Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-18 / 143. szám

1983. június 18. ^ MEGYÉNKBŐL INDULTÁK Szilvasán Pál SZOVOSZ-elnökhelyettes H ogy hányfelé indáznak egy tőről az em­beri sorsok? Legalább annyi irányba, | mint ahonnan a hasonlat származik; . úgy ágaznak szét az egy törzsökről eredő éle- •«tek, mint a szőlőn a kacsok. Tudtam ezt ed­dig is, de legutóbbi „földi”-keresésem alkal- • tnával ismételten erre kellett ráébrednem. 'ÍIMigha számlálhatnám ugyanis össze, hány­szor olvastam a görög katolikus templom mellett a cipészműhely cégéren a nevet: „Szilvasán György”. De, ha dr. Szilvasán Pál a SZŐVOSZ elnökhelyettese meg nem mond­ja, hogy édesbátyja a cipők doktora, sosem hoztam volna kapcsolatba kettejüket. A budapesti Szabadság téren levő, a szá­zadfordulón épült ház második emeletén, egy jókora, szolidan berendezett irodában, a tár­gyalóasztalnál szemben ülve vizslatjuk egy­mást: a Szabolcsból elszármazott, és az oda­került. A vizsgálódás másodpercekig tart cs^k, mert az első kérdés, amit a beszélgető- társ tesz fel, léket üt a jégen. — Kiesik a Szpartakusz? Mert istentelen drukkerje vagyok a „Szparinak”. Minden pesti meccsükre kimegyek . . . Valamikor a nyíregyházi MADISZ igazolt játékosa voltam. Máig is emlékezem Paszulyra, az intézőnkre... Meghányjuk-vetjük a labdarúgás sorskér- déseit. És kielégül a színház iránti kíváncsi­sága is. Aztán hozzákezdünk egy életút(as) sorsának felvázolásához. — Nyíregyházán születtem 1930-ban. öt- gyerekes suszter fia vagyok. Az öreg közis­mert és közkedvelt ember volt a városban; vígkedélyű, bortszerető, de nem iszákos. Tár­saságkedvelő. A mai kapitányság környékén, körülbelül a jelenlegi megyei könyvtár he­lyén volt a műhelye. A bátyám lépett az örö­kébe ... Miközben apjáról beszél, jókedvű ráncok szaladnak össze szeme környékén, s ahogy ezt a jótartású, őszes, megfontolt embert né­zem, úgy gondolom: örökölhetett valamit az apai tulajdonságokból. Ajtó nyílik: a halk léptű titkárnő érkezik. Kávét, üdítőt hoz. S míg a kávé erejét nyugtázzuk megelégedés­sel, Szilvasán Pál tovább mesél. — Épp a napokban voltam otthon a 35 éves érettségi találkozónkon. Micsoda örö­möm volt! Mert az osztály háromnegyede ha­zajött, és ez számomra azt mutatja, hogy ez a generáció vonzódik az otthoni, a szabolcsi földhöz. Az ország minden részéből érkeztek a társak... Milyen a Város? Aki tizennyolc­éves korában elkerült a bölcsőhelyről, és évente kétszer, háromszor jár csak haza, az érzékeli igazán a jókora változásokat, a vá­ros növekedését. Van egy friss élményem — neveti el magát. — A régi „kéri”, ahol érett­ségiztünk, a Szabolcs utcában volt. Most pe­dig, a találkozóra invitáló meghívón ez állt: Városmajor utca. Mit mondjak? Húszszor érdeklődtem míg odataláltam. Én, a valami­kori nyíregyházi... Óriásit fejlődött a város; elismerés azoknak, akik ilyenné tették ... — Ha végignézek az eddig eltelt időmön, úgy látom, hogy életpályám röviden össze­foglalható. Érettségi után egy héttel kerül­tem a földművesszövetkezeti hálózatba, mint könyvelő. Túlzás nélkül mondhatom: 1948­ban szerettem bele a szövetkezeti mozgalom­ba — ez nem szöveg —, és azóta hithűen ki­tartok mellette. Fellépdeltem minden grádi­cson. Amikor munkába álltam, öt falu — Révaranyos, Kopócsapáti, Gyüre, Kisvarsány, Nagyvarsány — tartozott hozzám. Nyilván a fejlődés — a változás — jele: így egyik név sincs már a térképen. Aztán Tornyospálcán is voltam egy évig, de ott már a szövetkezet vezető könyvelője lettem. Afféle mindenes. Mert a könyvelő is herélte a malacot, osz­totta a pamutot. Mindössze hárman voltunk az irodában. Azokban az években tapasztal­tam a nagy szegénységet, és a nagy ember­séget. Kitörölhetetlen nyomokat hagytak ben­nem ezek az évek .. . Később megyei segéd-, revizor lettem: nem hosszú időre, mert el­lenőrképző iskolára vittek. Abban az időben — 1950-ben — nagy káderínség volt, ott is tartottak az iskolán, — tanítani. Nagy stressz volt ez. Másfél év gyakorlat, egy tanfolyam, aztán máris a katedrára állítottak. Mindeh­hez huszonegy éves voltam, de akkoriban so­kakkal történt hasonló. — Egy év után vittek fel a SZÖVOSZ-ba. Azóta itt, ebben az épületben vagyok; az elő­adótól kezdve minden lehető funkciót betöl­töttem. Csak a szobám változott. Mindehhez kétségtelen szívósság kellett. Én nyugodt lé­lekkel mondhatom: meggyőződésből dolgoz­tam: nem a funkcióért, nem azért, mert „ne­kem feljebb kell mennem.” Ugyszeretően dolgoztam és próbáltam dolgoztatni. Nagy szerencsém volt, amikor vezetővé lettem; jó­kora tapasztalat volt már mögöttem, s tud­tam: a szövetkezeti mozgalom felvirágozta­tása elérhető... Életpályám — mondta — röviden összefoglalható, de egy törés azért akadt, s aki ismeri a szövetkezeti mozgalom 1956 körüli történetét, annak számára ez ért­hető is. Az ellenforradalom után tíz évig, 1967-ig nem voltam tagja a pártnak. Mégis ez idő alatt jutottam a főosztályvezetői szék­ig... Sokat dolgoztam. Jártam az országot, rengeteg embert ismertem meg. A szövetke­zeti vezetők szinte kivétel nélkül személyes ismerőseim. Kerestem és keresem az alkal­mat, hogy találkozhassam velük. Mert enél- kül ez a funkció nem látható el. A nyílt be­széd, a közvetlen kontaktus fontos dolog . . . Azon igyekszünk, hogy mindenütt rátermett ember legyen a vezető, ilyen álljon a szövet­kezeti érdekképviselet élén. Erre csak az al­kalmas, aki szívvel, lélekkel és ésszel dolgo­zik. Ebben az utóbbi időkben eredményeket értünk el: hat eset közül négyben szövetke­zeti elnök vette át a szövetségek vezetését. Így történt ez Szabolcs-Szatmárban is .. . Telefoncsörgés szakítja meg a beszéd fo­lyamatát. Néhány udvarias és kurta mondat után a kattanás jelzi, ismét felvehető a kis idő­re elvesztett fonal. Csak egy korty még az üdítőből. — ... mert — zárja le a gondolatot —: a szövetkezeti mozgalom nem szabad, hogy „kádertemető” legyen. Ez az a pont, ahol a beszélgetés egy időre elkanyarodik a személyes mozzanatoktól, s átvált a szövetkezeti mozgalom helyzetének taglalására. Hiszen dr. Szilvasán Pál, a fel- szabadulás utáni szövetkezeti mozgalom szin­te teljes egészét kísérhette végig. Nemcsak kísérte, irányította is. — Ami a gazdálkodási lehetőségeket illeti, nagyléptékű a változás. A kereskedelemben, az ellátásban betöltött szerepünk jókora, hi­szen az országos forgalom több mint egy- harmada a miénk, s a fogyasztási szövetke­zetekben 180 ezer ember dolgozik. A valami­kori HANGYA szövetkezet elenyésző volt a mai méretekhez képest. — Mindez nem jelent gondnélküliséget. Ha ugyanis demokrácia van a szövetkezetekben, ha szervezett a munka, jól mennek a dolgok. Csakhogy akad még kívánnivaló, s ez alól Szabolcs-Szatmár sem kivétel. Elég sok külső figyelmeztetés éri a mozgalmat, minket: „gyerekek nem jól dolgoztok”, holott nekünk belülről kellene ezt észrevenni. És javítani. Ügy gondolom, hogy a hatékonyság és a de­mokratikus működés rovására még az üzlet sem mehet. De ide tartozik, hogy az elidege­nedett apparátus a ml mozgalmunknak is nagy veszélye. Néhol ugyanis nagyobb figyel­met fordítanak a hatalmi pozícióra, mint az emberek, a szövetkezeti mozgalom érdekeire. Erre vonatkozó jó és rossz példával szolgál­hat szülőmegyém is. Ügy vélem: a szövetke­zeti demokrácia lehetne bátrabb, de ha ezt szóvá tesszük, nem hagyható figyelmen kí­vül a tágabb környezet sem. Azonban az is igaz, hogy ami van, azzal sem mindig élünk, és a demokrácia sokféle csatornán keresztül, ám hozzávetőleg egyformán fejlődhet... Fogytán az idő, kevesbedik a papír, s csak az elnökhelyettessel ismerkedtünk eddig. — Van egy fiam, válogatott vízilabdázó, a Szpartakuszban játszik. Ennek persze akad árnyoldala is: sportállást kapott, igaz azért számviteli főiskolára szeretne menni, habár kétlem, hogy a jó tanuló, jó sportoló címre pályázik majd. Tény azonban: válogatott szinten sportolni és jól tanulni, csak a legki­válóbbaknak sikerül... Húsz évig laktam a József Attila lakótelepen, most jutottam odá­ig, hogy Budára, az Attila körútra költöz­tünk. — Telkem, nyaralóm nincs. Ha tehetem evezek, „Dunás” vagyok. Beülök a csónakba, felevezek Horányba. Ez a pihenés... A nap­jaim elég zsúfoltak, de nem vagyok éjjeli ba­goly. Ha véget ér a munka, megyek haza. Ez azonban nem mindig jelenti a munka végét. Viszem haza a táskámat is, amiben sok min­den van. Ami napközben elmaradt, azt meg­csinálom otthon. Persze ez alól is van kivé­tel: tegnap úgy fél hétkor indultam haza; a Minisztertanács elé kerülő jelentésen dolgoz­tam. Ma sietek, hallgatni akarom a mécs­eseket ... — Ha visszanézek, noha ötvenhárom éves korában nincs még az ember a végén, akkor mindent összegezve: nem érzem elégedetlen­nek magam. A magánéletem sikerült, s ez nagyon fontos, hiszen ez a hátország a köz­funkció betöltéséhez. Ügy gondolom: szolgál­hattam, szolgálhatok egy jó ügyet... És nem szakadtam el a szülőföldtől sem, ahol mind­máig testvéreim, barátaim élnek. Minden hazautazás élmény. Ha véget érnek a hiva­talos tennivalók, s marad még idő, megyek a bátyámékhoz. Mindig van miről beszélni... És olyan jó töltött káposztát, mint náluk, se­hol sem ehetek ... Ügy érzem Szabolcshoz tartozom. A gépkocsivezetőm a megmondha­tója: valahányszor meglátom a megyetáblát, annyiszor köszönök kézfelemeléssel a szülő­földnek és búcsúzom a szülőföldtől. Speidl Zoltán Radványi Géza mozija Jelentős késéssel, majdnem húsz esztendővel az elkészül­te után kerül csak a magyar közönség elé Radványi Géza látványos film-képeskönyve, a Tamás bátya kunyhója, mely a népszerű regénynek nem az első — és nyilvánva­lóan nem is az utolsó — mo­ziváltozata. Az esetek döntő többségében alapos indokok mentik vagy magyarázzák egyes művek premierjének el­maradását. Mondjuk az a csöppet sem mellékes körül­mény, hogy a film ára na­gyon drága „új korában”, vi­szont évekkel később már megfizethető. Vagy egy másik variáció: a társadalmi-politikai akuszti­ka nem kedvező a bemutató­hoz (de, mint köztudott, egy- egy téma, problémakör, je­lenség stb. megítélése eléggé változó). A Tamás bátya kunyhója nem ilyesfajta okokból került az elutasított filmek listájára. A magyará­zat sokkal egyszerűbb: akko­riban Radványi Géza külföl­dön — Nyugat-Európában — tartózkodott. Munkái előtt — az egyetlen Valahol Európá­ban című klasszikus filmjét kivéve — leengedték a so­rompót. Annak ellenére, hogy a mester sikeres produktu­mok egész sorát hozta tető alá, soha nem tagadta mega hazáját és szomszédainknál — a lengyeleknél, a jugoszlá- voknál stb. — egyáltalán nem nyilvánították nem kívánatos személynek. A Tamás bátya kunyhója a Szovjetunióban is az elis­mert filmek közé tartozott. Magyarán szólva: mi is nyu­godtan megismertethettük volna a közönséggel Radvá­nyi Géza regény-adaptáció­ját. Egyébként is az a véle­ményem, hogy külön kellene választani a filmet és megte­remtőjét. Radványi Géza „státusa” — 1965-höz képest, amikor a Tamás bátya kunyhóját for­gatta — gyökeresen megvál­tozott. Először csak haza-ha- zalátogatott, majd megvalósí­totta régi álmát a Circus Maximus megrendelésével. Aztán végleg visszatelepült. Nem szójáték, ez az igazság: ő most már megint otthon van itthon. Nos, ezek után ta­lán nem meglepő, ha szót emelünk azon filmjei bemu­tatása érdekében, melyek tar­tós távolléte alatt születtek. Teljesebbé válhatna így a kép egy világcsavargó ma­gyar rendező életútjáról. Re­méljük, hamarosan alkal­munk lesz a Monsieur Bard különös óhaját, a Lányok egyenruhában, a Nem kell mindig kaviár s a többi Rad- ványi-filmet megtekinteni. Mindegyik jól jegyzett opusz. Szakmai erényeik dicsérete­sek s olyan színészek játsza­nak bennük — többüket a szereposztásban mindig igé­nyes Radványi fedezte fel! —, mint Louis de Funes, Mi­chel Simon, Lino Ventura, Romy Schneider, Elke Som­mer, Curd Jürgens, Jean Paul Belmondo. De térjünk vissza a Tamás bátya kunyhójá-hoz. Hadd vegyük ehhez igénybe egy tömör pályakép leglényege­sebb megállapításait: „(Rad- ványit) főképpen a drámai helyzetek érdeklik: a szemé­lyiség összeroppanása, a kap­csolatok hajszálrepedései, a lélek mélyén dúló folyama­tok ... Tiszteli a mesét, úgy is fogalmazhatnánk: a klasz- szikus dramaturgia szabá­lyait. Szeret szórakoztatni. A kaland és a látványosság ná­la fontos pillére a jó mozi­nak. Történetei fókuszában hús-vér jellemek állnak.” Nyilvánvaló, hogy Harriet Beecher-Stowe regénye, me­lyet többféleképpen ítéltek meg az egyes korokban, hol ezt, hol azt, hol amazt „ol­vasva ki” a regényes cselek­ményből, ideális alapanyag­nak bizonyult Radványi Géza számára. Hiszen sztorija for­dulatos. Figurái emlékezete­sek. Tálcán kínálja a hatásos- ritmusos nagyjelenetek meg­szerkesztésének lehetőségét. A romantikus szemlélet fö­lött ugyan egy kissé eljárt az idő, de hát Radványi mindig kedvelte az érzelmességet. Ami pedig a Tamás bátya kunyhóját illeti, a ma embe­rét — illetve a tegnapét, hi­szen 1965 és 1983 között is el­telt némi idő — nem annyira a naív szemlélet, a kissé le­egyszerűsített ábrázolás, a küzdelmek kiszámítottsága ragadja magával, hanem az az „üzenet”, mely fenntartás nélkül vállalható. Jelesül: hogy mindenkinek joga van a szabadsághoz. És ennek a jognak az érvényesí­tése érdekében érdemes áldo­zatokat hozni. Beecher-Stowe művének más következtetései és hangsúlyai is vannak, ám az olyasfajta freskók, mint a Radványi Géza-rendezte olasz —NSZK szuperfilm aligha al­kalmasak a mélységek felvil­lantására. Végül is a „nemes kom­mersz” lehetőségei határozták meg az átültetés színeit (amit a közreműködők névsora s mindenekelőtt a sztárparádé bizonyít legmeggyőzőbben: a filmben — az akkori nagysá­gok közül — fontos feladatot vállalt John Kitzmiller, Otto Fischer, Eleonora Rossi Dra- go, Herbert Lom, Myléne De- mongeot és Juliuette Greco). Radványi Géza munkáját leginkább a „korrekt” jelző­vel illethetjük. Nem szósze­rinti tolmácsolással szolgál, inkább az események lénye­gét igyekszik megeleveníteni. Élő a film atmoszférája, kitű­nőek a tömeg jelenetek, pergő a cselekményvezetés. Az epikus hömpölygést ma már bizonyára tempósabb be­állítások lendítenék előre, az is tagadhatatlan, hogy a Ta­más bátya kunyhójá-ban időnként túlcsordulnak az ér­zelmek, ám ezeket a kritikai megjegyzéseket az egykori esztétikai ideálok számlájára is írhatjuk. Azon túl, hogy Radványi tudatosan és kedv­vel alkalmazta a már koráb­ban, itthon kikísérletezett ef­fektusokat. Mondják, a most már vég­leg megérkezett művész „csak” mesterembernek tartja magát. Nem az elnevezés — a cím, a rang — fontos. Mi­nél több ilyen felkészültségű mesteremberre — rendezőre — lenne szükség film­műtermeinkben. Veress József PARKINSON'S LAW Parkinson torvénye vagy as Érvényesülés iskolája Bp., 1983. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó A könyv a neves tudós im­már harmadik magyar ki­adást megért, egyes helyeken mégis hiánycikknek számító műve. Angolul 26, egy-egy fejezete — a londoni Econo­mist jóvoltából — már 28 éve olvasható, s szinte megjelené­se pillanatától nemzetközi ér­deklődés és vita tárgyát ké­pezi. Negyedszázada foglalko­zik vele a magyar sajtó is. A „Figyelő” — noha még két­ségbe vonta Parkinson létét — 1958. március 4-i számában „Űj közgazdasági törvény” cím alatt írt róla. Később az Akadémia Tájé­koztatója, az Állam és Igaz­gatás, sőt a Magyar Nemzet is cikkezett e tárgyban. Mivel azonban az azóta eltelt évek alatt semmit sem veszített aktualitásából, s egyébként is többet hivatkozunk rá, mint amennyit valójában tudunk róla, talán nem érdektelen is­mételt könyvpiacra kerülésé­re irányítani a figyelmet. Klj iíj, hát tulajdonképpen Cecil Nortücote Parkinson, s mi gyákfan Idézett műve? Az ezúttal bemutatott alkotás szerzője egy sokoldalú és gaz­dag élettapasztalaté egyéni­ség. Utazó és sportember, il­letve egyetemi tanár, törté­nész, politológus, valamint humorista egy személyben. Méltán világsikert aratott műve révén tíz fejezetben, 170 oldalon és 33 100 példány­ban juttatja el hozzánk nem mindennapi éleslátásra valló, Karinthy Frigyes sziporkázá- saira, Váci Mihály „Utazás Bürokronéziában” című sza­tirikus körképére és az élet fonákságainak jogos kifigurá­zásáról ismert Lúdas Matyira emlékeztető szatíráit. A Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó tavaszi slágeré­nek tárgya a legszélesebb ér­telemben vett munkahelyi ér­vényesülés. Műfaja egy tudo­mányos teljesítmény, egy hu­moros esszé, illetve egy rend­kívül szellemes és kifejezetten tetszetős paródia jól sikerült ötvözete. Uralkodó módszere a kíméletlen szatíra. Célpont­ja a többé-kevésbé minden­hol fellelhető bürokrácia, az önmagát túlélt és túlmérete­zett hivatali apparátus. Természetesen nem Par- kinsoné az utolsó szó ebben a témában. S mivel ő maga sem tartotta annak, úgy sportszerű, ha mi is ezzel a mértékkel mérjük. Ám a könyv értékelése közben még ezek előrebocsátása mellett is kívánatos az erényekről in­formált olvasó fogyatékossá­gokról való tájékoztatása is. Ilyennek minősül a könyv azon vonása, hogy többnyire csak a tények regisztrálását vállalja magára, hogy a leírt negatív jelenségekre meg sem kísérel ellen javallatot adni, s hogy nem vesz tudomást a politika hivatal arculatát is formáló jelentőségéről. Példái (noha azok nem tő­lünk vett esetek), fejtegetései, a közigazgatási intézmények, illetve a gomba módra szapo­rodó bizottságok számszerű és százalékos növekedésének va­lós vagy vélt törvényszerűsé­géről alkotott képletei alap­ján mégis érdekes, nálunk is hasznosítható, továbbgondol­kodásra serkentő szellemi produktum. Tidrenczel Sándor KM HÉTVÉGI MELLÉKLET I LiliJ ii ll 1 1 1 lm KI flSll Jf fm 7 O § í £ 1 1 I fl < ff

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents