Kelet-Magyarország, 1983. június (43. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-18 / 143. szám

KMhETVÉGI MELLÉKLET

1983. június 18.

Tartalmi, formai gazdagság

A YII. nyíregyházi éremmnyészeti tábor zárókiállítása

A

VII. nemzetközi éremművészeti alkotótelep zárókiállítása szép és nemes tárlat. Rangos magyar művészek — Gáti Gábor, Győrfi Sándor, Kiss György, Sebestyén Sándor, Szabó Iván, Szentirmai Zoltán, Tóth Sándor — és sokféléi, Angliából, Bulgáriából, Csehszlovákiából, Finnországból, NDK-ból, Szovjetunióból jött szobrászok állították ki közösen munkáikat, akárcsak korábban, az előző hat alkalommal. Az egyszeri és időszaki kiállítás is fogalmat ad az évről évre megújuló művésztelep jellegéről, de fontossága nem ítélhető meg a már történetté lett előző évek nélkül, amelyek tapasztalatát, egyedülálló lenyomatát őrzi az évenként gazdagodó sóstói éremgyűjtemény.

Három tényezőt kell különösképpen számba venni, ha végiggondoljuk ezt a hét évvel ezelőtti kezdeményezést, ■hatását és eredményét.

Az egyik a magyar szobrászat, különösen az érem és a kisplasztika gazdag múltja, esztétikai rangja, nemzetközileg is számon tartott, elismert mai színvonala. Szobrászaink kezdeményező készségét, táguló világát, szakmai leleményét nemcsak a hazai biennálék vagy más bemutatók bizonyítják, hanem szinte minden nemzetközi szereplésük visszhangja. Ez a legfontosabb fedezete annak, hogy életképesen indulhatott olyan kezdeményezés, mint a nyíregyházi, habár a környezeti kultúra értékeiben oly gazdag megyének alig volt szorosabban vett plasztikai hagyománya. De a mai magyar szobrászat ereje volt az, amire a helyi kezdeményezés épülhetett, ez kovácsolhatta össze a műhelymunka során a magyar és a külföldi alkotókat. Ma már számon tartják, mi újat hozott évről évre a nyíregyházi művésztelep, és egyéni rangot jelent az ottani szereplés.

Egy másik fontos tényező a műhelymunka lehetősége. A technikai feltételek évről évre jobbak és még javulhatnak is, de az eredmény nemcsak ezen múlik. Hanem az alkotótelep légkörén, az együtt, egymás mellett töltött néhány hét munkalázán, az alkalmon, hogy új eljárásokat, megoldásokat kipróbáljanak, hogy egymás szeme láttára szülessenek a tervek, a minták, egymás segítségével az öntvények. A különös feszültségű hetek munkatempójában országhatárokon túlérő szakmai barátságok kovácsolódnak, tartós hatások, kölcsönhatások születnek.

A harmadik tényező a művésztelep nemzetközi jellege. Akármennyire esetlegesnek tűnhet is a külföldi résztvevők kiválasztása vagy kiválasztódása, a közös munka kiemeli a szemléleti, magatartásbeli rokonvonásokat. És minthogy a leginkább rendszeres kapcsolatokat a szocialista országok művészeti szövetségeivel való egyezmények biztosítják, a sóstói éremgyűjtemény, amely a művészenként évről évre itt hagyott munkákat őrzi, már most is egy közép- és kelet-európai szobrászati minimúzeum. ’Alkalmas arra, hogy akár a tartalmi, tematikai, stiláris kapcsolódási pontok, akár a különféle jellegű nemzeti sajátosságok tanulmányozását kínálja.

Ez természetesen már inkább a távlatát sejteti, de az is meglepőnek látszó eredmény, hogy hét év után erről a jövőről mint realitásról szó eshet. Hét év hosszú idő lehet, egy ember életében is az, de egy művészeti ág folyamatában csak pillanat. Különösen olyan művészet esetében, ahol a matériabeli kötöttség, az anyag megmunkálásának folyamata nem kínál látványos, gyors változást. A telepi munka és a zárókiállítások ugyan azt sejtetik, mintha a művészek néhány hét alatt teremtenének bronzműveket. Ez is előfordulhat, de inkább az a jellemző, hogy már megérlelt elképzelésekkel, tervekkel érkeznek Sóstóra, ahol a lázas munka, a baráti versengés színesíti, esetleg gyorsítja a megoldást.

Az idei, különösen gazdag zárókiállítás is ezt mutatja. Vannak egyszeri ötletek, nem is kevés, szellemesek és vidí- tóak. Az alkotások többsége persze elmélyült szobrászi kutatómunka eredménye, — a sóstói körülmények és a kedvező légkör csak siettette a befejezést.

A

z eddigi gyűjteményben és az idei kiállításon érmeken kívül nagyobb domborművek, körplasztikák, kisplasztikák is vannak. Ez jó és természetes. Az érem ugyan megőrizte és továbbfejlesztette korábbi funkcióját, de a mindennapi szobrászmunkában egyre kevésbé válik el határos műfajoktól. Különösen a mai magyar szobrászatra jellemző az érem sokféle értelmezése, tartalmi gazdagodása, formai kimozdulása a térbe, érintkezése a kisplasztikával. .Nagyjából két évtizede figyelhető meg e kétféle szobrászati műfaj folytonos kölcsönhatása, így tud az érem is egyre többféle funkciónak megfelelni. Túllépve a korábban túlnyomóan portréérmeken, emlékérmeken, témája lett a táj, a vers, a történelem és a természet, az intim szféra és a mindennapok megannyi megállásra késztető mozzanata. A katarzis, a megújulási vágy egyetemessége tömörül a tenyérnyi alkotásban.

Az érem nálunk sokak életében egyre fontosabb. Állandó gazdagodását szolgálja az alkotótelepen évről évre újra kezdődő nemzetközi és hazai verse" v.

Aradi Nóra művészettörténész

Ki a művelt ember?

(Vitazáró)

em mi, az élet tette és teszi fel a kér- dést napjainkban egyre sürgetőbben, ™**ki a művelt ember, milyen közös tennivalóink vannak a műveltség fejlesztésében, megítélésében és főként társadalmi és egyéni hasznosításában. Több mint két hónappal ezelőtt közöltük lapunkban vitaindító írásunkat.

A kibontakozott vitában tizenegyen fejtették ki véleményüket, ütköztették érveiket a másokéval. A téma jellegéből eredően viharos szópárbajra, a szenvedélyek magasra szö- kelésére ugyan nem került sor, valamennyi hozzászólás tartalmazott — hasonló vagy más megközelítésben — hasznos, sőt figyelmeztető tapasztalatokat. Árnyaltabbá, teljesebbé tette a műveltségről és a művelt emberről alkotott képet.

A legtöbben az általános és a szakmai műveltség összefüggéseit, ellentmondásait bogozták. Ezek összhangja nélkül nehéz teljesértékű műveltségről beszélni. A vitában részvevők közül többen kifejtették, igen nehéz a szakmai műveltséget megszerezni vagy gyarapítani, ha hiányoznak az általános műveltség szükséges alapjai. De az általános műveltség sem elegendő önmagában, féloldalassá teheti az embert. Az egyik legizgalmasabb kérdés pedig az, miből is tevődjön ösz- sze az általános műveltség.

Margócsy József gondolatokban, kérdésekben gazdag hozzászólása is ezeket elemzi, s késztett közös gondolkodásra. Az általános és a szakmai műveltség, az iskolai végzettség és a műveltség, a pályaalkalmasság, a technikai fejlődés kölcsönhatásait kutatva arra is figyelmeztet: a nagyobb műveltség megszerzéséért naponta meg kell dolgozni, az készen nem hull az ölünkbe, s ahhoz nem elég a rádiót, a tévét bekapcsolni.

Meg kell küzdeni mindenkinek a korszerű műveltségért, amely viszont csak akkor lesz igazában érték az egyén és a társadalom számára, ha hasznosítani is tudja — kapcsolódik a vitához Scholtz Béla. Ö érinti egyébként a már klasszikusnak számító vitatémát, amely szerint a műszaki tudás, műveltség ma már nem élhet meg a humán tartalmú műveltség nélkül és megfordítva.

Ugyancsak ezt az érzékeny pontot veszi nagyító alá hozzászólásában Illés Balázs, kimondva a társadalmi igényt; az embernek, a közösségnek egyaránt fontos és egyenrangú a társadalom és természettudományos műveltség. S ebben elég nagy adósságaink vannak; a jelenleginél sokkal többet kellene tenni a természettudományos ismeretek, világkép és gondolkodás fejlesztéséért. Hozzátehetjük a mindennapok tapasztalataiból, hogy ma még a közvélemény is majdhogynem természetesnek tartja, ha valakinek alapvető jártassága sincs a természettudományokban. Nem tartják hiányos műveltségűnek vagy műveletlennek azt, akinek halvány fogalma sincs alapvető természeti törvényekről, jelenségekről, viszont kapásból fel tud sorolni film- vagy színdarabcímeket, s zeneműveket is. Ezen a féloldalasságon kellene változtatni, hisz a műveltség anyagösszetételét nemcsak az egyéni szimpátia és érdeklődés szabja meg — bár ennek is megvan a jelen- lentősége —, hanem minden kornak megvannak azok az alapvető tudnivalói, melyeket különböző mélységben ugyan, de ismerni kell. Ezek nélkül nincs igazában fedezete a műveltségnek.

A vitában részvevők azt is hangsúlyozták, a műveltség a személyiség alakításában nagy

szerepet játszik, bár önmagában az ismeretek nem teszik jobbá, értékesebbé az embert, ehhez más belső motívumok is szükségesek.

Simkovics Gyula a többdimenziós, minden irányban nyitott műveltséget tartja igen fontosnak, mert ezek sokoldalú felhasználása teheti képessé az embert a társadalmi munkamegosztásban rá váró feladatok megoldására. Gyarmathy Zsigmond a konkrét ember konkrét műveltségét, szubjektumát emeli ki hozzászólásában, Siklós István az ismeretekkel való ésszerű gazdálkodás képességének kifejlesztésében látja az egyik kulcsát annak, hogy a modern kor embere el tudjon igazodni az őt érő ismeretek özönében.

Anka István úgy fogalmaz; aki értőn alkalmazza az emberi kultúrát, az sok örömforrást is talál az önművelődésben, boldogabbá teheti egyéni életét. Kántor Zoltánná mondanivalójának lényege, hogy a művelt ember gondolkodó ember, így a nagyobb tudásnak, műveltségnek is az önálló gondolkodást, ítéletalkotást kell segíteni. Kiss László etikai követelményekkel is kiegészíti a mű- , veit emberrel szemben támasztott képet: művelt az, aki hivatását, szakmáját kitűnően ellátja, politikailag képzett, a törvényt, a szocialista együttélés szabályait betartja, a szocialista erkölcs alapján áll. Világos Ernő né szerint a művelt ember védi országunk szellemi és természeti értékeit, s mindenkor megőrzi emberiességét.

A lap hasábjain kibontakozott vita minden hozzászólása azt erősítette: további erőfeszítésekre van szükség, hogy a nagyobb tudás, műveltség kapjon nagyobb társadalmi elismerést, rangot. Óvakodni kell viszont a felszínes, látszatműveltség és az igazában tartalmas és felelősséggel párosuló műveltség összekeverésétől. Napjainkban az ország előtt álló sokirányú feladatok kötelezően előírják a művelt emberfők sokaságának kiképzését, a meglevők fejlesztését. Ebben az alapozást a család mellett továbbra is az iskolák végezhetik el.

Erről fejtette ki véleményét a vitában Kuknyó János — hangsúlyozva: a ma iskolájában a korszerűsödő hatalmas műveltségi anyag mind eredményesebben oktatható tananyaggá érlelődik, amelyben megvan a humán és a reálműveltség elemeinek egyensúlya, a logikus gondolkodtatás, a történetiség, az ízlésformálás, készségfejlesztés követelménye. Ez olyan tudományosan megalapozott marxista műveltséganyagot tartalmaz, melyek megfelelő elsajátításával a felnövekvő generáció a világ dolgaiban jól eligazodhat, magát hasznos, művelt nemzedéknek tudhatja.

& í^tazáró írásunk nem kíván — és nem is lehet képes — általános recepttel szolgálni, s a műveltségnek csupán néhány területét villantotta fel, elsősorban a hozzászólók alapján. Helyénvalónak találjuk a Központi Bizottság április 12—13 határozatának néhány sorával is hivatkozni a téma társadalmi horderejére: „... népünk művelődési színvonalának emelése össztársadalmi, nemzeti ügyünk. A rövid és hosszú távú feladatok megoldása ezen a területen széles körű összefogást, hatékonyabb irányító munkát követel...”

S még egyetlen mondat a határozatból: „Nem engedhetünk teret az általános műveltséget, a kultúrát, a művészetet lebecsülő nézeteknek.”

Kiterjeszteni a íestészet határát

Műteremlátogatáson Szikora Tamásnál

Szikora Tamás a fiatal művésznemzedék tagja, még innen a negyvenéves életkoron. Kohómérnöki munkáját cserélte fel a festőművészettel, amellyel már több, mint másfél évtizede jegyezte el magát. A nyíregyházi Vasvári gimnáziumban végzett, s műszaki pályán indult. Speciális szakképzettséget szerzett, de a művészet olyan erős vonzásába került, hogy végül is — feladva már biztos egzisztenciáját — újra diáknak jelentkezett a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára.

1970—74 között tanult, majd kétéves továbbképzőt kezdett a festészeti és murális technikában. 1976—79-ben Der- kovits-ösztöndíjasként fejleszthette tudását, közben 1978-ban elnyerte a Derko- vits-nívódíjat is.

Minden adott tehát a jól induló művészi pályához — amely a Képzőművészeti Főiskola elvégzése óta is változatlanul a fővároshoz köti; a XI. kerületben kapott egy műteremlakást. Gyakran jár haza, Nyíregyházára, ahol édesanyja, testvére él, s ha alkalom nyílik, a művészi munkában is kötődik a szülőföldhöz.

Első nagy megbízását is a n, svétől kapta; 1977-ben 18 negyzetméteres szép fainter- alkotott, amely a vásá- 'rosnaményi művelődési központ előterét díszíti. Első önálló kiállításainak egyike is Nyíregyházán, a Jósa András Múzeumban volt 1978-ban. Megpályázta a jósavárosi új iskola képzőművészeti díszítését is — a pályázaton második helyet szerzett.

— A szülőföld sok bíztatást ad számomra most is — mondja. — Bár nem Szabolcsban élek, de egy ottani kiállítás, pályázat lehetősége, egy konkrét művészi munka most is megdobogtatja a szívemet. Az alkotások egy része is szabolcsi ihletésből táplálkozik.

— Mivel foglalkozik most, mire készül?

— A már másfél évtizede kezdett művészeti tanulmányok, majd az önálló művészi alkotó munka után most új- ra-újra visszatérek másik indíttatásomhoz, a fémhez. Amikor mérnöki pályafutásomat megszakítva a festőművészet mellett voksoltam, még aligha gondolhattam volna, hogy egy évtized múlva újra kapcsolatba kerülök a fémmel, de immár a művészetben történő felhasználásával.

— Az Inotai Alumíniumkohó ösztöndíjasaként két évig a magyar arany nagyon sokféle alkalmazását tapasztalhattam, s számomra ma is szép emlék, élmény az inotai zárókiállítás, amely egy sajátos lehetőségét mutatta be az ipar alapanyaga és annak művészeti felhasználása között.

— A hagyományos táblaképfestészet mellett, mintegy annak kiterjesztéseként, az intarzia, panno, művészi falburkolat is leköt. Mostanában gyakrabban foglalkozom fém térplasztikákkal — előbb krómacéllal, s most újra a korábbi kedves alapanyaggal, az alumíniummal.

— A művész egyfajta kontrollja a kiállítás, a szakmai vélemény. Sikeresnek tartja-e munkáját ilyen szempontból?

— Egy évtizedes pályafutás után ilyesmiről beszélni talán még korai, bár szinte mindegyik önálló kiállításomra szívesen gondolok visz- sza. A leltár is szép; Nyíregyházától Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Inotán és a Budapesti Stúdiógalérián át a lengyelországi szezeczini kiállításomig terjed. Több, csoportos kiállításon is részt vettem, külföldön Monte Carlo- ban két alkalommal, Szófiában a triennálén, és nemrég érkeztem haza Münchenből, ahol a kortárs magyar festészeti kiállítás egyik résztvevője voltam.

— A díjak számomra mindig új lehetőségeket, s újabb feladatokat jelentenek, mint a Művészeti Alap díja az Ember és alkotása pályázaton, a Derkovits-nívódíj, a fővárosi tanács fődíja a József Attila pályázaton, vagy az éppen

most készülő munkám; egy 12 négyzetméteres, munkás- mozgalmi ihletésű panno, amelynek elkészítési lehetőségét pályázat útján nyertem el, a budapesti VI. kerületi pártbizottság székházát díszíti majd.

— Ha mostanában hazamegyek, egyre többször nézem „szakszemmel” is gyorsan fejlődő, átalakuló szülővárosom, s természetesen szívesen vennék részt szépítésében is.

M. S.