Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-18 / 143. szám
1983. június 18. e Találkozó után Színházi levél A li. országos színházi találkozónak, amelyet május 23. és június 3. között rendeztek Budapesten, immár hagyományai vannak. A tavalyi tapasztalatokból okulva idéo szervezettebb volt a program: mindennap egy vidéki színház mutatkozott be többnyire egy produkcióval. Kivételt képeztek a gyerekelőadások, amelyek új elemként jelentek meg ezen az évadvégi seregszemlén. A találkozó másik újításaként a fővárosi színházak is részt vettek kijelölt produkciókkal. Ez a két hét nemcsak változatos színházi programot kínált, hanem alkalmat is adott a szakma képviselőinek a problémák megvitatására, a tapasztalatok cseréjére — szakmai viták keretében. A szervezés a tavalyihoz képest ebben is javult nem egy-egy előadás után tartottak szakmai vitákat, hanem témák szerinti csoportosításban. Külön kerültek megbeszélésre a zenés darabok, a magyar drámák, a klasszikusok, a félklasszikusok és a gyerekelőadások. Ezzel a tematikai felosztással valójában a magyar színház jelenlegi problémái is sarkítottan jelentkeztek, amelyek hasonlóak Budapesten és vidéken egyaránt. A meglehetősen mostoha körülmények között dolgozó és nálunk hagyományokkal alig rendelkező zenés színház fogalmába az operetttői a musicalen át az operáig sokféle stílus és műfaj tartozik. Példa erre a fesztiválon bemutatott darabok széles skálája is: Fényes Szabolcs Szerdán tavasz lesz című operettjétől (Fővárosi Operettszínház) Bartók Csodálatos mandarinján keresztül (Zalaegerszegi Állandó Színház) T. S. Eliot— A. Webber Macskák- jáig (Madách Színház). örvendetes jelenség, hogy kilenc magyar darabot mutattak be színházaink. Ami azt jelzi, hogy színházaink végre kiemelt feladatnak tartják a kortárs hazai szerzők bemutatását. A magyar szerzők — Krúdy Rezeda i Kózmérjának nyíregyházi ; és Remenvik Zsigmond Vén Európa Hotel című darabja debreceni előadásának kivételével — mind élő kortárs drámaírók. Fejes Endre Vo- ' nó Ignácát á Józsefvárosi Színház és a szolnoki Szigligeti Színház is műsorára tűzte. Moldova György Titkos záradékja a Nemzeti Színház legutóbbi bemutatója, Karinthy Ferenc Négykezesét kísérleti műhelyünk, a Játékszín tartja műsorán. A romániai magyar irodalmat Kocsis Istvánnak A korona aranyból van című műve képviselte a szegediek előadásában, amely egy régóta nem látott, tehetséges színésznőnknek, Pap Évának, adott lehetőséget az ismételt bizonyításra. A magyar drámairodalomból főként a fiatalok műveit hiányolhatjuk: a seregszemlén mindössze Sá- rospataky István kevéssé sikerült drámája, a Szemfényvesztők szerepelt, és Csukás István gyerekdarabja, az Ágacska. A klasszikusok listáján idén az orosz drámaírók vezetnek, közülük is elsősorban Csehov. A Manó, e korai Ványa bácsi változat a Katona József Színház idei legnagyobb sikere volt, érthető, hogy a találkozón is ezzel képviseltetik magukat. A kaposváriak Gogol remekét, a Revizort vették elő, amelynek elévülhetetlen aktualitását a Gothár Péter rendezte előadás is megerősítette. Shakespeare is listavezető idén, a találkozón két Szentivánéji álmot is láthattunk más-más felfogásban, a Pesti Színházét és a kecskemétiekét. Sajátos modern Moliére- értelmezés a pécsi Nemzeti Színház Tartuf/e-előadása. Az évad talán legnagyobb sikere a miskolciak Peer Gyntje Csiszár Imre látványos rendezésében, Blaskó Péterrel a címszerepben. Talán erőltetett tematikai kategória a „félklasszikusoké”, ide érthetően azok a darabok kerültek, amelyek máshová nem fértek be. Ezek valójában a 20. századi világirodalom olyan, ma már szinte klasszikusnak számító remekei, amilyen Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című darabja (Vígszínház), Gombrowicz nálunk eddig nem játszott Yvonne, Burgund hercegnője című műve (veszprémi Petőfi Színház), Krleza Glembay vér című drámája (győri Kisfaludy Színház) és Kafka novelláinak Radnóti színpadi adaptációja, amelyet színészként és rendezőként is Darvas Iván jegyez. Túlzás lenne a II. országos színházi találkozó színvonalát egyenletesnek ítélni. Ez az egész magyar színházkultúra szempontjából is hamis kép lenne. A változatos seregszemle valójában pontosan tükrözi a pillanatnyi helyzetképet. A magyar színház jelenleg ha nem is válságban, de mindenképpen leszálló ágban van. Ennek a jelenségnek számos objektív oka van (gazdasági nehézségek, vidéki színészek helyzete, műsorpolitika, káderpolitika), amelyek egy része a tanácskozásokon is szóba került. Lényegesebb azonban a művészi válság, a színházi műhelyek hiánya. A hetvenes évek nagy színházi megújulása éppen a vidéki alkotóműhelyekben történt, például Szolnokon, Kaposvárott, Kecskeméten. Ezek közül ma csak Kaposvár tartja — ha nem is egészen — a régi formáját, de következetes munkamódszerét és társulatkovácsoló erejét. Hozzájuk kezd felzárkózni az utóbbi években Miskolc, és új műhely van kialakulóban Zalaegerszegen is. Általában azonban a vidéki színházak működésére az évenként változó vezetés, a fölbomló, széteső társulat, a kapkodó műsorpolitika és az egyenetlen művészi színvonal jellemző. A fővárosi színházakban sem jobb a helyzet: egyedül a Vígszínház őrzi még hajdani műhelyjellegét, bár hatalmas társulatát már nem képes megfelelő mértékben foglalkoztatni. A Nemzeti Színház megújhodása még várat magára, az idei év nem sok eredményt hozott. A legjobb budapesti színház jelenleg kétségtelenül a Katona József Színház, amely- idén önállósodott, és első sikeres évadjával már saját j közönséget nevelt magának, j A li. országos színházi I találkozó mégis ered- j ményesnek mondha- í tó: a megváltozott koncep- ció azt bizonyítja, hogy nincs külön fővárosi és vidéki színikultúra. Egyetlen, többé-kevésbé egységes — ! a problémákban közös és színvonalában hasonló — magyar színházi kultúra létezik, amelynek fejlődését, továbblépését, a hullámvölgyből való mielőbbi kijutását talán az ilyen összegző számvetések is elősegítik. Jékely Zoltán: Én félálomban néha látom, hogyan hevernek szerteszét, hason az egyik, másik háton, a szétlőtt testű feketék. Mit ontottak hazájukért: szén-bőrükön megalvadott vörös csomókban áll a vér. Lenyalják majd éhes sasok! Apotheozis* Ott üljenek majd fütyörészve, a fák árnyékos oldalán; kezükben aranyajkú csésze, ölükben kecskemellű lány! S várná mindaz, amit ígért nekik a sok fekete szent; várná őket Krisztusukért A magasban motor lebeg: nem bújnak el már mint pulyák! Feléje fittyet intenek. S egyik mutatja hátulját. Most már jöhet a bomba, gáz: magától foszlik az izom. Várná őket az a csodás, százszor ígért paradicsom! Várná őket az ég ölében cukor-homokú sivatag, hol itt-ott hosszúlábú ébenfák kérgiből hűs tej fakad! •Hetven éve született Jékely Zolt&n kfilti. az örök Négus odafent! A testük ős törvény nevében gondjába veszi a homok, eltűnnek benne észrevétlen, mint vízcsepp vagy a lábnyomok. Hazájukért haltak szegények, hordozza meg nevük a hír, hirdesse őket hősi ének, kőoszlop és hitvány papír. Hazájukért haltak, szegények, mint magyarok, mint lengyelek; áldás a győzőitek nevének! Na, költők, énekeljetek! Adalékok a város történetéhez Az újratelepített Nyíregyháza in. Kitűnt az eddigiekből, hogy míg a nagyhatalmú Károlyi Ferenc grófnak a nyíregyházi lutheránus telepesek körül kirobbant ügy csupán több földesúri intézkedést, többszöri Bécsbe utazást, kényelmetlenséget, végül a Vatikánhoz való folyamodást jelentett, addig a telepesek vezére: Petrikovics már csakis a magas földesúri pártfogás révén kerülte el a törvényes megtorlást. Ezekkel szemben Wándlik Márton, az őstirpákok magukkal hozott lelkésze megszenvedett Nyíregyházáért és híveiért, minden főúri támogatás, illetve védelem ellenére is. Nagy Elek az 1931-ben megjelent „Nyíregyháza és Szabolcs vármegye községei” c. monográfiában így írt a lutheránus vallásnak a tirpákok életében vitt szerepéről: „Az 1753-ban beköltözött új telepesekre jellemző, hogy alig szálltak meg, a saját házukat talán még fel sem építették, s már az Isten házának felépítésére gondoltak. 1753. aug. 23-án, a telepítési patens kibocsátása után három hónap múlva már templom építésére kértek helyet a földesúrtól, azt meg is kapták, de nádfedelű kis templomukat csak a következő évben tudták felépíteni”. Érthető így, hogy az újratelepített Nyíregyháza egyik legfontosabb személyisége az őstirpákok szeretett lelkésze: Wand- lik Márton volt. A nyíregyházi evangélikus egyház feljegyzései szerint Wandlik Márton lelkészként Nyíregyházán szolgált az 1753—66 közötti években, szolgálati éveinek száma: 12. Ma már nem tudni miért, de tény, hogy a Csabai Ekklésiá- tól elmozdították, egy Med- vedszky nevű kántorral együtt. Van még ezen Történetkönyvnek az Előszó részében 2 figyelemreméltó bejegyzés is: „Megaranyozott rézkehely, egy lapos tálkával, melyre ez van vésve: Marti - nus Wandlik curavit pro ecc- lesia Nyíregyház anno 1752 die 20 Septembris”, továbbá: „ ... ismét nagy bajt okozott magának ezen új Község, a’ lelkésznek idöelötti behozatala és templomház felépítése által”, összhangban van ezzel az a tény, hogy Károlyi már Szabolcs vármegye 1752. április 19-én tartott közgyűlésén közhírré tette nyíregyházi és Cserkesz pusztai telepítésének tervét. A több hullámban érkező telepesek előőrsével érkezhetett Wandlik Márton, aki kezdettől fogva egyházi szolgálatokat végezhetett hívei között. Hivatalosan ez csak később vált lehetővé, hiszen Károlyi Ferenc gróf még 1753. aug. 5-én csak így válaszolt Wandlik Márton volt csabai lelkész levelére: „Kedves dolog előttem, hogy tisztelt Ura- ságod itt a maga lelkészi szol- gálatját ajánlotta, azért ezennel én is bizonyossá teszem az iránt, hogy ha a szándék- lőtt gyarmatosítás jól sikerül, és ö Felségétől óhajtott enge- delem jő, részemről tisztelt Uraságodnak alkalmaztatását a lelkipásztorságra jóváha- gyandom”. Tudjuk, hogy Wandlik az Orosz utcán (Felső utca vagy Hornej ulica; ma: Kossuth utca) lakott. Ezzel egybehangzó tények tűnnek ki a helytartótanács 1754. okt. 3-i leiratából, amely szerint: „... a lutheránus pap még a múlt év október 8-án Nyíregyházán letelepedett, s a lakosok imaházat emeltek, amelyben a pap mostanig nyilvános vallásgyakorlatot merészkedik folytatni, mégpedig királyi engedély nélkül, a törvények értelmében e papot szigorúan meg kellene büntetni”. Az intimatum meghagyta a vármegyének a következőket: 1. „a nevezett papot azonnal űzze ki a vármegye területéről, s elfogatás terhe mellett tiltsa meg neki a visszatérést”. 2. „az imaházat pedig a vármegye azonnal alapjából rontássá le”. Az alispán a helytartótanácsi és püspöki kettős felszólítás ellenére sem űzte el a papot! Végül Károlyi elhatározta, hogy minden gyalázat nélkül „maga rontatja le az imaházat”. Ezért 1754 októberében Szaplonczay János megjelent Nyíregyházán, magához hivatta Wandlik Mártont, s rábírta őt, hogy míg a körülmények kívánják, rejtőzzék el. Az oratóriumot pedig a telepesekkel „eltörölte egészen”. Tudjuk, hogy az oratórium harangját Súlyán Ádám tanyáján szénaboglya alá rejtették. Wandlik mintegy másfél évig Debrecenben élt Károlyi segítségével. Még 1754. nov. 4-én Nyíregyházáról Nagykárolyba latin nyelvű levelet írt, amelynek néhány lefordított sora is jól érzékelteti bátorságát és elszántságát is: „A fölfeszített Üdvözítő példájára önként elhatároztam magamat a szenvedések elviselésére; így hát ügyemnek — mely Excellentiádra és reám is gyűlöletet hárít — elhagyására sem számkivetéssel, sem börtönnel, sem bilinccsel, sem halállal való ijesztgetéssel nem engedem magamat kény- szeríttetni, támogattatván Ex- cellentiádnak további hathatós oltalmával, atyai védelmével és legkegyesebb pártfogása reményével.” Károlyi négy bíztató levelet küldött Debrecenbe Wandlik- hoz, aki pedig híveit buzdította kitartásra és türelemre. Egyelőre azonban a jobb idők reménye sem mutatkozott, s a valóságban a hívők sorsa naponként rosszabbra fordult; a bizonytalan Jövő miatt sokan a házépítést is abbahagyták. Így 1755. április—május havában már izzó volt a hangulat a telepesek között: „Károlyi a püspöknek tett ígérete értelmében magához hivatta Nyíregyháza eleit (vezetőit), s előadta nekik a katholikus plébánosnak tervbe vett behelyezését. Azonban minden rábeszélése dacára a nyíregyháziak köny- nyek közt kijelentették, hogy tanítójuk nélkül nem maradnak meg!”. Megtörtént ekkor (1755. ápr. 15-én) a következő eset: Gerstocker Antal „a fényi plébános a rendek jelenlétében följelentette az alispánnak, hogy a lutheránus pap Nyíregyházán lappang, és ott papi teendőket végez. A vizsgálat megejtetvén kitűnt, hogy egy szegény elöregedett lutheránus prédikátor járt a községben alamizsnát kéregetni, de semmiféle papi funkciót nem végzett. A kiküldött szolgabíró a mestert is ki akarván hallgatni, katonákat küldött érte. A mester látván, hogy katonák jönnek érte, futásnak eredt, de elfogták. Erre a község jegyzője kijelentette az alispán előtt, hogy ha négy-öt embert talált volna ott, megölték volna a katonákat!” A dolgok így állván, 1755. júniusában Károlyi „ámbár még első folyamodványát sem intézték el az udvarnál, újra a királynéhoz folyamodott ... nemcsak a kathóli- kus plébános korai behelyez- tetésének halasztását kérte, hanem egyúttal a lutheránus pap visszatérésére is engedélyt igyekezett kieszközölni.” Ezúttal felterjesztését elég kedvezően fogadták, s a katolikus pap Nyíregyházára való helyezését (kb. 4 katolikus gazda volt csupán) azonnal felfüggesztették. A bécsi udvarban 1756. márc. 24-én végül létrejött a megegyezés az egri püspök és Károlyi között. íme az egyezség öt pontja: 1. A nyíregyháziak előimádkozót (kántort) tarthatnak, aki azonban papi teendőket nem végezhet. 2. A lutheránus pap évenként háromszor — a főünnepeken — látogathatja csak meg híveit, s ezen alkalmakkor három-három napig tartózkod- hatik ott a lelki teendők végzése végett. 3. A katholikus pap István király napján foglalja el hivatalát, s a plébá- nosi teendőket ingyen tartozik végezni, még stólát sem szedhet. 4. Mivel kálvinisták úgysem igen vannak Nyíregyházán, templomuk visszavétetik a katolikusok számára. 5. A földesúr igyekezni fog, hogy katolikus települők is jöjjenek Nyíregyházára. Az elköltözködés és elégedetlenség csak 1756 márciusában szűnt meg, amikor Károlyi a királyi engedélyt és a püspökkel kötött egyezséget „leküldötte” Nyíregyházára: „A nemes gróf kellő utasításokkal látván el a Debreczen-i ben idéző lutheránus lelkészt, Wandlikot, a közelgő húsvéti ünnepekre leküldötte őt közéjük. A hívek azután öröm közt és nagy áhítattal ülték meg a húsvétot a gróf által átengedett épületben." Emiatt gróf Barkóczy Ferenc egri püspök és Károlyi között végleges meghasonlás következett be, s ezért Károlyi Ferenc a római szentszék elé tárta az ügyet döntés végett. Nagy gonddal szerkesztett latin nyelvű folyamodványa a következő címet viselte: „A római katholikus vallás állapota Magyarországnak tiszántúli részeiben, az A. megyés püspök és B. gróf földesűr között a lutheránusoknak N. elhagyott község betelepítésekor felmerült viszály megvi- lágosítására.” 1756. nyarán érkezett meg a római kúria legkiválóbb theológusainak döntése: „.. .a földesúr véleménye, mely a lutheránusok vallásgyakorlatát nemcsak megtűri, hanem meg is engedi, elébe helyezendő a püspök véleményének!” Károlyi Ferenc vallási tü- relmessége főleg gazdasági okokra vezethetők vissza; a parlagon heverő földek benépesítése, gyarmatosítása olyan fontos volt számára, amely mellett minden egyéb szempont eltörpült. Abban a hitben halt meg 1758. augusztus 14-én, hogy a gazdaságilag megerősödő telepesek áttérnek majd az igazi, a katolikus hitre. Ez nem következett be, sőt 1765-ben Nyíregyháza község azért folyamodott az új földesúrhoz, gróf Károlyi Antalhoz, „hogy érdemes lelkésze az új evangélikus egyháznak, Wandlik Márton bár elaggott, eddig élvezett javadalmában hótta napjáig meghagy assék.” A nagy emberek, a szeretett személyek működését a nép legendákkal színezi: így a nyíregyházi evangélikusok hagyományai szerint is a város Bujtos nevű tavának elnevezése Wandlik Márton 1754. évi ottani bujdosásával kapcsolatos, jóllehet nem is itt bujkált. Végezetül megemlítjük, hogy Károlyi Antal már nem sok együttérzést mutatott a nyíregyháziak iránt, akik 1771-ben kénytelenek voltak a királynőhöz fordulni: „mégpedig némi eredménnyel, mert legalább annyit ki tudtak vinni, hogy ezentúl sajá. lelkészük szolgálatát igénybe vehetik, ha a katolikus papnak a stólát megfizették. A lelkész azonban ezután is csak tanítói minőségben tartózkodhatott közöttük. Így hát teljes vallásgyakorlati szabadsághoz csak akkor juthattak, midőn II. József türelmi rendelvényét kiadta. Templom építéséhez is csak ezután foghattak.” Dr. Fazekas Árpád (Vége.) KM HÉTVÉGI MELLÉKLET
