalan emberektől minden emberellenes hatalomnak terhes, nyugtalan embereivel mindig változó, és mindig megújuló. A földrajzkönyvek tanítása szerint folyók üledékével fel- töltött síkság, de a benne élőnek erek, patakok, folyócskák és folyók kuszálta táj. Végtelen legelőkkel, szántókkal, ligetekkel, erdőkkel, láposok- kal gazdag. Kemény föld, ami senkinek sohasem semmit nem adott még ingyen. Kemény föld, amelyik odaadást, szolgálatot követel, és jókedvében ezért fizet pazar örömmel, rosszkedvében ezért köt meg, büntet szigorúan az EZERARCÚ SZABOLCS-SZATMÁR Találkozások Szatmárban ember egyik leggyönyörűbb adottságával. Hűséggel. Szatmárban írott riportok következnek ezután. Írni fogunk e táj történelméről, gazdálkodásáról. Településeiről, hagyományairól, irodalomról és népi művészetről. Írni fogunk az emberekről, akik e tájban élnek, akik munkájukkal e táj mai történelmét írják. Ez az írás nem kívánt, nem is kívánhatott több lenni a kedvcsinálásnál. A legszebbet szeretné megmutatni: ha villanásnyi időre is, a szatmárban élő embert. — Szereted Szatmárt? — Igen. — Miért? — Nem tudom... Valójában a szatmári tájon élők hűsége az idegennek érthetetlen. öregembertől hallottam Milotán: — Becsavarogtam én fél Magyarországot. Vén koromra csak hazajöttem, pedig hát máshol talán könnyebb az élet. A Nyírben, meg itt egyformán várjuk az esőt, még imádkozunk is érte. Vagy káromkodunk. Milota egyszer Istent is cserélni akart, amikor bejött az aszály... No, de ha végre esik, akkor a homoki ember nyugodtan alszik, amíg az eresze csorog. Utána kimegy a földjére és dolgozik. Ha siet az se baj, ha késik az se. Itt meg? Jószerével egy-két órája van az embernek, hogy elszánja magát. És még tudnia is kell, hogy ne induljon korán, de azt is, hogy el ne késsen. Itt vagy kicsorbul a kapa, vagy elsüllyed az ember a sárba Ez a föld csak annak fizet, aki nagyon megszolgál érte.. — Szereted Szatmárt? Miért? — Nem tudom miért... A termelőszövetkezet elnöke helikopterbe ültet, Onnan mutatja, hogy míg az egész ország az aszályról panaszkodik, itt víz alatt állnak a lápszéli földek. Máskor, ugyanaz az elnök, jónak mondott mezőgazdasági évben, tenyérnyi repedéseket mutat a táblákon, amiket kínjában fiad- zott a föld. — És látja mégse megyek el innen. Talán alhatnék máshol nyugodtabban, talán nem rágnám magam, hogy ezen a talajon fele ideig tartanak a gépek ... Nehéz ezt elmondani, hogy miért. Az emberek miatt? Biztosan ezért is, de ha megvallatom magam, akkor kiderül, hogy szeretem ezt a kemény törvényű földet. Olvastam valahol, hogy a rétisas kipusztult nálunk. Ornitológus írta, neki szakmája ez, de én tudom, hogy nálunk ügyet sem vetve a robogó autóra sas gubbaszt a zsákmánya felett. Aki itthon van, aki ismerős, annak rengeteg szépséget mutat meg ez a föld. El kell udvarolni tőle, akár a szemérmes asszonytól, a titkait ... Munka? Hűség? Tudás? Mutatták egyszer az éppen renoválás alatt álló műemlék templomot Szamosbecsen. Hogyan történt nem tudom, de a templom bejáratánál az építők malteresládája nekiütődött a falnak. És a falról íagy darabon lehullt a vakolat. Több évszázados titkát mutatta meg a boltív: nem tudni már, hogyan történt, talán a Szamos volt nagy és tovább sodorta a követ hozó dereglyét, vagy kicsi volt, és nem engedte eljönni a partig, de a már ismeretlen építőmester keze alól elfogyott a kő. Fából faragta ki a negyed boltívet, és bekente gyorsan vakolattal, hogy a titka ki ne derüljön. Századokig szolgált ott a fa, szép testvériségben a kővel, és a hűséges vakolat mindmáig eldugta a titkot. Nem tudom életemben találkoztam-e a mesterség tudásának, a formálható anyag ismeretének szebb példájával? Magamtól kérdezem: — Szereted Szatmárt? Magamnak felelem, hogy igen, szeretem, mert nincs tisztelni valóbb mint a munkáját becsülő ember. A sorozatban későbbet szólunk majd a táj csodálatos műemlékeiről. Szólunk az irodalom emlékeiről, Kölcseyről, Móricz- ról... Építészetről, faunáról. Folyókról, árterekről, a hetvenes árvízkor meghalt, az árvíz után kihalásra ítélt és mégis megmaradt falvakról. És a többi faluról, amelyekben egy évtized alatt többet változott, gazdagodott az élet, mint előtte századok során. Miért szeretik annyian Szatmárt? A benne élő emberek miatt. Fiatal — Szatmárba idegenként érkezett néptáncos művész beszélte, mondta a maga szatmári vallomását — Mit adott nekem ez a táj? A felfedezést. Amikor tehetem, elindulok Mátészalkáról, túlmegyek a Kraszna hTdján és járom a falvakat. Annyi itt a megmenthető érték, annyi a kincs, hogy hosz- szú évekre gazdaggá teszi azt. aki mögérti őket. Ne értsd félre: nemcsak tánclépésekre gondolok, nemcsak arra amit nekem találkozásainkkor a tánc nyelvén az emberek elmondanak. Én az embert szerettem meg itt, és bár annak idején mindenki azt bizonygatta, hogy a szatmári ember zárkózott, nem szereti és nem fogadja be az idegeneket, én tudom, hogy ez valamilyen történelmi tévedés. Mostoha sorsú volt a táj, bizalmatlan benne az ember. De aki jó szóval, tiszta szándékkal, becsületes kíváncsisággal közeledik hozzájuk, azt elfogadják, és talán meg is szeretik... És egy másik találkozás: egyik irodalmi lapunk főszerkesztőjével, több kötetes költővel álltunk és nézelődtünk a szatmárcsekei temetőben. Egy ember, aki mellettünk tett-vett a sírok között, ránk dörmögött, hogy ugyan minek állunk ott, nem látványosság ez, nem az idegeneknek csinálták. Magyaráztuk, nézzük a kopjafákat, mert olvastunk róluk... Majdhogynem veszekedéssel kezdődött a beszélgetés, de aztán az lett belőle, hogy megtanulhattunk mindent, amit „csónakos” temetőről, ott helyben az emberek tudnak. És mert őszintén voltunk kíváncsiak, szíves házigazdánk is akadt a mordnak tűnő ránk szóló emberben. Igaz kíváncsiságunkért jó szóval és píncehi- deg pálinkával is megkínált. Minden pálinkánál jobban esett, hogy meghívott máskorra is ... — Szereted-e Szatmárt? — kérdem magamtól. — Szeretem, és lám végiggondolni is elég, hogy tudjam: a benn' lakó emberért szeretem. Alig több mint egy évtizede, 1970-ben az árvíz napjaiban kigyulladtak ezen a tájon a kíváncsiság reflektorai. Talán nincs az országnak olyan tája ahonnan ne segítettek volna emberek százai a mentésben és az újjáépítésben. Aztán a közfigyelem reflektorai kialudtak, és az ország közvéleményében Szatmár maradt az ami volt, elmaradott, sötét, idegen ízű, távoli világ. Igaz, a szatmári országutakon egy-két éve gyakoribbak a turistákkal teli buszok, igaz, nyaranta kerékpáros egyetemisták, és középiskolások tapossák a pedált a töltések gyalogútjain. Igaz, egyre több látogatója van az óriás fakoronák közé bújtatott műemlékeinknek, és jönnek azok, akik Móricz, Kölcsey emlékeit keresik, jönnek a néprajz kincsesházát felfedezők, és egyre többen a szép tájakat szeretők is. Napjainkban az ember, ha ezen a tájon él, úgy érzi, mintha, immár az árvízi tragédia egynapos kíváncsisága nélkül is több lenne a szatmári részt ismerni kívánó ember. Sorozatunk talán elmondja majd az ébredő érdeklődés számtalan okát. Gyárainkat, üzemeinket, termelőszövetkezeteinket, nemcsak kényért, hanem otthont is találó, az ingázásból hazatelepült fiataljaink életét. Ezt a bevezetést a sorozat elé nem is szánhattuk egyébnek, mint szállást csinálónak, a minden ember értékét megemelő jó kíváncsisághoz. Bartha Gábor Szatmári legelő. (Császár Csaba felvétele)
